Shock!

Ma tíz évvel ezelőtt, 2015. december 28-án, néhány nappal hetvenedik születésnapja után hunyt el Ian „Lemmy" Kilmister. A Motörhead fönöke sokkal több volt zenésznél: egyszerre számított stílusalapító ikonnak és a műfaj egyik megtestesítőjének, ismertsége mindig is messze túlmutatott zenekarának népszerűségén. Lemmy nélkül soha nem lehet már teljes a színtér, így a tízéves évfordulón most a DiszKgráfiában is kielemezzük terebélyes munkásságát. Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Lemmy és a Motörhead karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Motörhead (1977) // Overkill (1979) // On Parole (1976/1979) // Ace Of Spades (1980) // No Sleep 'til Hammersmith (1981) // Iron Fist (1982) // Another Perfect Day (1983) // Orgasmatron (1986) // Rock 'n' Roll (1987) // 1916 (1991) // March Ör Die (1992) // Bastards (1993) // Sacrifice (1995) // Overnight Sensation (1996) // Snake Bite Love (1998) // We Are Motörhead (2000) // Hammered (2002) // Inferno (2004) // Kiss Of Death (2006) // Motörizer (2008) // The Wörld Is Yours (2010) // Aftershock (2013) // Bad Magic (2015) // The Manticore Tapes (2025)

Draveczki-Ury Ádám

Top 10 kedvenc Motörhead-stúdiólemez

1. Ace Of Spades
2. 1916
3. Overkill
4. Sacrifice
5. Bastards
6. Inferno
7. Another Perfect Day
8. Bomber
9. We Are Motörhead
10. March Ör Die

Motörhead

Kicsit még kiforratlan, koszos, mocskos, de a feeling már vastagon benne van – a klasszikus felállás első nekifutása, nyilván még messze messze nem a legjobbjuk, de utólag egyértelműen hallatszik (sőt, már az On Parole-on is hallatszott), hogy ebben a történetben bizony bőven lesz még kakaó. Mindezt egyébként mi sem példázza ékesebben annál, hogy már ebben az adagban is akadnak, ha nem is kihagyhatatlan sztenderdek, de abszolút emblematikus Motörhead-témák.

Kedvenc dalok: Motörhead, Iron Horse/Born To Lose, White Line Fever

Overkill

Nem kérdés, hogy azokat a bizonyos oroszlánkörmöket itt mutatta ki először a zenekar. Az Overkill kapcsán ugyanakkor mégsem azt emelném ki elsőként, hogy a korabeli Motörhead az akkori éra minden bizonnyal legféktelenebb, legvadabb, leghorzsolóbb muzsikáját játszotta – hanem azt, hogy ezen túlmenően is mennyire előremutatóak voltak az olyan dalokban, mint például a Capricorn vagy a Metropolis. Lemmyt és a csapatot is sokszor szokás volt, illetve a mai napig szokás annyival leírni, hogy negyven éven át ugyanazt a dalt reszelték – remek példa rá ez az album, mennyire fals ez a vélekedés. És persze az olyan korszakalkotó darabokról akkor még nem is beszéltünk, mint a kétlábdobos tempókkal iskolát teremtő címadó vagy a No Class... Nem kérdés, hogy ez az egyik legjobbjuk.

Kedvenc dalok: Overkill, Capricorn, No Class

Bomber

A két nagy ikonikus mű közé szorulva gyakran szokás ezt az eresztést gyengébbnek, visszaesésnek minősíteni, de mivel én ugye életkori okokból lényegesen később érkeztem a Motörhead-táborba, sosem éreztem ezt olyan markáns differenciának. Kétségtelen, hogy a Bomberen kevesebb maradandó alapmű kapott helyet, mint elődjén és utódján, viszont a korai éra elsöprő lendülete ezt is ugyanúgy végig áthatja, mint társait. Nekem ezek az anyagok szorosan összefüggenek, nem szívesen teszek közöttük nagyon markáns elhatárolásokat – Lemmy, Eddie, Philthy, rock'n'roll és kész. A címadó dal eleve akkora (hogy stílszerű legyek) atombomba, hogy bármilyen lemezt lazán elvinne a hátán, mellette pedig bőven akadnak még gyöngyszemek ebben az eresztésben, köztük igazi különlegességek is, hogy csak a Sweet Revenge-et említsem.

Kedvenc dalok: Dead Men Tell No Tales, Stone Dead Forever, Bomber

Ace Of Spades

Mai fejjel egészen szédítő belegondolni, milyen tempóban éltek és alkottak a rockzene hőskorának nagy csapatai. A klasszikus Motörhead is három év leforgása alatt tolta ki magából azt a három plusz egy albumot, amivel örökre helyet kaptak a műfaj elitjében, ami mai fejjel szinte felfoghatatlannak tűnik, mégis igaz. Természetesen nem kérdés, hogy az éra koronaékszere az Ace Of Spades, ez volt itt az aratás ideje: ekkorra minden letisztult, minden összeállt, és megszületett a definitív mestermű. Ami egyben a műfaj egyik definitív mesterműve és örök sarokköve is egyben, e minőségében pedig lerúg magáról mindenféle épeszű kategorizálást vagy okoskodást. A mémesedett alapdalok fényében ugyanakkor érdemes megjegyezni: nincs az az élethelyzet, amiben ne hallgatnám meg szívesen mondjuk a címadót, akárhányszor is hallottam már életemben. Vagyis hiába tűnnek ezek a nóták mindenki által unalomig ismert, közhelyesedett daraboknak, valójában megunhatatlanok. A címadó ezredszerre is ugyanúgy horzsol, mint először, a Love Me Like A Reptile húzása utánozhatatlan, a (We Are) The Road Crew-nél soha nem írt senki autentikusabb himnuszt a turnézásról, a The Chase Is Better Than The Catch szimplán a világtörténelem egyik legalávalóbb, legmocskosabb riffjét rejti, és a slágerek mellett is akadnak itt cseppet sem nyilvánvaló igazgyöngyök. Hogy mást ne mondjak, ott van például a műsor legvégén a The Hammer... Nyilvánvalóan ez marad „A″ Motörhead-stúdióalbum az idők végezetéig.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell: Love Me Like A Reptile, (We Are) The Road Crew, The Chase Is Better Than The Catch

