Shock!

A Savatage a kezdetektől fogva nagyon egyéni zenét játszott, legyen az nyers, erőteljes US power metal a '80-as évek első felében, vagy egyre inkább nagyzenekari jelleget öltő, Broadway-hatásokkal tűzdelt, rockoperás muzsika. Bármit adtak ki a kezükből, mindig stílussal tették, kivéve talán az univerzális hibalemeznek tartott Fight For The Rockot, de hát ki emlékszik arra már? Jon Oliváékhoz mindig is közel állt a musicalek világa, és a részben karácsonyi tematikájú, 1995-ös Dead Winter Deaden olyat tettek le az asztalra, amit egy amerikai bandától kevésbé várt a világ: egy sztori tekintetében balkáni központú, de a Broadway szellemében fogant dallamos metálalbumot. A hangzás kialakításában természetesen a banda külső tagjának, a néhai Paul O'Neill producernek is elévülhetetlen érdemei voltak.

A Dead Winter Deaden a zenekar nagyon érzékeny témához nyúlt: a szinte pontosan harminc éve, 1995. október 24-én megjelent album az akkori világ egyik legégetőbb problémáját, a boszniai háborút dolgozta fel. A dolog időszerűségét az is jelzi, hogy a megjelenés idején a háború még épp zajlott, az atrocitások a mindennapok részét képezték. A véres háború nyomán csak halál, csonka családok, pusztítás és füstölgő vagy összeomlott romok maradtak. A Savatage viszont a dolgok másik végéről fogta meg a dolgot. E témát könnyedén lehetett volna dühös, agresszív zenébe átültetni, ők azonban pályájuk ezen szakaszában már abszolút nem így gondolkodtak – sőt, valójában korábban sem igazán. Ahogy a nagy metáltörténész, Martin Popoff is írja, a Dead Winter Dead „nagyszerű színdarab, elegáns, kifejező, gitárorientált történetmesélés a legmasabb színvonalon." Azt is hozzáteszi, hogy „minden idők egyik legerőteljesebb konceptalbuma, impozáns, de nem annyira szomorú, mint amennyire lehetett volna" – ezekkel egyet is értek, de nem gondolom, hogy ennél lényegesen szomorúbbra kellett volna venni a hangvételét. A zenekar viszont nem árul zsákbamacskát: a CD füzetében kellően részletes szövegmagyarázatok is helyet kaptak, így bárki megértheti a sztorit, aki veszi a fáradságot hozzá. Ez az a lemez, amelynek belső borítóján még Sztálin-idézet is szerepel, amely – bizony van ilyen – még igaz is: „Egy ember halála tragédia, milliók halála statisztika.″

Hatalmas történet ez a háború értelmetlenségéről, egymásra találásról, egy sokszínű nagyvárosban a felszín alatt fortyogó ellentétekről. Bámulatos, ahogy Oliváék láttatják a balkáni konfliktust, hasonlóan katartikus élményt nyújtanak ezek a sorok, mint pár évvel korábban New York sikátorai és a lecsúszott zenész szemével bemutatott nagyváros, annak minden fényével, mocskával, és ezek keverékével a Streets: A Rock Opera lemezen. A történet központjában Szarajevó áll, a bosnyák főváros. A történelmi szempontból is multikulturális város otthont ad mindenféle balkáni népek fiainak, és a főszereplők a háború két oldalához tartoznak, csak még nem tudnak egymásról. A sztori klasszikusan tragikus háborús történet egyértelmű szerelmi szál nélkül, de témája szorosan kapcsolódik a karácsonyhoz is: egy bosnyák lányról, egy szerb fiúról és egy idős utcazenészről szól. Ami meglepő egy metállemeztől, hogy a melodikus, nagyzenekari, billentyűs részek még ihletettebbnek tűnnek a kemény, riffelős daraboknál, de a Savatage mindig roppant erős volt dallamokban és atmoszférateremtésben, ebben a korszakban és ezen a lemezen főként. A gitáros Criss Oliva pótlását 1993-as halála után, a Handful Of Rainen nem teljesen oldották meg, sőt, ami azt illeti, akkoriban nem is beszélhettünk „rendes″ zenekarról: a lemezen például Johnny Lee Middleton basszer sem játszott, a hivatalosan ekkoriban tagként fel sem tüntetett idősebbik Oliva és Paul O'Neill oldott meg sok mindent.

