A borító alapján inkább egy klasszikus metalt játszó csapatra számítottam, aztán az infókból hamarosan kiderült, hogy Franciaország első AOR bandájáról van szó, akik ugyan 1997-ben alakultak, de tavaly még csak a második anyagukat adták ki House Of Cards címmel.
Szép, hangulatos, hömpölygős kezdés, lassan súlyosodnak a gitárok, a szépség viszont nem múlik nyomtalan. Még a gyomros hörgés érkeztekor sem. Masszív sound, szépen elkülöníthető hangszerekkel (kicsit kopog a pergő, a lábdob halk, a cinek annál hangosabbak, de ez már csomó a kákán). A dal gyorsul tovább, és itt az idő, hogy eláruljam: death/thrash ...
Jaj, be csodás ez a borító! Három fickó látható rajta (felteszem a zenekartagok), felsőtestük csövekkel összekötve néhány helyen, fejükön fekete maszk, talán jobb is, hogy elbújtak... Az ugyan a borítóról nem derült ki pontosan, hogy melyik a zenekar neve (először arra tippeltem, hogy Utopia Sadistica, aztán mégsem).
Fáklyamacizó. Hm... Mit lehet várni egy ilyen névvel rendelkező csapattól? (Na jó, Fáklyavivő, de akkor is a maci jut szerintem mindenkinek az eszébe elsőre.) Mindehhez még a borítófestmény is enyhén szólva bugyuta azzal a kaszással ott a közepén.
Tim Donahue, a fretless gitár nagymestere úgy gondolta, itt az idő, hogy egy lemez erejéig elhalássza James LaBrie-t a Dream Theatertől, valamint a dobok mögé pottyantotta Mike Mangini-t (Extreme, Vai), aztán összehozták ezt a lemezt.
Kiváló, húzós lemezt készített idén a Threshold, szerintem a Subsurface a legjobbak között van, közvetlenül kedvencem, az Extinct Instinct után. A pesti koncert is remekül sikerült, ez a gyűjteményes anyag pedig egy kis szuvenír az A38 hajóról, amely egyúttal már a negyedik a saját kiadású fan club lemezek sorában (köszönet Gergőnek a "promo" példá...
Nicsak, Chris Cornell új bandában? Nem, ez egy Ian Thornley nevű gitáros-énekes, és a zenekar a Thornley. Hm. Érdekes. A srác hangja annyira (és némelyest a fejszerkezete is) ezer százalékosan az ex-Soundgarden torok hasonmása, hogy Chris hangazonosítós széfje (ha van ilyen neki) simán kinyitható lenne Thornley segítségével!
Az SPV-től szokatlan módon egy olyan cd érkezett, ahol se speedelés, se palloslobogtatás... Jé. A Thorn.Eleven második albuma ez - a német srácok első lemezéhez ugyan nem volt szerencsém, de mindenfelé Tool és Soundgarden hatású zenének írják le. Nos, ehhez képest e második korongjuk vegytiszta 2000-es évekbeli amerikai rádiórockot rejt, jó soundda...
Hű, de zajosan kezdődik ez a cd, futurisztikus gyárhangok zilálják szét az idegeinket, biztos most szerelik össze Asimov robotjait a következő gépemberes mozihoz. Németország legsúlyosabb hardcore szenzációja - ez áll a promotasakon, ráadásul maga a Hatebreed atyaúristene, Jamey Jasta kiáltotta ki nagy ígéretnek a csapatot. Mondjuk ettől még bármil...
Nagyon érett már ez a lemez. Adott ugyebár egy fantasztikus zenei tudással és zeneszerzői képességekkel megáldott zenész, akik már évtizedek óta készítenek érzelemdús lemezeket, összegyúrva régi (blues, rock, country) és újabb kori (prog rock, grunge, metal) zenei hatásokat. Tíz stúdiólemez után azt hiszem, már a közönség tette kötelezővé számukra,...
Törnek előre a hollandok, a Thanatos is tulipánföldéről való (bár ezt ők valszeg annyira szerethetik, mint ahogy mi imádjuk a "gulyást zabál minden magyar" ideológiát.) Igaz, hogy jelen zenekar sem éppen ma kezdte, hanem még a nyolcvanas évek közepén. Aztán '92-ben feloszlottak, majd '99-ben keltek életre újra. Persze a tagok jöttek-mentek, ahogy a...
Lassan minden frissítésre jut úgy két-három metalcore/hc lemez. Kezdek nem örülni neki, pedig annak idején, mikor kezdtem felfedezni az ilyen csapatokat, éhesen vetettem rájuk magamat. Úgy vélem, jóllaktam azóta.
A The Tangent egy olyan project, ahol már a tagok nevének elolvasása is orgazmikus élményeket okozhat elvakult prog-rajongóknak. Roine Stolt gitáros-énekes, Jonas Reingold bőgős és Csörsz Zoltán dobos a ugyanis a The Flower Kings oszlopos tagjai.
