Ezer éve, a Hanyatlás demóval ismertem meg a debreceni Replikát. Annak ellenére, hogy az a cucc és az azt követő, Nem leszek áldozat című lemez nem sok önállóságot mutatott, mégis eléggé betaláltak nálam agresszív, modern (akkoriban talán az extrém metal jelzőt használtuk az ilyesmi zenékre) muzsikájukkal. A második lemezzel, az Imával aztán elvesztettem a fonalat és jó ideig semmi kapcsolatom nem volt Csató Petiékkel.
Igazából sokat nem kellene agyalnom, mit is írjak az új Divine Empire lemezről, akár bemásolhatnám a Nostradamus kritikáját újra, mert nagyjából tökugyanolyan a lemez. Talán az első dal más egy hangyányit: monumentálisabb, atmoszférikusabb típusú, meg nem a tekerésre helyezik csak a hangsúlyt - bár nem ezt tették eddig sem, de ez lényeges előrelépé...
A Black Label Society tavalyi Hangover Music albumán sokan meglepődtek, pedig a szőke szépfiúból kisgyermekek rémévé vált Zakk Wylde nem először villantotta fel nyugodtabb, lágyabb oldalát (ugye nemcsak a BLS lemezeken kaptak helyet finomabb pillanatok, de ott volt a Book Of Shadows még 1996-ban, ami szintén egy pihentető, akusztikus jellegű dolog ...
Amikor Szilvia szólt, hogy írjak már erről a lemezről, rájöttem, hogy ezt egyszer már magam is elterveztem, de aztán orvul megfeledkeztem a dologról, pedig az Empty Tremor lemezismertetőben még utaltam is rá, hogy várható kritika. Nincs tehát mentségem a kb. egy éves késésre, de mivel a jó zene sosem veszti aktualitását, talán kompenzálhatok valami...
Azért Dickinson tényleg megkerülhetetlen. Amit az Iron Maiden (és persze a Samson) tagjaként letett az asztalra, az hagyományos metalban alap. Lehet persze nem szeretni a Maident, én sem szeretem (ez persze csak vicc volt, hehe!), ebben az esetben bőven van mit csemegézni a pali szólólemezein.
Közhely vagy sem, általános vélekedés, hogy egy zenekar a harmadik lemezével lép át valamiféle varázsos határt. Az Insane esetében ez teljesen igaz: az első két lemezről nem mondanám, hogy elnyerték a tetszésemet, valami nem működött érzésem szerint náluk.
A magyar TNT hálistennek mostanára már beszüntette ténykedését, hamarosan mindenki elfelejti őket, így nem kell majd kellemetlenül éreznünk magunkat, ha ismerőseink kedvenc kérdésünkkel traktálnak majd minket ("Mit hallgatsz?"), ha az Intuition vagy a Realized Fantasies bömböl autónkból, discmanünkből.
A Szeg legutóbbi találkozásunk óta átesett némi változáson, a két vokalista eltűnt, most Bakos József kezébe került a mikrofon, aki basszusgitározott eddig a csapatban. A zene modernizálódott, ugyan maradt a feszes riffelés, de emellé sok dallam is érkezett.
Az olasz metal élet igazából csak a Rhapsody áttörésével kezdett igazán feléledni (94-95-ös olasz Metal Hammereimben nemigen olvastam helyi bandákról, komoly kiadókról), azóta viszont - és ennek immár 7-8 éve - a félsziget a dallamos metal igazi fellegvárává vált, a Frontiers pedig ennek vezérkarában foglal helyet. A kulcsszó náluk a dallamosság - ...
A sokak által csak svéd isteneknek hívott Meshuggah mindig képes meglepni a rajongóit. A 2002-es, pincénél is mélyebbre hangolt, nagyon komor, beteges Nothing után sejtelmem sem volt mivel rukkolnak elő legközelebb. Két évvel később az egyszerűen "I"-nak elnevezett EP -n egyetlen dal volt hallható, de az húsz percen keresztül. Akinek nem jött be a Noth...
Előfordul, hogy egy énekes nagy csinnadratta közepette beharangozza, hogy innentől kezdve csakis a családjának él, majd kilép a zenekarából. Az már ritkább, hogy valaki távozása után másfél évvel egy komplett nagylemezt írasson meg korábbi főnökével, majd világkörüli turnéra induljon annak anyagával. Az meg aztán még ennél is ritkább, hogy a régi f...
Most azt kellene mondanom, hogy Rob Rock akkora torok, hogy már csak az ének miatt is 10 pontos az összes olyan produkció, amin ő előfordul. Az igazság azonban az, hogy nem minden általa felénekelt album győzött meg maradéktalanul - érdekes módon ezek pont a dallamosabb produkciók közül kerültek ki.
Mi sem volt számomra természetesebb a kiváló koncert után, mint hogy begyűjtsem Hughes mester legújabb munkáját. Rendkívül kellemes perceket okozott és okoz most is a két Hughes-Turner lemez, Glenn bármilyen Deep Purple-ös tevékenysége, általam ismert vendégszereplései (John Norum, George Lynch lemezeken; Queen és egyéb tribute albumokon - ő viszi ...