Viszont a Dead Winter Deaden már a lehető legillusztrisabb zenészi gárda vonul fel. Jon visszatért hivatalos tagként, így két énekes között lehetett szerepeket osztani, mivel Zak Stevens felelt a dallamosabb énekért, Jon pedig a reszelősebb témákért. Az ős-basszer Johnny Lee Middleton adott volt, így a gitárosi posztokon és a dobokon kellett megoldást találni. Chris Caffery ugye régi ismerős volt a Gutter Ballet turnégitárosaként, meg a retro-Savatage-t nyomató Doctor Butcherben is részt vett. Ideális választás volt, ahogy Al Pitrelli is, aki Alice Cooper turnézenekarában tette le a névjegyét előzőleg (nem mellesleg Steve Vai ajánlására), a '80-as évek elején meg Derek Sherinian (Alice Cooper, Dream Theater) szobatársa volt, játszott a '90-es évek elején készült Asia-lemezeken. Vagyis volt némi köze ahhoz a zenéhez, amilyent a Savatage-ban játszani kell. Dobosnak Jeff Plate került be, már nem is az alapítótag Steve Wacholz helyére, aki az Edge Of Thorns turnéja idején távozott: Andy Jamest váltotta a Handful Of Rain turnén, és ő is alapemberré vált a zenekarban. Criss halála után tehát itt alakult ki a Savatage következő nagy felállása. Wacholz kilépése is korszakhatárt jelölt a csapatban, de igazából Cafferyék belépése lökte a gyászoló Savatage-t a továbblépés felé lökte. Wacholz így nyilatkozott erről: „A döntésem, hogy NEM veszek részt a Savatage-ban, Criss halálához köthető. Sosem lesz ugyanaz. Nem is lehet. De Criss tovább él a bátyjában és Chris Cafferyben, akiben megvan Criss esszenciája." Épp ezért egy magasztos hanganyag született a műhelyben, sok szempontból a zenekar egyik legjobbja. Amit viszont magamról elmondhatok, hogy a személyes kedvencem egészen biztosan ez.

Nagyzenekari, orgonával gazdagon átszőtt bevezető (Overture) után 1990-be csöppenünk, ahol megismerjük Serdjan Aleskovicot, egy helyi szerb srácot. A berlini fal épp leomlott, a kommunizmus megdőlt, megszületett a szabad Jugoszlávia, és hősünk a középkori templomot nézi a főtéren, ahol a borítóról ismert évszázados vízköpőt látja (Sarajevo). Ilyen lehet a szabadság, amelyet a népe emberemlékezet óta nem látott, és rendkívül hálás a sorsnak, hogy ezt fiatalon megélheti, hogy minden lehetséges. A This Is The Time (1990) még a későbbi Circle II Circle-nek is kölcsönzött egy lemezcímet („Watching in silence, I hesitate"). Jon Oliva monumentális zongorás betétei hátborzongatóak, amire Zak Stevens éneke teszi fel a koronát. Mint írtam, ezen a lemezen az idősebbik Oliva is énekelt, de az ilyen szárnyaló dallamokhoz Stevens hangja illett, és ezt maradéktalanul ki is használták.

A történetben viszont hamarosan viszont megjelenik a konfliktus. A fiatal és befolyásolható Serdjant beszervezi egy szerb nacionalista ellenálló alakulat és éjszakánként lövik az ellenségesnek talált várost (I Am): „I am a word without deeds, the lie that exceeds." Az ilyen agresszívabb tételek viszont Olivához illenek jobban, ráspolyos hangja pont ezekhez való, még egy sejtelmesen gonosz kacajt is elereszt benne, tipikus Jon Oliva-jelleggel. A nyers pillanatokat itt is oldja egy billentyűs részlet, ezekben is ott rejlik a monumentalitásra való törekvés, csak egy gyerekkórus hiányzik belőle, hogy Streets-kaliberű íve legyen, de ezt nem kapjuk meg. Természetesen a másik oldalt sem kell félteni, a muszlim bosnyák lány, Katrina Brasic fegyverkereskedőkkel üzletel, hogy harcostársaival felvegyék a védekező állást (Starlight): „Don't expect mercy yet, we don't even know you" – az állóháború így emészti fel a várost, a két fél pedig csak az ellenséget látja a másikban. A Starlight csendesebb szám, Stevens bársonyos éneke remekül illik hozzá, akárhányszor meghallom, hogy „We never fear the night, we bring our own starlight" – a hideg kiráz, amikor ezt hallom, és ez már mininum húsz éve így van, mióta először meghallottam ezt a számot. A lassú, fájdalmas riffek a lemez legjobbjai közé tartoznak, a korális rész is hamisítatlan újkori Sava-téma. Pont az ilyenektől lett zseniális a Streets, de már egyébként a Gutter Ballet is. Később Pitrelli gitárszólója visz mindent, minden hangjában van valami fennkölt, már-már karácsonyi hangulat. Az asszociáció persze nem is véletlen, hiszen a későbbi Trans-Siberian Orchestra kiindulópontját is ez a lemez jelentette, többet között a zenészi és produceri gárda tekintetében is. Az már más kérdés, nekem mi a véleményem erről a rendkívül megbízható pénzcsináló gépezetről, de hát Oliváéktól sajnálja az ember a sikereket?