Ezt a cédét oly sokáig bűzölgettem a fiók mélyén, hogy már idejét se tudom, mióta vár a sorára. Adott ez a bige, aki szépnek és szexisnek akar látszani - sikertelenül. Annyit tudok róla, hogy az Államok küldötte, zongorázik, de megműveli a gitárt is.
Aki nem találja ki a címből, hogy milyen zenét játszik a Dustsucker, az menjen rizst kapálni Kínába azonnal. Csontegyszerű rockandroll, karcos-szőrös énekkel, a Motörhead, Rose Tattoo nyomvonalán leginkább. Hangzásilag a pőreség jellemzi a zenét, picit pont ezért dinamikátlan is a felvétel, már szinte túl nyers. Mondjuk aki csípi az ilyesmit, azt n...
Néha a legkedvesebb lemezeimről a legnehezebb írni bármit is. Így volt ez az új Thy Catafalque lemezzel is, melyet még nyáron, pont a nyaralás előtt egy nappal kaptam meg, gyorsan meg is hallgattam néhányszor, és úgy indultam neki az útnak, hogy utána még napokig csengett-bongott bennem mindenféle részlet a zenéből.
A rettenthetetlen Dark Funeral koncertlemezt adott ki, a felkonfon hallatszik, hogy nem Európában vették fel az anyagot, hanem a tengerentúlon, Dél-Amerikában, 2003-ban. Amúgy a csapat első koncertlemezéhez van szerencsénk. Sejtelmes intro után indul a gépezet, a közönség folyamatosan őrjöng, kántál. A borítón látszik is, hogy elég sokan voltak a b...
Lassan a végére érünk egy természetes folyamatnak: immár a közös ösvényt tapossák a poszt-rock, illetve az extrém metal szintér felől érkező instrumentális gitárbandák. Ennek a folyamatnak az egyik fontos állomása az Isis 2004-es lemeze.
Lengyel hc/punk, némi metallal vegyítve, hogy a metalcore rajongók is érdeklődjenek a csapat iránt. Egészen addig egész hallgatható, amíg a vokalista meg nem szólal, elég jellegtelen a hangja és mintha nem sok köze lenne a zenéhez, valamit odaüvöltözött a stúdióban, 'oszt jólvan.
Itt volt az ideje, hogy a King's X egyetlen eddigi szólólemeztelen tagja is beálljon a sorba, és készítsen egy albumot saját neve alatt. Jerry, aki alapvetően dobosként van bejegyezve a Zenészek Nagylexikonába, ezen a korongon énekel és gitározik is, hogy felvillantson pár momentumot saját kis zenei világából.
Hogy lesz a rutintalan, Korn kliséktől hemzsegő zenekarból egyfajta, nagyjából a metalcore felé fordult, tapasztaltnak mondható zenekar? Hát így. Kérdezzétek a zenekart. Az mindenesetre tény, hogy egy olyan első lemezt tettek le az asztalra, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni.
Hihetetlen, hogy milyen zenekarok bukkannak fel a semmiből. Például a Stormlord, akinek '91-ben kezdődött a története, ami idestova 13 éve volt. Persze megjelentettek azóta pár demót, kazettát, még albumot is, ez éppen a harmadik ilyenjük.
Ilyen randát is rég láttam! De végre láthatom! Érdemes hamarjában megszabadulni a redvásnak ható, narancsos borító rémétől és a szemrevaló helyett a belbecsre helyezni a hangsúlyt. (Mert ennél biz' még az elhalt bébi is kellemdúsabb látványt nyújtott...)
Ebben a frissítésben csupa nagy öreg jut nekem. Kezdek is ráncosodni erősen, a hamut meg mamunak írom hamarosan, ha ez így folytatódik. Na de félre a répát, Steve Morse ugyanis, amellett, hogy tényleg a zenei szakma egyik nagy öregje, nagyon is élő figura.
Bombabiztosan, kétszer is megkaptuk a Step On It promoanyagát, amelyben matricán keresztül kitűzőig volt mindenféle zenekarral kapcsolatos dolog. Köszönjük. Fura egy zenekar ez. A biográfiájuk szerint 2004-ben alakultak és máris albumot adtak ki saját erőből.
Az efféle ajánlásokat nagyon csípem: "Az új album semmiféle hasonlóságot nem mutat a régiekkel, ez a zenekar létező legjobb lemeze, amely valaha is napvilágot látott, sötöbö..." Vicces, hm? Az infóból, mely rendelkezésemre áll, nagyjából az derül ki, hogy a banda megalakulása, valamint a három korábbi album felvétele során hozzávetőleg kétszáz tagc...
Ahhoz képest, amennyire magas fordulatszámon pörgött Soto az elmúlt 20 évben, nem nagyon siette el a saját neve alatt megjelenő lemezek (nevezzük ezeket ahogy szokás, szólóalbumoknak) készítését. Persze ez végülis érthető, hiszen annyi albumon énekelt, hogy számtalan zenekart, projektet az ő személyével azonosítanak, még ha azóta más is az énekes m...
Facebook
Twitter