Shock!

április 03.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Motörhead: Bastards

Lemmy nélkül nincs Motörhead, ám Motörhead nélkül sincs Lemmy. Erre maga a bibircsókos legenda is számtalanszor utalt már interjúi során, de a szakmában eltöltött harminchat év és a húsz nagylemez is igen beszédes. A stílusteremtő zenekar lassan emberöltőnyi pályafutása során éppúgy letett az asztalra klasszikusokat, mint simán „csak" kiváló alkotásokat, és persze olykor becsúszott egy-egy kevésbé jól sikerült darab is. Mivel azonban sokan szemellenzőjüket gondosan mélyre húzva hajlamosak Lemmyéket pusztán az Ace Of Spades és az Overkill nótákkal, albumokkal letudni, indokolt, hogy a csapat egyik alulértékelt lemezét emeljük kicsit előtérbe, amely a '90-es évek talán legzseniálisabb Motörfej korongja volt.

Az ártatlanság és az őszinte egyszerűség korát a '80-as évek képében egy olyan évtized követte, mely a céltalan örömszerzésből magabiztos céltudatosságot kovácsolt, a dohossá váló ártatlanságot pedig teljes egészében sutba vágta. A rockzene színes, forrongó időszaka volt ez megannyi új irányzattal, fiatal zenekarok tengerével. A hőskor gyermekei közül sokan meg sem érték már ezt a furcsa világot, de akik talpon tudtak maradni, azok sem mind úszták meg komoly változások nélkül ezt a korszakot. Így volt ez a Motörheaddel is. Míg az évtizedet egy rocktörténeti mérföldkővel indították (Ace Of Spades - 1980), a tagcserék megrogyasztották a felépítményt, és nem épp a legerősebb Motörhead korongokkal léptek át a '90-es évekbe.

megjelenés:
1993. november 29.

kiadó:
 ZYX Music

producer: Howard Benson

zenészek:
Ian „Lemmy” Kilmister - ének, basszusgitár
Phil Campbell - gitár
Michael „Würzel” Burston - gitár
Mikkey Dee - dobok

játékidő: 47:50

1. On Your Feet Or On Your Knees
2. Burner
3. Death Or Glory
4. I Am The Sword
5. Born To Raise Hell
6. Don't Let Daddy Kiss Me
7. Bad Woman
8. Liar
9. Lost In The Ozone
10. I'm Your Man
11. We Bring The Shake
12. Devils

Szerinted hány pont?
( 52 Szavazat )

1990-re a zenekar sorai alaposan megváltoztak ahhoz képest, amit a Pikk Ász borítóján csodálhatunk. Lemmy természetesen maradt a régi, és itt volt még a régi szép időkből az őrült Phil „Philthy Animal" Taylor dobos is, ám gitárosi poszton a valamikor egykén pengető „Fast" Eddie Clarke-ot végül ketten is váltották. Valamikor a kísérletezős, és épp ezért a rajongókat erősen megosztó, 1983-as Another Perfect Day megjelenése után Lemmy a neves Melody Makernek adott egy interjút, melyben többek között – jó marketinges érzékéről tanúbizonyságot téve – megemlítette, hogy ismeretlen gitárost keres a bandába Eddie utódja, Brian Robertson helyére. Számítása bevált, ingyen hirdetésére szinte azonnal zenészek tucatjai jelentkeztek. Végül a meghallgatások során két olyan muzsikus is akadt, akik közül Lemmyék képtelenek voltak választani.: a walesi születésű Phil Campbell és az angol Würzel (kevésbé ismert, de valódi nevén Michael Burston) tűntek ki tehetségükkel, lazaságukkal, amely egy Motörhead kaliberű bandánál elengedhetetlen. A komolyabb zenei előélet nélküli két muzsikus között végül egy gitárpárbajjal akartak dönteni, ám időközben Campbell és Würzel olyannyira összebarátkoztak, hogy a második körre készülődve már arról tanakodtak, miként győzzék meg Lemmyt, hogy mindkettejüket vegye be a zenekarba. Nagy győzködésre végül nem volt szükség, a főnök azonnal ráállt a dologra, mert látta, hogy a két gitáros milyen jól megérti egymást, de emellett valószínűleg az is közrejátszhatott forradalminak számító döntésében, hogy két gitárral dolgozva változatosabb dolgokba is belefoghatott, ami akár az amerikai listák meghódítását is meghozhatta volna a bandának.