No Sleep 'til Hammersmith

Minden koncertlemezek egyik koncertlemeze. Sosem csináltam ilyen listát, nem is biztos, hogy van értelme, de egészen biztosan ott van az öt legfontosabb élő rockalbum között. A lemez készítésének abszolút spontán volta éppúgy tökéletesen passzolt a korszellemhez, mint a tény, hogy ezzel a kiadvánnyal kerültek fel először és utoljára a brit listák első helyére. Vagyis ez itt bizony a Motörhead karrierjének abszolút zenitje, méghozzá megérdemelten. A No Sleep 'til Hammersmith ugyanazért tökéletes, amiért mondjuk a Made In Japan, az If You Want Blood You've Got It vagy a Live After Death is: mert hosszú pályafutásuk legéhesebb, egyszersmind legmagabiztosabb és legelementárisabb pontján örökítette meg készítőit. Ismerkedésnek éppúgy tökéletes, mint utólagos összegzésként.

Iron Fist

Kicsit Bomber-effektus nekem ez a lemez is: abszolút értem, miért értékelte annak idején visszaesésként a többség, azt is abszolút megértem, miért vélték utólag Lemmyék is úgy róla, hogy túl hamar jött és érlelhették volna még egy cseppet. Ráadásul ugye Fast Eddie távozásának emléke is megkeserítette visszatekintve ezt az időszakot. Kétségtelen, hogy az Iron Fist nem rejt annyi alapdalt, mint az Overkill vagy az Ace Of Spades, viszont összességében így is egy abszolút fasza Motörhead-lemez, a klasszikus trió utolsó nekifutásaként semmi szégyellnivalójuk nem volt miatta utólag sem. A hangzás viszont kétségtelenül nem hozta meg az esedékes előrelépést.

Kedvenc dalok: Iron Fist, America, Speedfreak

Another Perfect Day

Teljesen új leosztás, ha nem is alapjaiban, de részben megváltozott stílus. Dőreség lenne tagadni, hogy Brian „Robbo" Robertson érkezése és kérészéletű ittléte lényeges változásokat eredményezett a korábbiakhoz képest – ugyanakkor a kritika által a korábbiak halványabb fénymásolataként fogadott Iron Fist folytatásaként itt tényleg valami újat hozott a trió, amiben maximálisan benne volt a Motörhead veleje, mégis színesebbre, formabontóbbra sikeredett a végeredmény. Ma már persze tudjuk, hogy a rajongótábor idegenkedve fogadta Robbót meg ezt a lemezt, de ettől még az Another Perfect Day számomra közel perfekt album. Ezek a dalok kikoptak a koncertrepertoárból, mondhatni, feledésbe merültek, de ettől még nagyon is jól állt nekik ez a letisztultabb, melodikusabb irány. Érdekes lett volna megnézni, mivé fejlődik ez a felállás, ha megkapja az esélyt a közönségtől a folytatásra. Előbb-utóbb mindenképpen a Klasszikushockban lesz a helye ennek az albumnak is.

Kedvenc dalok: Dancing On Your Grave, One Track Mind, Another Perfect Day

Orgasmatron

A Killed By Death überslágerét is rejtő No Remorse válogatáson letesztelt és törzskönyvezett kétgitáros fenevad első sorlemezes nekifutása. A dalokat tekintve megint zorall, horzsoló és sem istent, sem embert nem tisztelő Orgasmatron egészen kiváló darab, a hangzása viszont sajnos igazi mélypont. Olyannyira, hogy már a csapattal történt korai fázisú (tehát tizenéveim derekán történt, a tényleges zenehallgatói rutint nélkülöző) ismerkedésem során is egyből azt kérdeztem, mitől szól ennyire szarul és furán ez a lemez... Ezt a részét tehát sajnálom a dolognak, bár nyilván azóta azért bőven hozzáedződtem az album mélyek nélküli tompaságához, furcsán erőtlen gitárjaihoz és néhol torz csörömpöléséhez. Azt is érdekes megfigyelni, mennyivel egyenesebb, hagyományosabb húzást adott a nótáknak Pete Gill Philthynél iskolázottabb, letisztultabb dobolása. A borító meg lazán a legjobbjaik között van.

