Finn csapatról van szó, akikről bevezető gyanánt megemlítem, hogy heten gonoszkodnak s egy hölgy is található köztük. Noha a történelemkönyvek szerint 1999-ben alakultak, egészen a tavalyi évig várnunk kellett a bemutatkozó anyagukra. A Succumbra album felvételénél olyan neves arcok bábáskodtak, mint Lars Ratz (Metalium) vagy Alex Krull (Atrocity, Leave's Eyes).
A Raunchy úgy látszik, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (izé, talán nem véletlenül, sosem volt egy gigantikus és eredeti zenét játszó formáció), így kerülhetett egy kisebb kiadóhoz. A Lifeforce teljesen korrekt a saját szintjén, csak hát valahonnan lepotyogni mindig kellemetlen érzés.
Furcsa módon ez az első teljes értékű találkozásom a Dying Wish-sel, egy-egy nótát hallottam ugyan tőlük, de teljes lemezt vagy demót még sosem. Kicsit húztam-halasztottam a kritika megírását, mivel bevallom, megleptek elsőre. Nem is tudom mire számítottam, de arra nem, hogy csodálkozva forgatom a lemezt, hogy ez bizony nem sikerült rosszul.
Davy Vain kis csapatáról talán már mindig csak a "tyúk" és a "dugni" szavak fognak eszembe jutni: egy emlékezetes, a csapat fénykorából származó interjúban Danny barátunk minden dal szövegéről felidézte, hogy egy olyan tyúkról szól, akit meg akart dugni. Hm. Csodálatos.
Nem áll rendelkezésemre túl sok információ a holland Prostitute Disfigurementről, de már a borítón díszelgő, egy rothadó hullán lovagló meztelen csaj láttán is sejtettem, hogy nem valami kimondott agysebész zenekarral állunk szemben.
Vannak nevek, amikkel kapcsolatban baromi elfogult tud lenni az egyszerű halandó. Nekem Ray Alder ilyen: a hangja, a stílusa védjegy, mérföldekről felismerhetően egyéni. Bár többen ijesztgettek anno az Engine meghallgatása előtt is, hogy nem olyan zene ez ám mint amit várnék, jaj, nehogy csalódjak, mégis bebizonyosodott, hogy Alder hangja egy más z...
Bár nem szeretném ezt a cikket nekrológ-szerűen megírni, teljesen lehetetlen úgy írni, beszélni a Pangea lemezről, hogy ne említsük meg a tragédiát, amely a P. Box tagságot és közönséget érte nyáron. Bizonyos dalok ugyanis annyira személyes hangvételűek, és Pityihez köthetőek, hogy teljesen más megvilágításba helyezik őket a történtek.
A hannoveri származású csapat a sebes power világ ösvényét rója. Frontemberük, Carsten Frank igazi multifunkcionális pasas, aki az énekesi feladatok ellátásán túl társproducerként is működik, szabadidejében pedig arra sem rest, hogy színpompás fantasy-borítót fabrikáljon az új albumhoz.
Hiába meregetem a szemem, a sötét tónusú, mégis tetszetős borító egyik szegletében sem tudtam felfedezni Kate Beckinsale hosszúkabátos, bakancsos, állig felfegyverzett árnyát... A svéd csapat eredetileg akusztikus zenét bazseválva akart boldogulni. Idővel azonban rájöhettek, hogy ilyesmit manapság jobb nem erőltetni (hacsak nem szimfonikus zenekarb...
Ha valami hiánypótló, hát ez a baráti árú tripla digipack cd mindenképpen az. A Bad Moon Rising egy igazi underground hard rock legenda a '80-as és '90-es évek fordulójáról; a csapat magját Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros adták, akik a jobb sorsra érdemes Lion zenekar földbeállását követően hozták össze ezt az új formációt, ám valahogy semm...
Általában az új zenékkel az ismerkedést a discmanemben kezdem. Ott lepörögnek párszor, kialakulnak az első benyomások, és csak ezután ülök le otthon odafigyelve, koncentráltan meghallgatni őket. Így kezdtem a Hurtlockerrel is, és furcsa volt, hogy hiába nyomattam le 2x3-szor korábban az anyagot, semmi nem maradt meg belőle.
Én is azon kekec ürgék közé tartozom, akik úgy vélik, hogy egy alkotás esetében bizony sokat számít az is, hogy a tartalmat milyen formában sikerül a közönség elé tárni. A szar az persze díszdobozba téve, színes szalaggal átkötve is csak szar marad, azonban sokkal inkább jellemző, hogy az a művész, aki veszi a fáradságot, és mutatós külsőt kreál mű...
Kíváncsi lennék, hányan szeretik itthon a Lost Horizon nevű svéd csapatot. A banda 2001-ben bukkant fel Awakening The World című bemutatkozó lemezével, és hiába volt adott minden (óriási zene, elképesztő énekhang, jó hangzás, zseniális koncepció a külsőségeket illetően) a sikerhez, valahogy mégsem jött össze nekik semmi érdemleges.
