Shock!

január 24.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Santa Cruz: Katharsis

santacruz_cVárható volt, hogy a Santa Cruznál nem sülhet ki sok jó a hangszeres szekció teljes lecseréléséből, amelynek ráadásul nyomós oka lehetett, hiszen a három zenész egy amerikai turné kellős közepén hagyta faképnél Arttu „Archie Cruz" Kuosmanen énekes/gitárost. A pletykák mindenféle emberi és egészségügyi problémákról szóltak, és a sztori nem ért véget itt, hiszen az akkor sebtiben leakasztott helyettesek között is ment később a kavarás. Ha hihetünk a netes információknak, az új lemezt teljes egészében Archie és producere, Kane Churko írta meg és nyomta fel. Ilyen földrengésszerű változások után nem meglepő, hogy a rettenetes borítóba csomagolt Katharsis zeneileg is átalakulást hoz.

Azt bírtam a Santa Cruz eddigi albumaiban, hogy a csapat valami hihetetlen autentikusan vegyítette a legszebb '80-as évekbeli hajmetalos hagyományokat a modernebb rádiós megközelítéssel. A legutóbbi, 2017-es Bad Blood Rising ráadásul talán a legjobbjuk volt, szóval a lehető legrosszabbkor következett be a törés. Noha utána érezhető volt némi törekvés, hogy Archie szólóbandájaként tűnjön fel a Santa Cruz, és valójában nem is olyan fontosak a falból kihullott építőkövek, a Katharsisból nekem nem éppen ez jön le. Még akár túl is tenném magam rajta, hogy a mindössze 39 perces anyagon egyértelműen több a modern, 21. századi kommersz íz az 1989-es szabadalmaztatású fogások rovására. Sokkal komolyabb probléma, hogy a bandából a nagyívű, már második körben üvölthető megarefrének mellett a korábbi fékezhetetlen energia is kiveszni látszik, és sajnos maguk a dalok sem közelítik meg a korábbi, agyból kiirthatatlan himnuszok színvonalát.

megjelenés:
2019
kiadó:
M-Theory Audio
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 11 Szavazat )

A rövid Changing Of Seasons nyitás helyből inkább a Bullet For My Valentine-t idézi, mintsem a Santa Cruzt – nem rossz, de az a bizonyos kórus hiányzik belőle, amellyel a srácok korábban minden hasonló típusú nótájukat felturbózták és érdekessé tették. A Bang Bang (My Worst Enemy) vagy az első single-ként bemutatott True Believer ugyanebben a betegségben szenved, egyszerűen nincs csúcspontjuk, és teljesen jeltelenül múlnak el: nem is elég durvák és nem is elég melodikusak ahhoz, hogy önálló karaktert kapjanak. A visszafogottabb Into The War már érezhetően jobban fekszik a csapatnak (már ha egyáltalán nevezhetők csapatnak a mostani állapotban), és ugyan ez a dal is inkább mai kortárs rock, a vaskosan szimpla riffelésre pakolt, egyértelműen The Edge-et idéző gitárpilinckázás azért így is ül benne. De egészen a Tell Me Why és a Testify kettőséig kell várni, hogy végre valami olyat halljak, amit elvárnék a bandanév láttán. Nem állítom, hogy akármelyik korábbi lemezen is csúcspontot jelentettek volna ezek a témák, de legalább santacruzosak...

A modern popos ízeket sem nélkülöző, de azért kellően húzós It Was You is ott van a szeren, a Smoke Signalsbe meg a Salvationbe pedig csak normális refréneket kellett volna pakolni ahhoz, hogy tényleg üssenek. A Cyndi Lauper-féle Time After Time átgondolása is elég felesleges, de sokkal szebben átjön belőle Arttu jellegzetes, kicsit nyafka hangjának ereje, mint a lemez saját lassújából, a semmilyen I Want You To Mean Itből. És ugyan a főhős néhol elereszti ujjait, a végeredmény hallatán elég egyértelmű: szólógitárilag nem ő, hanem a lelécelt Jonas Parkkonen volt a banda lelke. Ezen a téren már-már fájdalmas a visszalépés.

A korábbi Santa Cruz arcéle tehát elég rendesen feloldódott az amerikai rockrádiókra belőtt, digitális-de-zúzda hangzásban. Ezt mindenképpen fájlalnám, viszont túl tudnék lépni rajta, ha a dalok színvonala ellensúlyozná a változásokat. Ettől azonban sajnos távol állunk. Ha a legerősebb darabok szintjét hozná a teljes lemez, akkor sem beszélnénk az év albumáról, de nem méltatlankodnék. Így viszont azt kell mondanom, ezt így, ebben a formában legfeljebb más néven kellett volna erőltetni, mert túl vékony attól a bandától, amelyik korábban olyan zseniális dalokat írt, mint a Relentless Renegades, a My Remedy vagy a River Phoenix.

 

Hozzászólások 

 
#3 Goodbye 2019-12-11 10:58
Úgy tűnik, hogy 2019 a csalódást okozó glam metal albumok éve. A Steel Panther borzasztóan gyenge tákolmánya után ez a lemez is alulmúlja a banda korábbi munkáit. Ezeknél a frontierses tucatcsapatok is jobb dolgokat csinálnak. Csak azt nem értem, hogy ha már úgyis halott a CD-piac, akkor minek erőltetik az új dalokat. Akár még 10 éve is meg lehetett érteni ezt a hozzáállást, mert akkor azért még jobb volt a helyzet, de ma már abszolút feleslegesnek tűnik, mert a bevételek döntő többségét a koncertjegyek adják. A The Who új lemezéről mikor lesz kritika?
Idézet
 
 
#2 Horváth Attila 2019-12-10 11:30
Az első előzetes dal már elvette a kedvem a teljes lemeztől. Kár értük. Pedig, az előző album az évtized egyik legjobbja nálam. Rongyosra halgattam mióta megjelent.
Idézet
 
 
#1 Simon Zoltán 2019-12-10 09:49
Próbálkoztam a lemezzel, de semmi. Pusztulat unalom az egész, így hagytam is. Majd januárban az új Lost Society, az eddigi dalok alapján nagy reményeim vannak!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Amorphis - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.