Kedvenc dalok: Deaf Forever, Built For Speed, Orgasmatron

Rock 'n' Roll

Gill el, Philthy vissza, a hangzás továbbra is szar, sajnos töltelék is bőven akad, ami viszont jó innen, az nagyon jó – leginkább így tudnám summázni a '87-es lemez lényegét. A Rock 'n' Roll a mai napig vitatott album, több összeállításban is minden idők legrosszabb Motörhead-lemezeként szerepelt az évek során. Én messze nem látom ilyen drámainak a helyzetet, szerintem összességében korrektül hallgatható a cucc, bár nyilván az is benne van ebben, hogy viszonylag korán, még kölyökfejjel megszereztem, így az időm és a motivációm is megvolt jóra hallgatni. De mondjuk a címadó például ettől eltekintve is perfekt Motörhead-himnusz. Szarvashibának tartom viszont, hogy a Just 'Cos You Got The Powert elvesztegették kislemezes B-oldalnak, és nem képezte a lemez eredeti törzsanyagának részét, mert ez a zseniális, kifejtős gitárszóló-orgiával megkoronázott darab garantáltan az egész albumot más fényben láttatta volna.

Kedvenc dalok: Rock 'n' Roll, Dogs, Traitor (és a Just 'Cos You Got The Power)

1916

Rendeződött a kiadói háttér, volt idejük rápihenni a lemezre, ráadásul Lemmy áttette székhelyét a napfényes Kaliforniába, és az ottani klíma áldásos hatást gyakorolt a hangulatára meg a kreativitására. Az eredmény számomra minden idők második legjobb Motörhead-albuma, újabb abszolút etalon bő évtizeddel az Ace Of Spades után. Az előző nekifutásokkal ellentétben itt aztán nemhogy üresjárat vagy elhajlás nem akad, de még a legformabontóbb kísérletek is a lehető legtökéletesebben passzolnak a Motörhead gúnyájához. Márpedig ezen a lemezen tényleg akadtak cseppet sem nyilvánvaló, rendkívül bátor darabok. De a csapat esszenciáját hozó, vadbarom zúzdák is újult erővel teltek meg, és végre méltó hangzást is kaptak ehhez. Ha létezett volna igazság a földön, ezzel a dalközpontú, remek megdörrenésű anyaggal sokkal nagyobb sikereket érnek el, mert tényleg minden megvolt benne ehhez. Ha létezik arénahimnusz a Motörhead értelmezésében, hát a The One To Sing The Blues az, a Nightmare / The Dreamtime a banda valaha írt egyik leghangulatosabb dala, a Love Me Forever az egyik legjobb lassú nótájuk, míg a mellbevágó címadóban Lemmy szövegírói zsenije villan hatalmasat. De a szimpla rock′n′rollok is kolosszálisak, az I′m So Bad (Baby I Don′t Care)-től kezdve a Going To Brazilen át az Angel Cityig. A Make My Day meg éveken át az egyik fix buliba indulás előtti bemelegítős dalom volt. Hatalmas lemez.

Kedvenc dalok: az összes, de ha választani kell: The One To Sing The Blues, Nightmare / The Dreamtime, Make My Day

March Ör Die

Nem sikerült megfejelni az előzményeket, nem is olyan egységesen erős az album, mint a '91-es, de azért még vitte a korszak lendülete. A dobosposzton ugyebár ment a kavarás: Philthy már leköszönt, Mikkey még nem érkezett meg teljesen, de hát Tommy Aldridge-nél aligha lehetett volna jobb beugrót találni a stúdióba. Viszont a Cat Scratch Fever feldolgozását mindig is feleslegesnek találtam (pláne rögtön második dalként...), és valljuk be, a Hellraiser szerepeltetése is kissé ötlettelen húzás volt így, nem egészen egy évvel a No More Tears után, hiába beszélünk legalább annyira Lemmy daláról, mint Ozzyéról. Abban viszont maximálisan egyetértek a főnökkel, hogy az I Ain't No Nice Guy elpocsékolása a Sony részéről szó szerint bűn volt. Ennek a dalnak a maga slágerpotenciáljával, a rockvilág csúcsán trónoló Guns N' Roses és Ozzy felhajtóerejével papírforma szerint minimum egy amerikai aranylemezt kellett volna hoznia a Motörheadnek. Már persze, ha a kiadó hajlandó megadni a bandának legalább a minimális támogatást a rádióknál meg az MTV-nél...

Kedvenc dalok: Bad Religion, I Ain't No Nice Guy, You Better Run

Bastards

A Bastardset a maga idejében nem fogadta különösebb üdvrivalgás, de hát ezek az évek újabb mélypontot hoztak a bandának. Hiába állt össze egy újabb zseniális felállás Mikkey Dee-vel, a technóra specializálódott ZYX Musicnál szenvedve azért igencsak erősen köhögött a gépezet. Mondjuk ki: a legmegveszekedettebb fanatikusokon kívül ekkoriban sajnos a lőtéri kutyát sem érdekelte a Motörhead... El kellett telnie pár évnek, mire ráébredt a világ, hogy a Bastards a következő – már a sokadik – újjászületést hozta el a bandánál, és ebbéli minőségében ismét sikerült vele letenniük az asztalra egy tízpontos mesterművet. Zeneileg esszenciális Motörheadet kapunk, de Mikkey tett az egészbe egy csavart, vele a dobcucc mögött tényleg megint sikerült magasabb fokozatra kapcsolniuk. A Howard Benson-féle hangzás is megalázóan tömény és tökéletes. Újabb modern klasszikus, igazi etalon.

