Általában az új zenékkel az ismerkedést a discmanemben kezdem. Ott lepörögnek párszor, kialakulnak az első benyomások, és csak ezután ülök le otthon odafigyelve, koncentráltan meghallgatni őket. Így kezdtem a Hurtlockerrel is, és furcsa volt, hogy hiába nyomattam le 2x3-szor korábban az anyagot, semmi nem maradt meg belőle.
Mikor leültem és minden más tevékenységet félretéve, 100 százalékig a zenére koncentrálva újra meghallgattam a Fear in a Handful of Dustot, rájöttem, miért. Tök egyformák ugyanis a nóták. Mindegyik egy-egy ellopott Slayer riffre épül, amire az énekes ugyanolyan, hc-s sablonüvöltözést produkál, minden egyes dalban! Elgondolkodtató, hogy már a nóták vége után 3 másodperccel sem tudok belőlük egyetlen témát sem visszaidézni. Ráadásul a szóló is kevés a lemezen.
Összességében nem rossz a produkció, csak teljesen fölösleges, mivel ilyen lemezekből 12 egy tucat. Lehet rájuk zúzni, de semmi több. Ha valaki nem csömörlött még meg az egymás hegyén-hátán megjelenő üvöltözős, modern thrash lemezektől, az nyugodt szívvel beszerezheti a Hurtlockert is, de hogy semmi kiugróan jót, különlegeset nem fog itt találni, az biztos.
Ez egy jól eljátszott, de teljesen átlagos lemez, véleményem szerint totál fölösleges.