Számomra a 2005-ös év meglepetését ennek a London-Reading-i székhelyű, egyébként multinacionális, ráadásul egy Laz (polgári nevén Pallagi Laci) nevű énekes révén magyar tagot is felsorakoztató négyesnek az Emotionally Driven Disturbulence névre keresztelt második albuma jelentette. A csapat első produktuma egyébként a 2002-es Accidentally Making En...
A clevelandi Integrity egy viszonylag tekintélyes múltra visszatekintő banda, bizonyos beavatott körökben állítólag nagy hősöknek számítanak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul sikerült megértenem a Sliver In The Hands Of Time hallatán, hogy miért is.
Néhány alapvető tudnivaló a farkaskölykökről: hat főből álló falkában vadásznak, a Warfair a harmadik művük s nem klasszabb helyről származnak, mint a napsütötte Hellászból. Ja, és nem különösebben vérengző fenevadakról van szó.
Itt van hát Európa '90-es évekbeli svéd-norvég kedvenceinek új, sorrendben már hatodik sorlemeze. A borító olyan, mintha a Rammstein egyik maxiját rejtené, úgy a Sehnsucht/Mutter idejéből, néztem is, hogy na most mi lesz. De nem kell félni, a régi dicsfény mára kissé megkopott ugyan, de Jocke Skogék még mindig ugyanazzal a lendülettel művelik ezt a...
A Lord Tim által irányított csapat oly szorgos, akár a hangyák kiscserkész alakulata. Egymás után köpdösik ki magukból az albumokat, csak győzzük számon tartani és hallgatni őket! (Igaz ugyan, hogy ez az anyag egy korábbi időpontban már napvilágot látott, ám mivel nagyjából-egészéből az egészet újra átgyúrták, valamint hozzá is toldottak némi bónus...
Bocsi a késedelmes tudósításért az érdeklődőknek, de a legújabb GR album csupán a napokban ért el hozzám. Tüstént jöjjön is a lényeg: ismét itt nyomul a kis vörös, aki nem azonos Vukkal, viszont az egyik legütősebb germán csapat (tök)feje. A Majestic pedig nem egyéb, mint amire a címe utal: fenséges és ízig-vérig proccos metal album.
Le kell lepleznem egy apró kulisszatitkot. Amikor a 2005-ös toplistáimat állítottam össze, bizony orvul kifelejtettem elsírni abbéli sajnálatomat, hogy sok más tavaszi koncert között a Queen + Paul Rodgers bulira sem jutottam el. Az erre vonatkozó mondatot a szerk. csempészte oda (kérésemre) a cikk végére. Szóval, kimaradt és ez bizony fáj.
Ezek a germán csávók elszántan gyúrnak arra, hogy a műfaj legpocsékabb, legigénytelenebb borítóival rémisztgessenek bennünket. Rendben, ne nyomasson mindenki Rubens-, vagy Monet-reprókat az albumaira, de azért ez is túlzás...
A 2004-es év egyik nagy bánata volt számomra, hogy elmaradt a pesti MSG koncert. Bár nem vagyok Schenker komplettista, mindig nagy örömmel és élvezettel hallgatom Michael fantasztikus gitárjátékát, legyen szó akár az UFO, akár az MSG bármelyik lemezéről, amely éppen kezembe kerül.
Szerencsére csupán elvétve fordul elő, hogy elém kerül valami, amiről sajnos eleve tudom, hogy jó eséllyel nem fog tetszeni. Nem azért, mert a bandával bármi bajom van, nem szimpi a fejük, vagy efféle. Épp ellenkezőleg: egykoron nagyon is kedveltem őket. Az idő - az albumok - múltával azonban sikerrel kiöltek belőlem minden bizakodást és lelkesedés...
Ennek a cikknek már nem sokkal Tony Martin tavaly novemberi koncertje után meg kellett volna születnie, hiszen akkor jutott el hozzám a cd. Rögtön ezután rengeteget forgott a lejátszóban a cucc, de az év végi zűrös időszak miatt nem jutottam el oda, hogy megemlékezzem a műről. Most került elő újra lemez és megint csak beszorult a lakás összes zenel...
Egyre-másra rajzanak a csapatok Göröghon irányából. Épp az imént vettem ki a lejátszóból a Wolfcry korongját s máris itt tülekednek a földijeik. A Battleroar zenekar aránylag ifjú még, az öt fiú mindössze a második album kiadásánál tart. A vitézek Itáliába ruccantak át, hogy a számukra legmegfelelőbb stúdióba vackolják be magukat a felvételek idejé...
Kimondottan jó érzés, hogy az utóbbi években ismét akadnak olyan fiatal brit rock/metal bandák, akiket nemcsak a szigetország szánalmas zenei sajtója magasztal az égig bő nyállal, hogy aztán pár hónap elteltével örökre el is feledkezzen róluk, hanem tényleg jók. A sort a Lostprophets kezdte pár évvel ezelőtt, de most úgy látszik, a hozzájuk hasonló...
Amit néhány hónapja leírtam a Mezmerize kapcsán, azt most tulajdonképpen megismételhetném a testvérről írva, hiszen két azonos időben született, csak éppen fél éves különbséggel kihozott lemezről van szó.
Facebook
Twitter