Kedvenc dalok: Burner, Born To Raise Hell, Don't Let Daddy Kiss Me

Sacrifice

Minden idők alighanem legsúlyosabb Motörhead-albuma. Egyben ez volt az első stúdióalbumuk is, amit megvettem magamnak a belépőmet jelentő All The Aces válogatás után, így mindig is különleges helyet foglal majd el a szívemben. De amúgy a személyes nosztalgiát leszámítva is lazán a banda egyik legjobbjának tartom a Sacrifice-ot, ahol még mindig, ennyi év után is sikerült korábban nem hallott típusú témákkal előrukkolniuk például a címadóval. Utóbbiban a mai napig nem sikerült a maga teljességében átfognom, miket dobol Mikkey, tényleg valami egészen lenyűgöző, amit itt produkál. Kár, hogy ezt leszámítva később valamennyire ez is elfeledett lemezzé vált... Azt például a mai napig sem értem, hogy a briliáns Over Your Shoulder hogyan nem vert gyökeret fix koncertsztenderdként legalább a Motörhead univerzumában, főleg annak fényében, hogy Lemmy is imádta.

Kedvenc dalok: Sacrifice, Over Your Shoulder, Dog-Face Boy

Overnight Sensation

A Motörheadnél az ilyesmi általában nem jelentett problémát, a Sacrifice után azonban kissé talán tényleg túl gyorsan érkezett a folytatás, ami ugyebár a végső triófelállás bemutatkozását is jelentette ebben a formában. Kevésbé ismert tény, de az Overnight Sensation roppant nehezen és feszült körülmények között állt össze, Phil Campbell és Mikkey korántsem lelkesedtek annyira Lemmy dallamosabb, visszafogottabb dalötletei iránt. Nálam sem számított soha nagy kedvencnek ez a lemez, de a maga villanásai azért persze így is megvannak, az I Don′t Believe A Word például kifejezetten zseniális nóta, és ebben a formában ebben is volt újdonságfaktor náluk. A zenéhez képest mellékes apróság, de Lemmy is fura látványt nyújtott ebben a periódusban a védjegyszerű bajusz és pofaszakáll nélkül.

Kedvenc dalok: Civil War, I Don′t Believe A Word, Shake The World

Snake Bite Love

Na, nálam nem a fanyalogva fogadott Iron Fist, az értetlenséggel övezett Another Perfect Day vagy a sokat köpködött Rock 'n' Roll a mélypont, hanem ez. Nyilván Motörhead-mércével értendő a dolog, hiszen természetesen a Snake Bite Love-ot is simán meg lehet hallgatni, akárcsak bármelyik munkájukat. De miközben az undergroundban ismét erőre kaptak a részben Lemmyék által is teremtett súlyosabb műfajok, és számos régi kortárs banda is valósággal megtáltosodott ekkoriban, a Motörhead motorja csupán alapfordulatszámon köhögött. Nem is nagyon tudták kihasználni a metál iránt támadt, megnövekedett érdeklődést – ez a lemez egyszerűen nem volt alkalmas rá, hogy érdemben mondjon valamit egy akkori tizenéves újoncnak.

Kedvenc dalok: Love For Sale, Dead And Gone, Better Off Dead

We Are Motörhead

Két évvel később viszont hálistennek sikerült ismét hozni a csúcsformát, ráadásul súlyt, mogorvaságot tekintve megint úgy harapott a banda, mint a Sacrifice óta – és után – egyszer sem. Brutálisan tömény és erőteljes, mindenféle sallangtól mentes Motörhead-mestermű, tökéletes címválasztással – ez itt tényleg egy definitív anyag. Bár, hogy kötözködjek egy kicsit, a teljesen felesleges Sex Pistols-feldolgozást például mindig léptettem rajta már annak idején is, azt meg különösen illúziórombolónak találtam, hogy épp ez lett a lemez klipdala, még azzal együtt is, hogy érteni véltem a döntés mögött meghúzódó szempontokat. Mindegy, ezen azért simán túl tudok lépni, a We Are Motörhead a tökéletest közelítő dolgozat, zseni borítóval.

Kedvenc dalok: Slow Dance, One More Fucking Time, (Wearing Your) Heart On Your Sleeve

Hammered

Egy sima, egy fordított: a vaddisznó We Are Motörhead után újabb dallamosabb, változatosabb anyagot készítettek. Viszont ezt a magam részéről sokkal meggyőzőbbnek éreztem, mint mondjuk az Overnight Sensationt, és kifejezetten sokat is hallgattam a maga idejében. Még azzal együtt is, hogy összességében azért a We Are Motörhead erősebb volt. Határozottan óriási például, hogy a banda mércéjével nézve epikus léptékű, remekbe szabott Walk A Crooked Mile nyitja az albumot, és a folytatásban is akadnak egészen kiugró tételek. Bírtam az elegáns dizájnt is.

Kedvenc dalok: Walk A Crooked Mile, Mine All Mine, Red Raw

Inferno

Az első lemez Cameron Webb-bel a kormányrúdnál, és egyben a Motörhead számomra utolsó tényleg tízpontos, tökéletes mesterműve – egyben a 21. század legjobb albuma is Lemmyéktől. Az Infernóban nagyjából minden egyesült, amitől ez a banda valaha is jó volt: nem pusztán az ekkorra több évtizednyire rúgó életmű egyik vagy másik szeletéből villantotta fel a lényeget a legjobb formájában, hanem gyakorlatilag az összesből. Tette mindezt tökéletesen kerekre csiszolt dalokban, óriási szövegekkel, szikrázó lendülettel és briliáns hangzással. Egészen biztos, hogy ebben Webb keze is nagyon vastagon benne volt, amit az is fényesen igazol, hogy később már soha többé nem is dolgoztak más producerrel. Ráadásul ezen a turnén láttam életemben először és utoljára a Motörheadet, méghozzá a debreceni Vekeri-tó Feszten – tudom, hogy furcsa, de mindig úgy alakult, hogy épp akkor jöttek Magyarországra, amikor nem voltam itthon, netán valamilyen halaszthatatlan sulis, munkahelyi vagy családi elfoglaltság miatt nem tudtam megoldani az ottlétet. Ha már így alakult, ez a fellépés viszont a lehető legjobban sült el, egyetlen másodpercébe sem lehetett belekötni. 2004 egyébiránt, személyes szempontból életem alighanem legszarabb éve volt, erre a lemezre és erre a bulira azonban a kevés akkori csúcspont között emlékszem vissza.