A hadicsel végül igen lassan került kivitelezésre, hiszen csak az 1991-ben megjelent 1916-nel sikerült az együttesnek megszereznie első igazi dicsőségét, amikor is Grammy-díjra jelölték művüket. A Metallica fekete albumával azonban még az agyafúrt stratéga sem számolt, így azonnal vissza is tértek a whiskey-s üvegekkel és cigarettacsikkekkel telepakolt basszusgitár formájú terepasztalhoz. Az 1992-es új mű, mely a March Ör Die fedőnevet kapta, még elődjénél is dallamosabbra sikeredett, ám Lemmyéknek ismételten be kellett érniük a kudarccal. Közben Taylor annyira szétesett, hogy végül kénytelenek voltak megválni a régi cimborától, de az új dobos könnyedén enyhíteni tudta a keserűségüket. A svéd származású Mikkey Dee neve ekkoriban már igen jól csengett, elsöprően dinamikus játékát King Diamond és Don Dokken is igénybe vette, de volt még valaki, aki már a '80-as években is megkörnyékezte. Lemmy egész pontosan 1986-ban hívta először csapatába Dee-t, amikor a Motörhead együtt turnézott King Diamonddal, ám a dobos kénytelen volt nemet mondani szerződéses kötelezettségei miatt. 1990-ben Lemmy újra próbálkozott, ekkoriban viszont egy tizenegy hónapos Dokken turné foglalta le az ütőst. Mint ahogy a népmesékben is lenni szokott, a harmadik próbálkozás már sikeresnek bizonyult, és az 1992-es felkérésre Dee végre rá tudott bólintani. Motörheades debütálása végül a March Ör Die lemezen hallható Hellrasier dal lett, és bár ízes játéka már itt is érezhető frissítést vitt a zenekar világába, a foga fehérjét igazán csak a következő albumon mutatta ki.

Lemmy tehát egy megfiatalított zenekarral vághatott neki a tizenegyedik Motörhead nagylemeznek, ám ha már lúd, legyen hát kövér: a produceri székbe is új ember került. Howard Benson addig leginkább hard rock/glam munkáiról volt ismert, de Ryan Dorn hangmérnökkel karöltve komoly lelkesedéssel álltak neki a munkának. Azzal azonban egyikük sem számolt egyikük sem, hogy a Motörhead rendkívül határozott elképzelésekkel rendelkező ember gyermeke, aki nemigen tűr beleszólást csemetéje nevelésébe. Benson mégis megpróbált bizonyos újításokat javasolni, legfőképp a hangszerelés terén. Célja egy, az előzőeknél eladhatóbb lemez elkészítése volt, amely ugyanakkor profi, kerek dalokat tartalmaz. Lemmy ezzel szemben a szokások rabja volt, mindent úgy akart csinálni a stúdióban, mint azelőtt, egyszóval nem a Bastards lett a csapat legnyugodtabb körülmények között elkészült albuma.

Persze az új tagot, Mikkey Dee-t is érték meglepetések a Motörhead munkastílusával kapcsolatban. A dobos előző zenekaraiban megszokta, hogy stúdióba vonuláskor a lemez anyaga már javarészt készen áll, és minden egy előre elkészített munkaterv szerint folyik. Lemmy ezzel szemben csak besétált a stúdióba, és ott, a felvételek előtt állt neki a dalok megírásának. Szerencsére ez a fajta lazaság a Motörhead esetében mindig működőképesnek bizonyult: nem volt ez másként a Bastards esetében sem, mely eredetileg egyébként a Devils címet kapta volna az albumon szereplő egyik nóta után. A zenekar házi borítótervezője, Joe Petagno ennek megfelelően el is készített egy borítótervet, melyen négy ördög volt látható. Időközben a Motörheadbangers rajongói klub felkérte a művészt, hogy készítsen számukra egy olyan képet, amely a March Ör Die borítójához hasonlatos. Petagno azonban egyáltalán nem volt elégedett azzal a munkájával, nem is örült túlzottan a felkérésnek, de aztán mégis eleget tett neki, és elkészítette a kép profibb változatát. Ezután hogy dühét kifejezze, megtoldotta művét még egy Bastards szóval is. Mikor Lemmy megpillantotta ezt a képet, nyomban megtetszett neki, így az új album nemcsak új borítót, hanem új címet is kapott.

