A finn Steep szokványos thrash/metalcore-szerűségben utazik, amitől majd minden rockzenét kedvelő haja szála az égnek mered, de hát ez van, a forrás úgy látszik, kiapadhatatlan.
Lássuk, miért is jó a Steep. Például picit deathesebbek és nem feltétlenül az ikergitározásban látják a jövőjüket. A nyitó dal bizalmat keltett bennem, hogy ne kapcsoljam ki azonnal a cd-t, már ez is egy jó pont. Viszont az ordítozás egyhangúsága nem keltett bizalmat, még akkor sem, ha egyes refréneknél (amikor más zenekarok dalra fakadnak) itt nem fakadt dalra senki, maradt az egyhangú kántálás. Nem is tudom melyik a jobb...
A gyors részek kicsit kapkodósak, mármint valahogy nem érezni azt, hogy zsigerből írták őket, inkább olyan kellemetlenül döcögősek. Valahogy ezt érezni a zenén, hogy olyan kis esetlen még, érzik mit akarnak csinálni, de még nem igazán profi a megvalósítás. Néhány szám után sivárnak érezni a gitártémákat, a Dalok hiányoznak cakkumpakk, riffelnek, tepernek a dobon, kiabálnak, de minek. Viszont a zene szép lassan inkább svéd thrashbe hajlik. A végén három bónusz dalt is hallhatunk, amik ha lehet, még semmitmondóbbak, mint az eddigiek.
Összegzés: a borító fertelem. A hangzás átlagosan semmilyen. Az idegesítően egyhangú (és nem is túl dinamikus) kiabálás untatott. Három dal után belefásultam az egészbe. Mi legyen a vége? Olyan átlagosan közepes ez biza.