Kedvenc dalok: Killers, Suicide, In The Year Of The Wolf

Az utolsó periódus

Gondolkodtam, szétbontsam-e albumokra a Motörhead utolsó szűk tíz évét, de aztán úgy döntöttem, inkább nem teszem. Több okom is van erre. Egyrészt a banda innentől mindenféle kilengés nélkül működött, és csaknem harminc év aktív zenélés után végre intézményesült a státuszuk is. Kultikus ikonból mémmé, tényleges fesztiválheadlinerré váltak, akik ebben az érában már több ember előtt játszottak a koncerteken, mint valaha, beleértve ebbe a '80-as évek elejének karriercsúcsát is. Mondhatni, ez volt náluk az aratás ideje, bőven megérdemelten... Másfelől, mint fentebb említettem, kitartottak Cameron Webb mellett, és a felállás sem változott, így az irányvonal innentől fikarcnyit sem módosult. Akadnak persze kisebb-nagyobb, elsősorban összhangulati eltérések az utolsó öt soralbum, tehát a Kiss Of Death, a Motörizer, a The Wörld Is Yours, az Aftershock meg a Bad Magic között, de olyan léptékűnek semmiképpen sem nevezném ezeket sem stílusban, sem színvonalban, mint mondjuk amekkora rés a Snake Bite Love és a We Are Motörhead között tátongott. És nem tagadom, bár a maguk idejében mindegyiket sokat pörgettem, e homogenitás miatt így utólag kissé össze is folynak nálam ezek az amúgy tök jó albumok. A legnagyobb kedvenceket leszámítva kétesélyes, hogy ha találomra lejátszanál valamit nekem ezekből az évekből, egyből meg tudnám-e mondani, pontosan melyik lemezen szerepelt... De nincs ezzel semmi gond. Örülök, hogy hosszú és hányattatott pályafutásának utolsó szakaszára a Motörhead is beállt erre a teljesen kiegyensúlyozott működésre, és soha nem kellett szájhúzogatva hallgatni egyik késői anyagukat sem. Mindig magukat hozták, de sosem lélektelenül vagy robotikusan, és ha Lemmy nem hal meg a Bad Magic után, egészen biztos, hogy a következő felvonás is épp ezekhez hasonló lett volna. „We are Motörhead, we play rock'n'roll" – ami nem tört el, azt nem is kell megragasztani!

Kedvenc dalok: God Was Never On Your Side, Back On The Chain, Devils In My Head

Cseke Feri

1. Bastards
2. Overkill
3. Sacrifice
4. Bomber
5. 1916
6. Ace Of Spades
7. March Ör Die
8. Aftershock
9. Motörhead
10. The Wörld Is Yours
11. Inferno
12. We Are Motörhead
13. Bad Magic
14. Iron Fist
15. Overnight Sensation
16. Kiss Of Death
17. Orgasmatron
18. Another Perfect Day
19. Motörizer
20. On Parole
21. Snake-Bite Love
22. Hammered

Van az a mondás, hogy ha egy Motörhead-lemezt már hallottál, akkor az összeset hallottad. Ez így ebben a formában persze nem igaz, ugyanakkor nem is annyira alaptalan az állítás, hiszen a Hawkwindből kivált egykori basszer, Lemmy Kilmister és csapata végül is nem arról volt híres, hogy lemezről lemezre váltogatták a zenei stílusokat. Ez volt a legfőbb oka annak, hogy végül nem raktam össze hagyományos, lemezekre lebontott diszkgráfiát a zenekarról, a terjedelmesség esetükben talán nem is annyira indokolt, ha legfőképpen a zenére koncentrálunk. A szaftos sztorikat pedig majd a kollégák úgy is leírják.

A korom miatt engem az iskolás éveim alatt ért az első Mocifej-élmény, valahol a Bastards és a Sacrifice környékén, amikor már bőven mögöttük voltak a legsikeresebb évek. Az MTV az én arcomba is odapörkölte a Burner és a Mikkey Dee eszement alapozásaira ráültetetett Sacrifice videóját, melyek közül az utóbbit azóta is az egyik legmocskosabb ′head-nótának tartok és amelynek tökössége és energiája rögtön magával is ragadott. Lemmy nikotin- és whiskey-koktélban dédelgetett antihangját (maradjunk annyiban, hogy a maga módján és a saját keretein belül tudott énekelni, ha akart) pedig még Bruce Dickinson kaliberű énekesek ismerete után is sikerült megkedvelnem. A frontember persze már korábban is jelen volt valamilyen formában az életemben, hiszen szinte mindenhol szembejött velem egy poszteren, egy tetkón vagy egy pólón és azt is sejtettem valahol, hogy már a ′70-es években is rányomtatták az ikonok ólomsúlyú pecsétjét. És valóban: Lemmy a rock′n′roll életérzés elsőszámú megtestesítője lett a hozzá kapcsolható vizuális lenyomatokkal együtt, úgymint rebellis attitűd, Rickenbacker bőgő, belógatott mikrofonállvány, töltényöv, harcsabajusz, cowboy/kalózkalap, westerncsizma, bőrnadrág, cigi, pia, nők, drogok és még sorolhatnám.

