Idén év elején jelent meg a Demiricous bemutatkozó albuma a Metal Blade gondozásában, ami azért nagyjából sejteti, hogy miféle muzsika rejtezik a korongon. Kicsit pontosítva ez old-school thrash, egész közelről pedig egy 100 százalékig eredetiségmentes Slayer-kópia, mégpedig a Reign in Blood érából.
Az Adagio egy neoklasszikus prog project, mely 2001-ben adta ki első lemezét, a Sanctus Ignist. Ez és utódja, az Underworld című korong elsősorban arról nevezetes, hogy az énekesi posztot a Pink Cream 69-dalnok David Readman töltötte be ekkortájt. David aztán a kettes korong után kiszállt, helyét egy ismeretlen figura, Gus Monsato vette át.
Azt hiszem, ezen lemez történetével mindenki tisztában van, ezért csak röviden foglalkoznék vele: A kanadai Voivod fő dalszerzőjénél, Piggynél (polgári nevén Denis D'Amour) vastagbélrákot diagnosztizáltak, ami aztán tragikus gyorsasággal el is vitte a gitárost.
A fenti Kamelot kiadvány nem csupán dupla CD-formátumban látott napvilágot, hanem DVD-ként is, ám ebből az élménycsomagból hozzám kizárólag a hallgatmányos rész jutott el, így az Oslóban rögzített koncert látványáról, történéseiről sajnos nem tudok beszámolni.
Érdekesek ezek a fickók, akik brazil létükre folyvást Németországban ügyködnek és olyan arcokkal cimborálnak, mint Hansi Kürsch és Kai Hansen. Újdonás albumukat is részben itt rögzítették (dobok), majd a többi hangszer, illetve a vokális részek felvétele Brazíliában történt, hogy utána az anyag ismét visszakerüljön Európába, ahol végül Mika Jussila...
Vannak lemezek, amikre eleinte csak vonogatod a válladat, mondván, hogy biznisz esz júzsöl, aztán utána mégsem tudsz szabadulni tőlük. Az As Daylight Dies semmi újat nem tesz hozzá ahhoz, amit már eddig is tudtunk a massachusettsi Killswitch Engage-ről, de egyszerűen nem lehet nem rákattanni, ha az ember szereti a zenekart. Amikor először betettem ...
Ha hiszitek, ha nem, egy Cannibal Corpse lemez megjelenése még nálam is eseményszámba megy, izgatottan vártam most is, vajon vissza tudják-e szerezni képzeletbeli trónjukat vagy folytatják a mélyrepülést, amit az utóbbi években, de főleg az utolsó albumukkal prezentáltak.
1989-et írunk. A világ party rock őrületben fetreng: az MTV képernyőjét és az amerikai rádiók hullámhosszait farmeres, veszkócsizmás, whiskeyt vedelő, szálkásra gyúrt poszterfigurák uralják, a klipekben hemzsegnek a dögös verdák és a még dögösebb csajok, siránkozásnak nincs helye.
Friss, ropogós albumot nézegetek... A nótákat 2002-ben (!!!) rögzítették, a CD pedig 2003-as keltezésű. Hogy akkor mi a búbánatot keres itt 2007-ben, arról fogalmam sincs. Tán az lehet a titok nyitja, hogy Brazíliából érkezett, arrafelé pedig még nem ismerik a csomagküldő szolgálatot, így öszvérhátra pakolták a szállítmányt. Vagy feladták a cumót, ...
Mivel az újdonás Domain motyeszhez nem érkezett egy betűnyi tájékoztató sem, saját korábbi írásomat, illetve a netet böngészgettem keresztül-kasul, hogy fogódzót találjak a germán srácokhoz. A címszavak annak idején az alábbiak voltak: fantasy világ, klasszikus metal dallamok - kissé eklektikus összkép.
Tök jó, hogy az amerikaiak az utóbbi pár évben ismét tudnak – és ebből következően mernek is – normálisan gitározni. Miután a '90-es években a trendváltás jóvoltából a metal mindenütt tiltólistára került, a klasszikus, kiművelt gitározás pár kivételtől eltekintve egyszerűen elfelejtődött odaát, az utóbbi pár év új hulláma azonban megint eszméletlen...
A Sebastian Bach nélküli Skid Row úgy látszik, nem adja fel. Én azt mondom, jól teszik, hiszen nyilván nem kerülne sok energiába kibékülni az excentrikus énekessel, és visszaédesgetni egy jó kis reunion erejéig. Sokkal inkább becsülendő azonban, hogy új frontemberrel kiállva igenis viszik tovább a nevet.
Nem állítom, hogy az előzmények ismeretében elsőre nem lepődtem meg a floridai Trivium harmadik lemezén, de csak egy kis idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: a pofátlanul fiatal, 20-22 éves tagokból álló csapat zeneileg igazából nem változott olyan sokat, mint azt az ember gondolná.
Nagyon régóta tervezem már, hogy írok erről a bandáról, amely az év meglepetését okozta számomra, de eddig még nem sikerült összehozni a dolgot. Így év vége felé viszont, amikor általában összegezzük az eltelt esztendő lemeztermését, mindenképpen újra előkerülne a csapat 2006-os anyaga, amelyet nyáron már rengeteget hallgattam.