Nem a könnyen emészthető zenék közé tartozik a The Red Chord, nem is értem, a Metal Blade hogy talált rá a csapatra, bár a metalcore jelzőt még szűken rájuk lehet fogni. Inkább a Relapse kiadóhoz illene a zenekar érzésem szerint.
Miután Symphony X-es kollégái, Michael Romeo gitáros és Michael Pinnela szintis alaposan lekörözték, sőt, a bőgős srác is megcsinálta félig-meddig saját bandáját James Rivera-val (Distant Thunder, yeah!); Sir Russell Allen is úgy látta, az anyabanda pihenőidejében ő maga sem elégedhet meg vendégszereplésekkel, legyenek azok bármennyire illusztris i...
Bevallom, sohasem kerültem közel a Molly Hatchet zenekar munkáihoz, holott az 1978-ban kiadott első albumuk platinalemez lett - ezzel egy igen sikeres sajátos arculatú zenekarként mutatkoztak be - , de az azutáni munkáik valahogy elsiklottak mellettem.
Könnyen lehet, hogy ez lesz sokker pályafutásom (na nem hattyúdala, hehe, de) legrövidebb cikke. Egyfelől ugyanis tiszta szívemből gyűlölöm a válogatásokat, amelyek az esetek 99 százalékában semmire nem jók, max. arra, hogy a kiadók jól lenyúlják a közönséget, amelyből jó esetben csordogál egy kis lóvé a bandáknak. Rossz esetben pedig még nekik sem...
A minneapolisi illetőségű The Mighty Nimbust az Alabama Thunder Pussy gityósa, Erik Larson és a Sixty Watt Shaman-es Minnesota Pete Campbell hívta életre valamikor 2002 nyarán, amikor a fenti két csapat közösen túrta a nagy amerikai kontinenst.
Ez az eredetileg tavaly már megjelent, de itthon csak mostanában felbukkant album nem azért érdekes, mert Karl Cochran gitáros saját projektje, bár a jó Karl a dallamfanatikusok számára ismerős lehet olyan formációkból, mint Joe Lynn Turner vagy Ace Frehley bandái.
Jó régóta csücsül nálam a Megazetor 4 dalt tartalmazó EP-je - elnézést, hogy csak most került rá sor - akiknek szerencsétlen hangzású nevével csak az Agregator vetekedhet kicsiny hazánkban. A Megazetor és az Ad Astra között akad némi átfedés tagságilag, zeneileg nem túlzottan, hiszen itt inkább a Death későbbi, komplexebb világát követik a szemtele...
Képtelen vagyok megfejteni ezt a zenekart. Szemtelen fiatal koruk ellenére olyan ügyes nu metal (igen, a Linkin Park-féle) lemezt hoztak össze, hogy nem értem. Nem értem miért nem ismertebbek. A hangzás korrekt, teljesen szépen megdörren, sőt. Hangosan nagyon súly, ahogy megszólal. Pedig nincs is basszusgitáros, az elektronikus bigyók mindent pótol...
Bevallom, bajban voltam ezen album értékelése kapcsán. Már a klisés borító sem ígért semmi újat, vagy éppen egyedit. Aztán böngésztem egy kicsit a Biss zenekar történetében is, és az sem jelentett túl sok jót, hogy a 2002-ben alakult zenekar immár harmadik lemezét adja ki - a harmadik énekessel...
Még tavaly ősszel érkezett a Matrix nevű zenekar csomagja Angliából (ebből is látszik, hogy olykor elég lassan őrölnek a kerekeink, hogy csak 2005 tavaszán sikerült róla írni róla valamit, persze ha földhöz vágott volna a dolog, talán hamarabb került volna ki róla pár sor), melyhez olyan fura infókat mellékeltek, amiről egy mese jutott eszembe. Az,...
Érdekes dolgokat bírtak a Belphegor új lemezének borítójára rápakolni. Láthatunk itt valami bizarr fémszerkezet mögé csatolt bomló belű hullát, melyből kardok állnak ki, balra lent egy női korpuszt kötöztek sonkának, jobbra pedig egy férfiú vicsorog, legalábbis a negyven centis meredező fallosz miatt gondolom, hogy az. Említett testrész végéből kiá...
Érdekes kis zenekar ez a Manikin Faint. Felbukkantak a nagy semmiből előző demójukkal, és sikerült elsőre elkápráztatniuk, hogy itt valami nagyon jó kis dolog készül. Az új EP már a borítója miatt is szimpatikus: jó az, ha valami szokatlannal rukkolnak elő a rockzenekarok.
Őszintén szólva nemigen hozott lázba, amikor jó két éve megjelent az első Space Odyssey lemez és az volt hozzá a reklámszöveg, hogy "az az album, amit Malmsteennek és Dio-nak már rég el kellett volna készítenie". Azt lehetett tudni, hogy amolyan szimfonikus prog-powert nyom a banda, és hogy az egész projekt Richard Andersson billentyűs agyszülemény...
Facebook
Twitter