A szimpátia nálam mindig is egyértelmű volt, a Beatles-rajongásával pedig még fokozni is tudta ezt. Imádtam, amikor egy interjúban helyben hagyta azokat az elvakult Rolling Stones-hívőket, akik szerint a Beatles volt a gagyi, a Stones pedig az igaz rock′n′roll élharcosa. Lemmy már fiatalon benne volt a hatvanas évek brit zenei életében, s így azért valamennyire hitelesebb képet tudott nyújtani arról, hogy mi volt az ábra a Beatlesszel, s amikor elmagyarázta, hogy az igazi huligánok és a csóró „utcagyerekek" valójában a gombafejűek voltak, Mick Jaggerék pedig nagyrészt jómódú családokból származtak, egy páran biztosan felülbírálták saját előítéleteiket. S mindezt persze olyan hangnemben közölte, hogy a Stonest sem döngölte sárba, sőt, Keith Richardséktól még két dalt is feldolgoztak a karrierjük során (Jumpin' Jack Flash, Sympathy For The Devil). A szimpátia általában a szakmára is mindig jellemző volt. Olyan cizelláltabb muzsikákban mozgó nagyságok is, mint például Steve Vai is kollaborált a Motörheaddel, illetve szerepelt az Inferno album két nótájában (Terminal Show, Down On Me), de Vaitól ez a fajta alázat, tisztelet és jófejség ugye soha nem volt meglepő.

S hogy Lemmy mennyire ember tudott maradni a sikerben és a csillogásban is, arra talán az egyik legjobb példa, hogy rocksztárként képes volt rendszeresen visszajárni a lakhelyéhez közel található nyugat-hollywoodi Rainbow bárba játékgépezni és whiskey-t kortyolgatni, ami végül aztán a törzshelyévé is vált, s melynek teraszát azóta Lemmy's Lounge névre is átkeresztelték. Halála előtt pedig még azt is sikerült megszerveznie, hogy a közeli hozzátartozói is kapjanak egy-egy töltényt, amelyben a földi maradványai találhatók. Ezekből jutott többek között James Hetfieldnek, Dorónak, Rob Halfordnak és Michael Monroe-nak is.

Persze a Motörhead-dalok messze nem csak róla szóltak, itt mindig is igazi csapatmunka folyt, ami a dalszerzést illette. A Larry Wallist és Lucas Foxot váltó, klasszikus felállás tagjai, „Fast" Eddie Clarke gitáros és Phil „Philthy Animal" Taylor dobos is egyformán kivette a részét a dalok megszületésében, de még a később csatlakozott emberkék (Brian „Robbo" Robertson, Pete Gill, Michael „Würzel" Burston) is teljes mértékben dalszerzői minőségben voltak jelen. A Phil Campbell-lel és Mikkey Dee-vel stabilizálódott csapat utolsó huszonöt-harminc éve pedig egyértelműen kollektív együttműködésben zajlott. A Motörhead-albumok megszólalása és összhatása persze nem mindig nyújtott topminőséget. Volt idő, amikor némileg hullámzó és önismétlő volt a színvonal és akadtak néha ótvarul megszólaló anyagok is (Another Perfect Day, On Parole), jól produceltek (Sacrifice és az ezt követők), stoneresen füstölgők (Sacrifice), enyhén kommersz jelzésértékűek (March Ör Die), dalszerzői válságban kiadott ötlettelen dalgyűjtemények (Hammered, Snake Bite Love), de még olyanok is, ahol a főhős basszusgitárját teljes mértékben eltüntették (Orgasmatron). A lényeg persze nem ez, hanem, hogy a viszonylag szűk zenei kereteken belül, a rock′n′roll életérzés egyik legnyersebb és legvadabb zenekaraként is képesek voltak óriási nótákat írni.

Lemmy 80, Wallis 76, Clarke 75, Taylor 71, Würzel pedig 76 éves lenne idén... E tények sajnos azt is igazolják, hogy a Motörhead ma már történelem és az egyetemes kultúra része, még ha ezt egy kicsit furcsa is így leírni, tudván, hogy azt a fajta, végletekig mocskos rock′n′rollt képviselték egykor, ami pont minden szellemi kifinomultság és pallérozottság ellentéte volt. Mégis, ahogy csinálták, azt csakis szeretni lehetett, hiszen valódi volt és természetes. Bontsunk is egy whiskey-t páratlan életművükre!

Motörhead

Kedvenc dalok: On Parole, Vibrator, Motörhead, White Line Fever

Overkill

Kedvenc dalok: Overkill, Damage Case, No Class, (I Won't) Pay Your Price, Tear Ya Down

Bomber

Kedvenc dalok: Bomber, Stone Dead Forever, Dead Men Tell No Tales, Lawman, Poison, All The Aces

On Parole

Kedvenc dalok: On Parole, Vibrator, Motörhead

Ace Of Spades

Kedvenc dalok: Emergency, We Are The Roadcrew, Ace Of Spades, Live To Win, Dance, Shoot You In The Back

Iron Fist

Kedvenc dalok: Iron Fist, Go To Hell

Another Perfect Day

Kedvenc dalok: Marching Off To War, One Track Mind

Orgasmatron

Kedvenc dalok: Claw, Deaf Forever, Mean Machine

Rock 'n' Roll

Kedvenc dalok: Traitor, Boogeyman, All For You, The Wolf, Rock N Roll, Eat The Rich