New Orlans-ból származik a féktelen black/death metalban utazó Goatwhore, harmadik lemezének borítóján pedig nem meglepetésszerűen egy kecske látható. A zene első pillantásra nem mutat többet, mint egy átlagos gyorsan kalapáló hordáé, ám a lassabb részeknél kiderül, hogy nem csak káoszt tudnak teremteni, hanem húzást is adnak a nótáknak, ha éppen ú...
Átböngésztem, miféléket írtam anno a Zandelle-ről, midőn korábbi, Twilight on Humanity albumuk került sorra a lejátszómban. Hát... nem roptam törzsi örömtáncot, az tény. Ennek ellenére természetesen előítéletek, elvárások nélkül (legfeljebb titkos reményt dédelgetve) ültem neki az aktuális produkciójuknak.
Na, ez az a lemez, amelynek hozzám kerülése még viccnek is rossz! Már a borító is gyanús volt, itt ugyanis a jó Steve egy akusztikus gitárral és egy magára erősített szájharmonikával látható éppen átszellemült éneklés közben. Sebaj, gondoltam, biztos valami jó kis blues muzsikát nyom, a háttérben pedig ott nyomja egy tökös zenekar is. De nem, ez ti...
Hahh, éljen a metalcore. Ismét olyan csapatról írhatok, melynél simán bemásolhatnám az előző lemezének a recenzióját, hozzátéve: hogy fejlődtek picit, a hangzás javult (egészen tisztességes), már csak a lábdob műanyag a gyors részeknél, a gitárok egész harapósak, a dalok meg haladtak ugyanazon a vonalon, tehát a dallamos, de riffelős metalcore-nál,...
Mit lehet írni egy olyan bandáról, mely a Venom és a Slayer mellett gyakorlatilag egy személyben felelős a death és black metal irányzatok létezéséért? Sok zenekarra vagyunk hajlamosak kutyafuttában rámondani, hogy legendás, a Celtic Frost viszont tényleg az. Morbid Tales, To Mega Therion, Into The Pandemonium – e három lemez kétségtelenül a '80-as...
Mike Slamer egy AOR/melodikus rock berkekben közismert és méltán körülrajongott multihangszeres dalszerző/producer, aki a City Boy és a Streets nevű kultikus bandákban alapozta meg hírnevét, a későbbiekben pedig olyanokkal dolgozott együtt, mint a Warrant, a House Of Lords vagy a Hardline.
Végre nem elcsépelt borítót nézegethetünk, hanem egy kifejezetten hangulatos darabot, a cd-n hallható zene azonban a rettegett metalcore. A nyitó dal rögtön igazi trúmetalos ikergitározással kezdődik, ám a haragos kiabálás, ami később csorda-formában is kibontakozik, megmutatja, hogy ez a csapat talán tényleg a hardcore felől érkezett.
Bevallom őszintén, még nem hallottam a zenekarról, és annak főnökéről Joe Wolfe-ról sem, aki egyébként azelőtt a Clean Flesh énekese volt információim szerint, így eleinte örültem ennek a találkozásnak, hátha igazgyöngy, amit promóként kaptam.
Mintha a Provogue csak az XY Bandek munkáira és bluesgitárosok szólólemezeire specializálódott volna. Legutóbb Joe Bonamassa kiváló blues albuma keveredett hozzám, most pedig itt van a Carl Verheyen Band új anyaga és egy dupla Michael Landau Group koncert. Carl mester mondjuk nincs annyira elmerülve a bluesban (bár van azért abból is bőven), inkább...
Ciki, nem ciki, néha jólesik ilyesféle karcosabb love-metalt (vagy mit) hallgatni. A Poisonblack első lemeze is tetszett, bár azóta az énekes otthagyta a csapatot, így a gitáros Ville Laihiala ragadta meg a mikrofont (őt ugye a Sentencedből ismerhetjük), és nem is tette ezt rosszul, főleg, hogy főleg ő írja dalokat és a szövegeket.
A Norma Jean egy keresztény metalcore csapat – mondja az ismertető, és ilyenkor picit elröhögcsélek magamban, vajon az istenük mennyire tolerálná, ha olyan zenét kellene hallgatnia amelyben valaki olyféleképp ordít, mint akit épp elevenen és nagyon lassan nyúznak.
Amikor a Frontiers kiadó emberei épp nem egy dallamos legenda újjáalakul(tat)ásán ügyködnek, akkor valószínűleg szupergrupok összeállításán törik a fejüket. Az elmúlt években temérdek projektlemez került ki a kezeik közül, némelyik meg is érdemli a nagy neveknek köszönhető, eleve nagyobb figyelmet. Ilyen anyag például cikkünk tárgya, amelyen – mint...
Ha a Cult of Luna legújabb, negyedik albumát egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám róla, hogy monumentális. Sosem voltak éppen az a zenekar, akiket mondjuk esküvőre hívnék a násznép szórakoztatására, de ez a legújabb lemez az eddigi súlyosságot is felülmúlja. Hét szám, ezekből négy is meghaladja a tíz percet, rá kell készülni az élményre.
Facebook
Twitter