Shock!

Vannak lemezek, amikre eleinte csak vonogatod a válladat, mondván, hogy biznisz esz júzsöl, aztán utána mégsem tudsz szabadulni tőlük. Az As Daylight Dies semmi újat nem tesz hozzá ahhoz, amit már eddig is tudtunk a massachusettsi Killswitch Engage-ről, de egyszerűen nem lehet nem rákattanni, ha az ember szereti a zenekart. Amikor először betettem ezt a negyedik KSE anyagot, úgy éreztem, ez itt 11 új Killswitch nóta a megszokott stílusban, semmi több. Másodszorra már előbújtak a finomságok, harmadjára pedig ismét meg kellett adnom magamat nekik.

A Killswitch Engage nagyon sokunk életébe hozott új színt a 2002-es Alive Or Just Breathing albummal. Egy olyan időszakban bukkantak fel és váltak nálam is napi rendszerességgel hallgatott favorittá, amikor úgy tűnt, hogy az amerikai undergroundból kifogyott minden szufla, és a tengerentúli levegő már csak a felszínen evickélő ostoba nu metal bagázsokat képes kinevelni. Adam Dutkiewiczék nemcsak mesterien ötvözték a hardcore-t a klasszikus thrash/speed vonallal és az At The Gates, In Flames típusú európai ízekkel, de olyan mélységet, szenvedélyt, szívfacsaró dallamokat és refréneket vittek a kíméletlenül agresszív muzsikába, aminek azóta sem akadt párja az elmúlt években sokat megélt metalcore stílusban. Az eredeti énekes, Jesse David Leech távozása után Howard Jonesszal elkészített két évvel ezelőtt The End Of Heartache nem is tudta felülütni elődjét, de egy kicsit letisztultabb formában azért megőrzött minden vonást, amiért olyannyira lehetett szeretni az Alive-ot. A siker nem is maradt el: a Killswitch Engage világszerte bejáratott név lett, nagyrészt még a metalcore irányába szkeptikus arcok is elismerik őket, és nem lehet kérdéses, hogy a zenekar még akkor is itt lesz velünk, amikor a már erősen kifulladóban lévő hullám résztvevőinek többségére senki sem emlékszik.

Általában nem kedvelem a stagnálást a hasonlóan fiatal tagokból álló, relatíve kevés albummal rendelkező zenekarok esetében, az viszont kétségtelen, hogy a Killswitchnek már a kevéssé ismert debütáló lemezen is kialakult iránya volt, ami aztán az Alive Or Just Breathingre teljesen kiforrott. Mondhatni, megtalálták a saját hangjukat, amihez azóta is ragaszkodnak. Az As Daylight Dies ebből a szempontból egészen biztosan nem egy rizikós lemez, de az is szent, hogy simán van olyan erős, mint az End Of Heartache, és amint berakod, nyilvánvalóvá válik, mi is a különbség mesterek és tanítványok között. Márpedig a Killswitch Engage egyértelműen az előző kategóriába tartozik. Stílusalapítóként, vezérhajóként ezer közül is felismerhetőek, hiába cincálta szét ezt a vonalat jó és kevésbé jó amerikai zenekarok egész hadserege. Még mindig nem hatnak egy cseppet sem unalmasnak, mert minden dalukba tudnak valami olyat injektálni, amire az ember felkapja a fejét, legyen az egy olyan refrén, amit legszívesebben már a második körben teli torokból üvöltenél Howarddal, egy jó időpontban érkező old school thrash begyorsulás, egy szinte észrevétlenül megbúvó doom téma vagy akár csak egy érdekesen ütemezett riff, egy eszement dobpörgetés. És hát mindenekelőtt ott van az a drámaiság, az a felkavaró, lélekcsupaszító hangulat, amiben senki sem tudott rájuk pirítani a követők közül, de még csak megközelíteni sem sikerült őket.

Zsákbamacska tehát nincsen, van ellenben egy adag vadonatúj Killswitch nóta a megszokott és jogosan elvárt színvonalon. Az As Daylight Dies, a This Is Absolution, az Unbroken, a My Curse, a For You, a Desperate Times vagy a Reject Yourself nálam simán 2006 legnagyobb dalai közé tartoznak, és csakis azért nem adok maximális pontszámot, amiért az új Unearthre sem adtam pár hónapja. Ennek ellenére ez itt az év egyik csúcslemeze.