1916

Kedvenc dalok: Ramones, I'm So Bad (Baby I Don't Care), Going To Brazil, Make My Day, The One To Sing The Blues

March Ör Die

Kedvenc dalok: Hellraiser, Name In Vain, Bad Religion, Too Good To Be True

Bastards

Kedvenc dalok: Burner, Born To Raise Hell, Bad Woman, Death Or Glory, I Am The Sword, On Your Feet, On Your Knees

Sacrifice

Kedvenc dalok: Sacrifice, Dog Face Boy, Over Your Shoulder, Sex And Death

Overnight Sensation

Kedvenc dalok: Them Not Me, Crazy Like A Fox, Eat The Gun

Snake-Bite Love

Kedvenc dalok: Snake Bite Love, Assassin

We Are Motörhead

Kedvenc dalok: Wake The Dead, Stagefright/Crash And Burn, Slow Dance, See Me Burning

Hammered

Kedvenc dal: Red Raw

Inferno

Kedvenc dalok: In The Name Of Tragedy, Killers, Terminal Show, Life's A Bitch, In The Year Of The Wolf

Kiss Of Death

Kedvenc dalok: Trigger, Going Down, Sucker

Motörizer

Kedvenc dal: Runaround Man

The Wörld Is Yours

Kedvenc dalok: I Know What You Need, I Know How To Die, Devil's In My Hand, Bye Bye Bitch Bye Bye, Born To Lose

Aftershock 

Kedvenc dalok: End Of Time, Heartbreaker, Going To Mexico, Silence When You Speak, Queen Of The Damned, Coup de Grace, Knife

Bad Magic

Kedvenc dalok: Evil Eye, Choking On Your Screams, Thunder & Lightning, Victory Or Die, Shoot Out All Of Your Lights

Kiss Gábor

Mai fejjel felfoghatatlan, hogy az Overkill – Bomber – Ace Of Spades – Iron Fist négyesfogat 1979 márciusa és 1982 áprilisa között, azaz bő három év alatt jött ki. És közben, csak úgy mellesleg még piacra dobták a retrospektív On Parole-t, meg a No Sleep 'til Hammersmitht is. Hihetetlen tempót diktáltak akkoriban, de ez a minőségre abszolút nem nyomta rá a bélyegét. Mondanom sem kell, hogy mind a négy album tele van örökérvényű, ezerszer hivatkozott és feldolgozott klasszikusokkal – az Ace Of Spades címadója pedig ma már a műfaj legelcsépeltebb dalának címéért is befutóként kelhetne versenyre a Smoke On The Waterrel meg a Paranoiddal –, de akadnak rajtuk atipikus gyöngyszemek is, amik idővel és a diszkográfia folyamatos terebélyesedésével, sajnos háttérbe szorultak. Az Overkillről egyértelműen ilyen a Capricorn és a Metropolis, a Bomberről meg a Lawman vagy a Sweet Revenge, amik gitártémájukat tekintve akár a Metropolis második részeként is megszülethettek volna. Ezek a Motörhead elszállósabb, jammelősebb vagy akár pszichedelikusnak is nevezhető oldalát domborítják ki és marha jól is álltak Lemmyéknek. Kár, hogy az első évtized után gyakorlatilag kikopott az ilyesmi a repertoárjukból.

Szinte hihetetlen, hogy a közös örökség gazdagsága és a rockműfaj egészére gyakorolt, eltúlozhatatlan hatása ellenére, a klasszikus felállás mindössze hat évig, 1976 és 1982 között volt együtt. Eddig bírta a három dudás egy csárdában, majd Fast Eddie helyére érkezett Brian „Robbo″ Robertson, meg a dallamosabb megközelítésű, Another Perfect Day. Mivel pedig a fentebb említett családi csomag miatt nekem ez is gyerekkori hűha-élmény volt, értem ugyan, hogy miért fanyalogtak akkoriban a motoros kemény arcok, de részemről megingathatatlan vélemény, hogy köszönhetően az olyan gyöngyszemeknek, mint a Shine vagy a Tales Of Gory, az Another Perfect Day címéhez illően maga is csaknem perfekt.

1984-től aztán jött Phil Campbell, alias Wizzö, illetve Würzel, a három amigóból a két gitáros érkeztével négy lett, és kezdetét vette egy olyan, négy nagylemezt felölelő korszak, ami a Motörhead-történelem első két évtizedének legkevesebbszer hivatkozott éráját jelentette. Való igaz, hogy a színvonal ekkor kissé hullámzó volt, de azért ennek az időszaknak is megvannak a maga kiemelkedő darabjai. A Doctor Rockkal, a Deaf Foreverrel, a Dogsszal, a Going To Brazillel vagy a Bad Religionnel például meglehetősen nehéz vitatkozni. És ne feledjük az 1988-as Nö Sleep At All koncertlemezt sem, ami telis-tele van deep cutokkal, köztük fenti favoritjaim közül is helyet kapott rajta pár. A mai napig ez a második számú kedvencem a Motörhead számos koncertanyaga közül, mert az Overkillt és az Ace Of Spadest leszámítva csupa friss, már négyesben felvett dal koncertverzióját tartalmazza. Ráadásul ezek egy részét később már nem is nagyon vették elő.

