A zene előtt igenis a kísérőlevéllel kezdem. Mert felcseszte az agyam. Aszongya: "Nézzünk szembe a tényekkel: DLR a legizgalmasabb énekes, aki valaha is a Van Halen élén megfordult." Oké, ezt még megeszem édes habal, bár mindig is Hagar-párti voltam. Jó a bohóckodás és a showmankedés egy ideig, de valahogy a Van Hagar zeneileg és érzésben is több volt...
Cseppet gagyi, Manowart idéző, harcos-nyerítős intro után lendületesen dörren be kis hazánk talán egyetlen szimfonikus progresszív bandájának bemutatkozó lemeze. A kis görög kiadó égisze alatt megjelent korong 12 dalt tartalmaz 66 percben, szóval a Havancsák Gyula tehetségét dicsérő misztikus digipack-borító tartalmas alkotást rejt, amit lehetetlen...
A szívcsücsök bandákkal az a gond, hogy a kelleténél nagyobb csalódást okoznak, ha az évek folyamán nem azt nyújtják, amit (el)várunk tőlük. Mert hogy is fest ez a történet? A kezdetek kezdetén e német bagázs komor, melankolikus (már-már depis), ám csodaszép zenéket művelt.
Adott egy hagymázas történet, mely arról szól, hogy ez a szerencsétlen csapat lelkesen rögzítette bemutatkozó albumát, amit - egy léha talján kiadó rosszvoltából - a mai napig sem sikerült megjelentetniük. Mert ezek a gaz olaszok csak a spagettit zabálják, sziesztáznak és lábáztatnak Velence kanálisaiban.
A Mood - nyugodtan mondhatjuk - kis hazánk egyik legeredetibb és legígéretesebb zenekara volt. Négy lemezt értek meg, aztán a Fourth Ride of the Doomanoids után zenei nézetkülönbségek és egyéb okok miatt földbe állt a csapat. Vagyis inkább két részre szakadt, lett belőle Wall of Sleep meg Supernatural (később Stereochrist).
Billy Milano morcos! Méghozzá nagyon. Úgy érzi, nem kapta meg a megfelelő támogatást a Nuclear Blasttől, ezért úgy döntött, felpakolja legutolsó, 2003-ban megjelent lemezének teljes egészét a honlapjára (www.billymilano.com), és ingyenesen letölthetővé teszi.
A 2001-es Please...Die! lemezzel ismertem meg a svéd srácok zenéjét, és akkor azonnal padlót fogtam a produkciójuktól. Nem rajongok igazán a neo-thrash bandákért, számomra a klasszikus thrash vonulat a nyerő, de a Carnal Forge zenéje azonnal lenyűgözött.
Ágyú. Micsoda név... Oké, végülis ez alapján ki hitte volna, hogy Kiss néven lehet szörnymaszkban monster-rockot nyomni? Jelen írásom tárgya 1986-ban alakult Hannoverben, és két évre rá felvettek egy albumot, melynek címe szintén a kliséboltban volt akciós akkoriban (Thunder And Lightning).
Jobb későn, mint soha - tartja a mondás, így, annak ellenére, hogy a Black-Out dupla koncertlemeze már vagy egy éve kijött, talán érdemes róla pár szót ejteni. Ráadásul nemrég dvd-n is megjelent a cucc, az új B-O is a kanyarban, úgyhogy mégiscsak aktuális lehet valamennyire ez a cikkecske. Meg egyébként is kár lenne véglegesen elmenni egy ilyen jó ...
Kicsit borzongva, előítéletekkel ültem neki az új VOT albumnak, egyrészt a néhány éve megjelent album nem nyűgözött le, másrészt a tagcserék miatt sem számítottam túl sok jóra (bár egy vérfrissítés tehet csodákat egy csapattal, lásd pl. Graveworm), de ebben az esetben is aztán kellemes meglepetésben volt részem, amikor végighallgattam néhányszor az...
Hat évvel ezelőtt jött létre a Midianből kiszökött éjlakók fent nevezett tömörülése a távoli, hűvös északon. Nem elég, hogy e pirkadat előtti homályban kóválygó szerzetek messziről kerülik a napfényt, de az idők folyamán olyan elemekkel vettek részt közös zenei szertartásokon, mint egy Plasma Weapon nevű producer... Számtalan tagcserét meg- és túlé...
A Harem Scarem a hard rock / AOR bandák közül számomra mindig a laza, napfényes feeling miatt emelkedett ki, valahogy az a fajta zene volt, aminek hallatán önkéntelenül felkel a nap, az emberek szörfökkel a hónuk alatt, hűtött koktélokat szürcsölgetve indulnak a tengerpartra, ahol persze szól a rock'n'roll. Baywatch feeling plusz jó zene.
A Hollywoodoo első lemeze amolyan kellemesen bólogatós funk rockként maradt meg bennem. Azok közé tartoztam, akiknek bejött az a fajta stílusmix, annak ellenére, hogy sokan (a rock oldaláról közelítve) úgy vélték, túl kommerszre lett véve a hangulat. Nos, nekik hatványozottan érdemes belefülelni ebbe a "foggal-körömmel" lemezbe.