Lemmy előzetes elképzelései szerint a slágeresebb March Ör Die után egy zsigeribb, vissza-a-gyökerekhez anyagot akart elkészíteni, ami ugyanakkor elég fogós ahhoz, hogy végre komolyabb sikereket is elérhessenek vele. A lemez legnagyobb slágere, a Pancserock (Airheads) című film betétdalaként is elhíresült Born To Raise Hell egy igazi Lemmy nóta, egyszerre vagány és elegáns, lüktető rock'n'roll klasszikus, de ilyen a Bad Woman zongorás, rendkívül dallamos lazulása is, mely a legönfeledtebb Motörhead dalok egyike. Lemmy személyes kedvencei közé tartozik a Death Or Glory, ami karcos, dohogó riffelésével a banda metalos oldalát mutatja, de hasonló a marcona I Am The Sword is. A lemez legkeményebb tétele pedig kétségtelenül a Burner, mely egy alig háromperces csapás, a zenekar egyik, ha nem a leggyorsabb nótája, Mikkey Dee vadállat dobolásával.

A Bastards volt talán Lemmy utolsó komoly próbálkozása a slágerlisták és rádiók meghódítására, amit a legszokatlanabb Motörhead-darab bizonyít: a balladának is beillő Don't Let Daddy Kiss Me egy felkavaró dal, mely a családon belüli gyermekmolesztálásról szól. Lemmy itt valóban dalra fakad, s az a keserűség, ami hangjából árad, egészen új oldaláról mutatja meg a vén szeszkazánt. Némileg hasonlóan újszerű a Lost In The Ozone is, melynek légies dallamai, akusztikus gitárt is felvonultató, kiegyensúlyozott szerkezete valóban ellazító, vagy épp felszabadító erejű. A Bastards egyik legfőbb erénye az, hogy még a vége felé is óriási dalok sorakoznak rajta: mind a We Bring The Shake, mind pedig a Devils rendkívül hangulatos tételek, zseniális Lemmy-refrénekkel, és a Motörhead addigi legkimunkáltabb gitárharmóniáival. Nem véletlenül vallja maga a zenekarvezető is a Bastardsről, hogy mind közül ez a zenekar legérettebb produkciója.

A lemez a hangzás terén is eltér elődeitől. Ez volt ugyanis az első olyan Motörhead anyag, ahol számítógépet is bevetettek a produkció kialakításában, de amilyen hajmeresztően hangozhatott ez akkoriban egy olyan tradicionális csapat esetében, mint a Motörhead, olyannyira jól sült el a dolog. Elődeinél, főleg a vékonyabban megszólaló March Ör Die-nál karcosabb és nyersebb a megszólalás, ám mégis szellős, tiszta, akár a tavaszi égbolt. Hogy végül a Bastards sem váltotta be igazán a hozzá fűzött igen magas elvárásokat, az leginkább az eredetileg dance kiadóként működő ZYX-nek volt köszönhető, akik nem erőltették meg magukat túlságosan a lemez promotálását illetően. Olyannyira nem, hogy még a rock DJ-knek is maga a zenekar küldte szét a lemezt... Ennek ellenére a kritikusok egy emberként hajtottak fejet a Bastards előtt, dicsérve annak hagyományosabb felfogását és a minőségi dalszerzést. A zenekar a lemez turnéján Budapesten is fellépett, 1994. június 7-én a Petőfi Csarnok szabadterén koncerteztek.

