Shock!

július 05.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

The Ocean: Aeolian

Én is azon kekec ürgék közé tartozom, akik úgy vélik, hogy egy alkotás esetében bizony sokat számít az is, hogy a tartalmat milyen formában sikerül a közönség elé tárni. A szar az persze díszdobozba téve, színes szalaggal átkötve is csak szar marad, azonban sokkal inkább jellemző, hogy az a művész, aki veszi a fáradságot, és mutatós külsőt kreál művének, a mondanivaló szempontjából is igényeset alkotott.

megjelenés:
2005
kiadó:
Metal Blade / HMP
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 4 Szavazat )

És hogy miért pont itt osztom meg veletek mindezt? Mert a berlini székhelyű The Ocean (vagy ahogy előszeretettel nevezik magukat: TheOceanCollective) harmadik, Aeolian címre keresztelt cd-je a külcsín szempontjából szinte tökéletesnek mondható. A norvég grafikus, Martin Kvamme (ő szokta Mike Patton bátyó különféle zenei ötleteit is borítókba csomagolni) munkáját dicsérő 16 oldalas booklet két részből áll. Van egy külső réteg, ami keményebb papírra nyomva, sötéten gomolygó viharfelhőket ábrázol; belül pedig a szövegek foglalnak helyet, pergamen-vékonyságú papíron, fehér alapon arany betűkkel. Végezetül van egy papírtok is, rajta egy arany színnel festett haragvó angyallal, aki olyan, mintha az Apokalipszis eljövetelét hirdetve érkezne a földre.

Na, ezek után persze, hogy szívesen hallgat bele az ember a cd-be, ami egyébként a 2004-ben megjelent Fluxion folytatása, keménykötésű ikertestvére. A két lemezanyagot egyszerre rögzítették, de külön dobják piacra, a szitu ismerős máshonnan is, azonban itt van értelme a kettéválasztásnak, hiszen a két anyag igencsak eltérő. A Fluxion lágyabb, hangulatosabb volt utódjánál, sokkal jobban előtérbe helyeződtek a klasszikus zenei hangszerek is, míg most inkább az úthenger jelleg dominál, nem is csoda, hogy a megjelenésnél a Metal Blade bábáskodott. Egyébként érdekes banda ez az Ocean, az első album (Fogdiver) még instru, a másodiknál már van énekes, most meg már annyira megtetszett nekik az ének, hogy hat különböző pacsirta is üvölt-hörög-morog a lemezen. (A legtöbbször Meta, a Breach-es Tomas Hallborn és Nate Newton a Converge-ből.)

A kollektíva rögtön a nyitó számmal (The City In The Sea) újabb jó pontot szerzett nálam, mivel ez az általam is igen nagyra becsült Edgar Allan Poe azonos című költeményének a megzenésítése. Nem véletlen persze, hogy Oceanék egy olyan verset választottak, amiben a Halál építette város egy baljóslatú napon - a Pokol hordáinak tiszteletadása közepette - a tengerbe merül, hiszen saját szövegeik is előszeretettel foglalkoznak az elmúlással, a rettegéssel, a magánnyal, meg egyéb kellemetes dolgokkal, elvont, rémlátomásos képekben elmesélve. Ezek a nyomasztó gondolatok Robin Staps fejéből pattannak ki, aki gitáros-zeneszerző-szövegíró-főnök egy személyben. Hogy ilyen szövegekhez nem valami vidám, mosolygós zene dukál, az ugye egyértelmű.

Viszonyítási alapként olyan neveket tudnék felhozni, mint Neurosis, Converge, Dillinger Escape Plan, Mastodon, vagy a Meshuggah. De valahogy mindegyik hasonlat sántít: a Neurosis a felfokozott világvége-hangulat és a markáns törzsi jelleg miatt más (emellett sokkal jobb is), a Dillinger Escape Plan jóval experimentálisabb, a Mastodon valahogy koncepciózusabb és mélyebb mondanivalóval rendelkező, a Meshuggah pedig tényleg csak egy-egy zenei résznél ugrik be (például a nyitó dalban.)

A zene persze itt is igen-igen komplex, tele ritmusváltással, széttördelt dalszerkezetekkel, amire többnyire gyomorból feltörő, dühödt üvöltés, haragvó ordítás vagy hörgés érkezik az énekesek részéről, az összkép pozitív is, mégis úgy érzem, hogy valami miatt ez a csapat jócskán elmarad a felsoroltak zsenialitásától. Talán túl hosszúak a dalok, a hármas Austerity például megannyi váltás és érdekes zenei megoldás ellenére sem képes fenntartani a figyelmet majd' 10 percen át. Ugyanígy túl hosszúnak érzem a Killing The Flies 7 percét, pedig a döngölős indításra azonnal felkaptam a fejem. Másrészt azt sem értem, hogy ha adva volt hat különböző énekes, akkor miért nem lehet egy kicsit változatosabb témákat hozni. A dalnokok nagy többsége ugyanis torokvérzően üvölt, néhol nem ártott volna igazi dallamokat vinni az énektémákba, ezzel is erősítve a lemez dinamikáját. Meg egy-két szépen kimunkált gitárszóló sem ártott volna, ha már itt járunk. De ennyi elég is a negatívumokról.

A zenekar egyébként nem akarja mindenáron megszerettetni magát, sőt, mintha direkte meg akarnák nehezíteni a hallgató dolgát, ugyanis azok a dalok, amelyek hosszuk és egyszerűbb szerkezetük miatt könnyebben befogadhatóak lennének (az igen beteg szövegű Necrobabes.com és a metalcore-os One With The Ocean), vagy szimplán csak jobbak (Swoon, Queen Of The Food-Chain), rendre a lemez második felében kaptak helyet. Itt vannak olyan érdekességek is, mint a Necrobabes.com lezárásában felbukkanó rövid Chopin-futam (!!!) zongorán (na ja, majd tubán :-)) előadva, vagy a férfikórus a Swoon végén. A két legjobb pedig a két utolsó tétel: a jól megszerkesztett, templomi énekkel záruló Queen Of The Food-Chain és az Inertia, ami legközelebb áll a Fluxion világához: borult, fájdalmas hangulatú dal, hegedűkkel, csellókkal, és olyan gyötrelmes, mélyről feltörő üvöltésekkel, amitől kirázza az embert a hideg. Istentelenül komor, de furcsa módon van benne valami léten túli szépség is.

Akik a felsorolt zenekarok bármelyikét szeretik, tegyenek egy próbát az Ocean kollektívájával is, nem hiszem, hogy nagyot csalódnának. És ha elsőre nem is jön át minden maradéktalanul, tessék csak újra és újra meghallgatni, míg az Óceán teljesen körbe nem vesz, és ha nem vigyázol, elnyel mindörökre.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.