Gyakran előfordul, hogy egy úgymond "kópia"-csapat az eredetinél izgalmasabb, frissebb formában adja vissza az általu(n)k hőn szeretett nagyok hőskorának hangulatát. A mai modern, ütős hangzások korában pedig kimondottan jót tehet a régies muzsikának egy kis vérfrissítés, éppen ezért szoktak nagyon jól működni az újrafelvett, újragondolt régi dalok...
Azt hiszem, leszögezhetjük: a Geezer azért egy legendás név. Na persze, nem az együttes okán, hanem amiatt az ember miatt, aki Terence Butlerként látta meg a napvilágot, és a fenti néven vonult be a metal halhatatlanjai sorába. Hogy miért, azt mindenki tudja, felesleges lenne ideírni.
Az Arena tíz éves lett. Szép kor, illik jó lemezzel ünnepelni, és a csapat tartotta is magát ehhez hatodik stúdióalbumával (mely tényt a borítón is megerősítik a nem túlzottan elrejtett 10/6 felirattal, nehogy véletlenül elszámoljuk magunkat).
Én csak imigyen becézem őket: az őrült finnek. Aki valaha is látta/hallotta ezt a triót - majd kvartettet - élőben, aligha felejti el az élményt. E csapat abszolút unikum, olyasféle különlegességet nyújt mind stúdióban, mind színpadon, amelyhez foghatót nagyítóval sem érdemes keresgélni. Zenéjük maga a nagybetűs Muzsika, legyen szó akár klasszikus ...
Kanadából érkezett a csapat bemutatkozó anyaga, melyet a valószínűleg magyar elődökkel is rendelkező Andrew Bak bőgős küldött el. A honlapot meglátogatva megtaláltam a tagokra hatással bíró zenekarok listáját, de közben már egy ideje pörgött a cd, ezért nem ért meglepetésként az Iron Maiden, az Iced Earth vagy a Shadows Fall felemlegetése. Amerikába...
A Gorerotted kezd komolyodni: legalábbis elhagyták a málnaszörppel bekent felsőtesteket, most csupán láncra verve, kutyapózban cipelnek egy csajt magukkal fotózásokra. A zene is "komolyodott", bár valahol ugyanazt az egyszerű, tufa dzsidzsi death/grind metalt játsszák, mint eddig. Továbbá Mr. Gore otthagyta őket, aki a második bugyborékolója volt a...
Germániában néhány setét tekintetű fószer csapattá tömörült annak érdekében, hogy bennünket, nagyérdeműt szórakoztasson a muzsikájával. Ennek érdekében igencsak dallamos, erősen amcsi hard rockos hangulatokat idéző nótákat reszelgetnek bemutatkozó albumukon.
Egy darab négy számos demó után máris lemezszerződést kapott a texasi Losa, akik talán le akarják mosni azt a sztereotípiát államukról, hogy onnan csakis besztóndult stoner/doom csapatok származhatnak. Nagyrészt. 2002-ben alakultak, igyekeztek sokat koncertezni, így gyorsan némi hírnévre is szert tettek a környéken. 2003-ra ért meg a jelenlegi felá...
Ezer éve, a Hanyatlás demóval ismertem meg a debreceni Replikát. Annak ellenére, hogy az a cucc és az azt követő, Nem leszek áldozat című lemez nem sok önállóságot mutatott, mégis eléggé betaláltak nálam agresszív, modern (akkoriban talán az extrém metal jelzőt használtuk az ilyesmi zenékre) muzsikájukkal. A második lemezzel, az Imával aztán elvesz...
Igazából sokat nem kellene agyalnom, mit is írjak az új Divine Empire lemezről, akár bemásolhatnám a Nostradamus kritikáját újra, mert nagyjából tökugyanolyan a lemez. Talán az első dal más egy hangyányit: monumentálisabb, atmoszférikusabb típusú, meg nem a tekerésre helyezik csak a hangsúlyt - bár nem ezt tették eddig sem, de ez lényeges előrelépé...
A Black Label Society tavalyi Hangover Music albumán sokan meglepődtek, pedig a szőke szépfiúból kisgyermekek rémévé vált Zakk Wylde nem először villantotta fel nyugodtabb, lágyabb oldalát (ugye nemcsak a BLS lemezeken kaptak helyet finomabb pillanatok, de ott volt a Book Of Shadows még 1996-ban, ami szintén egy pihentető, akusztikus jellegű dolog ...
Amikor Szilvia szólt, hogy írjak már erről a lemezről, rájöttem, hogy ezt egyszer már magam is elterveztem, de aztán orvul megfeledkeztem a dologról, pedig az Empty Tremor lemezismertetőben még utaltam is rá, hogy várható kritika. Nincs tehát mentségem a kb. egy éves késésre, de mivel a jó zene sosem veszti aktualitását, talán kompenzálhatok valami...
Azért Dickinson tényleg megkerülhetetlen. Amit az Iron Maiden (és persze a Samson) tagjaként letett az asztalra, az hagyományos metalban alap. Lehet persze nem szeretni a Maident, én sem szeretem (ez persze csak vicc volt, hehe!), ebben az esetben bőven van mit csemegézni a pali szólólemezein.
Közhely vagy sem, általános vélekedés, hogy egy zenekar a harmadik lemezével lép át valamiféle varázsos határt. Az Insane esetében ez teljesen igaz: az első két lemezről nem mondanám, hogy elnyerték a tetszésemet, valami nem működött érzésem szerint náluk.
Facebook
Twitter