Ez a felállás 1995-ben kihozta még a szintén lendületesre sikeredett Sacrifice-t, de Würzel érdeklődése ekkorra már olyannyira megcsappant a banda iránt, hogy a lemez megjelenését követően ki is lépett. Visszaemlékezve egykori társára, Lemmy megállapította, hogy Würzel utolsó igazi Motörhead lemeze a Bastards, mert azon még szívvel-lélekkel jelen volt. A zenekar ezután már nem keresett második gitárost, trióban folytatták a menetelést át a '90-es éveken, egyenesen bele az új évezredbe. A Bastards óta kiadott kilenc sorlemez között akadnak kiválóak és közepesek is, de azt a zsenialitást, amit itt elcsíptek, azóta sem sikerült ismét hozniuk. De talán nem is ez a lényeg, hiszen Lemmy él és virul, láthatóan tíz év alatt öregszik egyet, a Motörhead gépezete pedig megállíthatatlanul zakatol tovább. Gond tehát egy szál se.

 

Hozzászólások 

 
#8 Dead again 2016-11-29 19:24
Kickass
Idézet
 
 
#7 Venomádi 2013-01-24 20:19
Ja sorry Mikkey Dee cuccát nem tettem hozzá! Ott a másik bivaly dob-sound
Idézet
 
 
+1 #6 Venomádi 2013-01-24 19:43
Nem itt olvasom először de szerintem utoljára sem, hogy az Orgasmatron szarul szól. Tény, hogy érdekes a hangzás, főleg innkább a gitárnál, de amikor azt a dobot meghallottam... Állati töménynek és királynak hatott, adott neki Gill rendesen. Annál jobban szólni dobot azóta se hallottam. Max még a Saxonban ugye... pedig sok albumon tetszik a dob.
Idézet
 
 
+2 #5 jeriba 2011-07-11 18:24
Azt hiszem kb. egyetérthetünk a leírtakkal. Én már '84-ben is ott voltam a koncertjükön, már akkor is a kedvenceim voltak, meg is van mindegyik lemezük. Ha az első lemezeiket nézzük, nekem nem is az AOS volt a kedvencem, az Overkill és a Bomber jobban bejött. A March or Die úgy el van bva ahogy illik, pedig marha jó anyag lenne, de a keverés, és a dob vmi tragikus. Ugyan ez vonatkozik az 1916-ra, korábban az Orgasmatronra. A legtragikusabb a R'N'R volt. A legfájóbb, hogy mind-mind jó anyag, amit sikeresen elcsesztek a szakik. Végülis nekem a legjobbak mind zenei mind hangtechnikai téren az Overkill, Another Perfect Day, Bastard. Persze aki 'Head-es annak nincs mese, mindet ismernie kell, mert krva jó!
Idézet
 
 
+1 #4 Equinox 2011-04-16 10:35
Szerintem meg a March or Die a legunalmasabb lemezük. Erőtlen, kevés benne a TÖK. Azon kívül egyetértek kb
Idézet
 
 
+1 #3 sabbraca 2011-04-15 19:49
Szép évek voltak azok a kilencvenes évek , a March Ör Die -től a Bastard-on át Sacrifice és az 1916 lemezek szerintem is a Motörhead legkiválóbb lemezei a mai napig. A 90-es évek végére egy kicsit szürkült a hangzás (Snake Bite Love - Overnight) de a 2004-es Inferno mindent visz. Az a jó a Motörhead-ben, hogy az ember mindig tudja, hogy mire számíthat és azt meg is kapja. Ez az új lemezekre ugyanúgy igaz, mint a régiekre. Remélem augusztus 10.-én az Englis Rose-t is elnyomják!
Idézet
 
 
#2 Equinox 2011-04-15 17:10
Szerintem azért a We Are Motörhead túltett ezen az újkoriak közül. No meg a Inferno/Kiss/Motörizer trió se kispályás
Idézet
 
 
+3 #1 Nűnű 2011-04-15 09:31
Nem vagyok egy nagy Motörfan, de ez a lemezük a szerintem legjobb :)
Annak idején kazettára másolva 5 példányban volt meg!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.