Shock!

október 31.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Integrity: Sliver In The Hands Of Time

A clevelandi Integrity egy viszonylag tekintélyes múltra visszatekintő banda, bizonyos beavatott körökben állítólag nagy hősöknek számítanak, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy maradéktalanul sikerült megértenem a Sliver In The Hands Of Time hallatán, hogy miért is.

megjelenés:
2005
kiadó:
Dockyard 1 / HMP
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 0 Szavazat )

Kellemetlen érzéseket ébresztő, beteges, apokaliptikus, nyomasztó hardcore-alapú muzsika vánszorog elő a megkínzott hangfalakból, hol egyszerűen betonozó, hol tika-tikás tempókkal száguldó, de a kelleténél mindenképpen kissé hátrébb és vékonyabban szóló gitárokkal, pulzáló, fortyogó basszustémákkal és elkínzott, acsarkodó üvöltözéssel. Mindezt 21 szerzeményen, 63 percen keresztül élvezheti a türelmes hallgató. Nem könnyű dolog egyben végighallgatni ezt a lemezt, az biztos, de a dolog nem merül ki ennyiben: bevallom, az utóbbi egy évben nem futottam össze olyan albummal, amit ennyire nehéz pontszerűen értékelni, mint az Integrity harmadik teljes anyagát.

Azért ellentmondásos ez a lemez, mert akadnak rajta kimondottan erős pillanatok. Ilyen a March Of The Damned, az első dallamfoszlányokat felvillantó Kingdom Of Heaven vagy az egyértelmű csúcspont Eighteen. Utóbbi még a maga tenyérizzasztó, nyomorúságos valóságában is rejt valami egészen bizarr, perverz szépséget, és csalogat, hogy újra és újra meghallgasd, pedig határozottan rossz érzéseket ébreszt benned. Ha végig tartanák ezt a nívót, akármi is lehetne a lemezből, az ábra viszont az, hogy a színvonalat tekintve széles szakadék tátong a fent említett dalok és pár társuk, illetve az anyag többi része között. Szép számmal akadnak kifejezetten jellegtelen, céltalanul durvuló számok is arc nélküli sikamika riffekkel, az idegeken táncoló ütemekkel - ilyenkor kifejezetten idegesítő a csapat, alig várja az ember, hogy abbahagyják a törés-zúzást és jöjjön valami lassabb, borultabb, izgalmasabb, neadjisten szólisztikus rész, ezek ugyanis nagyon jól állnak nekik. E momentumoknál megvillan valami az éjfekete alagút mélyén, sikerül sajátos atmoszférát teremteniük, itt viszont rendszerint vagy vége szakad az adott dalnak, vagy jön az újabb csapkodós tempó és az énekes Dwid hitehagyott ordítása, hogy annak rendje és módja szerint szétzúzza az ígéretesen építkező szerzeményt. A fickó egészen biztosan nem százas, amikor pedig dallamkezdeményeket hoz, az ha lehet, még betegesebb, mint amikor üvölt (lásd a fentebb említett Eighteent). A hangzás emellett elég vérszegény, a gyengén, tompán szóló gitárok mellett a puffogó dobok is kimondottan zavaróak, a basszus meg olyan, mintha egy üvegfal mögül szólna.

Skizofrén, ha azt írom, hogy mindezek ellenére mégis van valami megfoghatatlanul sajátos abban, amit csinálnak? Lehet, de akkor is ez az ábra. Őszinte leszek: képtelen vagyok megmondani, milyen is valójában ez a lemez. Eleinte, az ismerkedés korai fázisában úgy gondoltam, 6 pont elég lesz nekik, de valami megmagyarázhatatlan okból nincs szívem legyalázni őket. A fene sem érti ezt.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.