1992-ben aztán a régi harcostársak közül Philty Animal Taylor is távozott Lemmy mellől, a helyére pedig minőségi csereként érkezett a svéd dobisten, Mikkey Dee. Philty valóban karakteres, korszakalkotó ütős volt, de Mikkey minden szempontból – energikusságát, fifikásságát és technikásságát tekintve is – magasabb ligát képviselt, szó szerint új energiát hozott a zenekarba. Ennek eredményeként a már vele felvett Bastards és Sacrifice anyagok nemcsak a szürkécske March Ör Die-t ették meg reggelire, hanem úgy kábé mindent, amit a banda az előző évtizedben összehozott. A Bastards aluljárós kalózkazettán került a gyűjteményembe, a Sacrifice pedig egy kazettamásolós havernak köszönhetően, és első hallgatásra imádtam mindkettőt. Olyan energia rejlik ezekben a lemezekben, amitől három évtizeddel később is leesik az állam. Ha a Fast Eddie-korszak nem lett volna olyan gazdag, amilyen, meggyőződésem, hogy ma ezt a két albumot emlegetnénk a Motörhead csúcsalkotásaiként. Burner, Born To Raise Hell, Devils, Death Or Glory, Sacrifice, Sex & Death, Dog-Face Boy, mind-mind igazi energiabomba, amik annyi év után is lazán lecsavarják a fejemet. És akkor még nem említettük a brutálisan sötét balladát, a Don't Let Daddy Kiss Me-t, ami a zenekar egész pályafutásának egyik legsötétebben ragyogó, fekete gyöngyszeme.

1995-ben egy szép napon aztán a tagság ismét csak három főre olvadt, hiszen Würzel távozásának hírére ébredhetett a nagyvilág. És ugyan az ő személye mintha elfelejtődött volna a későbbi években, mégis kifejezetten fontos összetevője volt a bandának, hiszen a már nélküle készült Overnight Sensationre kissé elfogyott a szufla. Számomra a teljes katalógust nézve is ez a zenekar leggyengébb eresztése, és viszonylag ritkán is veszem elő. 1998-ban viszont már real time rajongóként kapott el a Snake Bite Love, ami – már csak ezért is – az egyik titkos favoritom tőlük. A címadó szövege tökéletesen foglalja össze Lemmy és a Motörhead széllel szemben hugyozó, a sorba be nem álló mentalitását és zeneileg is húz, mint az Orgasmatron borítóján látható gőzmozdony. Az Assassin lüktető dob-basszus játéka zseniális, a közepén hallható perkázásról (!!!) már nem is beszélve, ahogy a nyitó Love For Sale tökös rock′n′rollja is kiemelkedő, a sebességmániás, pusztító kétlábdobokkal operáló, hammondos (!!!), politikuspukkasztó Take the Blame-ről nem is beszélve. Ugyanezen év hozta el első Motörhead-koncertélményemet is, amit aztán szerencsére egy rakat másik is követett. Ahogy Lemmy kiállt a deszkákra, majd ikonikus testtartásában a „We are Motörhead and we play rock'n'roll!" mondattal elindította a bulikat, az olyannyira belém égett a következő tizenhét év koncertjein, hogy egyik legmeghatározóbb élményemként, egyben pedig a rock/rock′n′roll/heavy metal műfaj vegytiszta esszenciájaként tartom számon.

De hogy még egy kicsit visszatérjünk a Snake Bite Love idejébe: milyen nyara volt már 1998-nak? Június elején jött a Black Sabbath a Panterával, a Helloweennel és a Coal Chamberrel, június 30-án a Motörhead, aztán meg július legelején a Deep Purple. Addig is szerettem a '70-es évek zenéit, de ez a bő egy hónap valódi fanatikust nevelt belőlem. Mert nyilván mindhárom bulin ott voltam, mindhárom plakátját el is kunyeráltam innen-onnan és mindhárom ott is lóg bekeretezve a falamon ma is. Ja, meg volt még Manowar is, június 15-én a Pecsában, nem kisebb élményt jelentve, mint a fentiek.

A 2000-es évek aztán kiválóan indultak az öndefiniáló, súlyos We Are Motörheaddel (micsoda varacskos riffje van már a Slow Dance-nek, meg mennyire odaver a Stagefright/Crash and Burn vagy a Wearing Your Heart on Your Sleeve?!), majd jöttek egymás után a belső katalogizálóm szerint már újkorinak titulált cuccaik. A Motörizerig bezárólag nagyon sokat is hallgatom ezeket, és ha egyet kell választani közülük, akkor egyértelműen az Infernót emelném ki, mint személyes kedvencet. Az utolsó három lemez viszont valahogy kicsit már elment mellettem. Természetesen ezek is itt vannak a polcon, de ritkán érzek kedvet hozzájuk. Ettől függetlenül, amikor csak lehetett, élőben megnéztem a Motörheadet, és nem is okoztak csalódást sosem. Amiatt is kifejezetten boldog vagyok, hogy utolsó hazai koncertjükön, a 2015-ös VOLT Fesztiválon én is ott voltam, hiába lehetett akkor már egyértelműen érezni Lemmyn, hogy sajnos ő sem fog örökké élni. Még abban az évben, december 28-án el is köszönt tőlünk, hogy csatlakozzon az égi Motörhead-családhoz. Azóta odafent, két zajongás között Larry Wallisszal, Philtyvel, Fast Eddie-vel és Würzellel közösen szürcsölgetik a viszkikólát. Vagy a vodkanarancsot, hiszen ne feledjük, Lemmy a végén már egészségesebb életmódra váltott. Persze szigorúan csak a saját sztenderdjei szerint.

(Folytatjuk a stáb további tagjainak összeállításaival.)