A Doesn't Matter Anywayben újra Oliva veszi vissza a mikrofont, reszelős, rekedtes hangjához illik is az agresszív téma, az ének itt veszélyesen közel kerül a rappeléshez, ez megint olyasmi, amire kevésbé számítottunk volna. Nagyon rendben van ez a szám, de a legkevésbé kedvenc a lemezről. Bár azért a szóló itt is süt, nem is lehetne másképp. Következik egy nagy ugrás a történetben: évek múltán (1994-ben járunk már) egy régi, emigráns utcazenész hazatér szülővárosába és romokat talál Szarajevóban, amit a This Isn't What We Meant félballada örökít meg. A hóeséssel együtt belátja, hogy a dolgoknak nem így kellett volna alakulnia. Zak Stevens éneke ismét fantasztikus, a zenei alap persze egyszerűbb, nincs sok cicoma meg villantás benne, de most nem is kell („please understand this isn't what we meant"). A sokat látott utcazenész felnéz az égre, és megjelenik a reménytelenség („And every prayer we pray at night / has somehow lost its meaning"), de mégis játszani kezd a repeszek esőjének ellenére a senkiföldjén, amelyet senki sem hódított még meg. A mindennapos csellós szertartásra odaszokik a négy évvel ezelőtt is már egymás tábora ellen fegyerkezni akaró két fiatal főszereplő is (ez az instrumentális Mozart and Madness), és utcazenészünk Beethoven és Mozart hangjaival próbál ellenállni az értelmetlen háborúnak (Memory – az Örömóda főtéma is felcsendül). Különösen a Mozart and Madness instrumentálisa bravúros, bár természetesen az Örömóda dallamai is csodásak minden körülmények között.

A Dead Winter Dead címadóban megérkezik a tél, közeledik a karácsony, a számvetés, az elcsendesedés ideje, a hótakaró megpróbálja elfedni az évek óta tomboló gonoszságot, de az indulatok tovább forrnak, a háború folytatódik. Zeneileg ez riffelősebb darab, hasonló a '90-as évek első felében készült, több másik társához, Stevens itt is hatalmasakat énekel. Egy járőrőzés során Serdjan szemtanúja lesz egy bomba becsapódásának, és a gyermeki holttestek látványának hatására (One Child) úgy dönt, hogy ebben nem akar többet résztvenni. A nemzetépítés illúzióját felváltja a felismerés: egymás gyilkolásának értelmetlensége és a tömény kiábrándulás. Énekileg az egyik legkomplexebb darab ez, többszólamú ének színesíti, hasonlóan a Handful Of Rainen szerepelt Chance-hez.

Egy minden fronton váratlan instrumentális (!) rádiós sláger hoz átmeneti nyugalmat. A Christmas Eve (Sarajevo 12/24) a lemez hangulati csúcspontja, és egyúttal a Trans-Siberian Orchestra projekt gyökere is: felkerült a projekt 1996-os debütáló albumára, a Christmas Eve And Other Storiesra, és később háromszoros platina lett belőle kislemezként. Persze megírásakor még nem tudták ezt, de a dal alapjaiban formálta át O′Neill és Oliva prioritásait, és megnyitotta előttük a hallatlan mainstream sikerek kapuját Amerikában. A dal egyébként a lemez érzelmi csúcspontja is. Hirtelen elhal a cselló a senkiföldjén, mivel egy repesz eltalálja az utcazenészt, és a két főhős elindul felé a semleges területre. Egyszerre érnek oda, és látják, hogy halott, és azt is megértik, hogy ugyanazért vannak ott. A teret uraló vízköpő a harangtoronyban még mindig vigyázza a várost, és a fiatalok együtt, egy irányba indulnak el. Erről szól a Not What You See, ahol a szerb katonai ruhát viselő Serdjan magyarázza a lánynak, hogy a látszat csal, ő már nem az ellenség egyik harcosa, pedig lehetne. A lány pedig hisz neki.

A csellista személye egyébként igaz történeten alapul, Vedran Smailović tényleg Szarajevó utcáin, közterein játszott, még temetéseken is, igaz, neki az Albinoninak tulajdonított G-moll adagio volt a kedvenc darabja. De utólag könyv is készült róla Steven Galloway tollából, a bosnyák zenész pedig 1993-ban menekült el a bombázott fővárosból, ahol majdnem négy évig dörögtek a fegyverek, 1992. április 5-étől 1996. február 29-ig. A háború nemcsak O'Neilléket ihlette meg, hanem másokat is. Az igazi csellista története viszont kevésbé tragikus, mint a lemezen szereplőé, hiszen Smailović szerencsére még mindig él, 69 éves, jelenleg Észak-Írországban zeneszerző és karmester.

Savatage-szempontból végtelenül szomorú, hogy Oliva és O'Neill egy karácsonyi balladából született „keresztyénrock″-csapattal lett ilyen sikeres. A TSO-val arany-, platina- és többszörös platinalemezek sorát hozták össze, összesítve tízmilliós eladások fölött járnak, a zeneileg, szövegileg, meg minden szempontból, főként koncepcióban sokkal erősebb anyabandával pedig nem, de hát ilyen az élet. Pedig olyan rosszul nem teljesített ez a lemez sem: a Billboard Heatseeker listán a 18. helyet csípték meg Amerikában, a japán (68.) és német listákon (80.) pedig befértek vele a Top 100-ba. TSO mértékkel ez lábjegyzet, zeneileg meg pont fordítva. Amerika attól még a showbiznisz hazája. Ez esetben pedig sokkal jobban eladható a mellékprojekt, mint a főtermék, ha a Savatage-ról beszélünk. A TSO sikerei épp ezért hamarosan parkolópályára tették a Savatage-t, igaz, két nagyszerű nagylemezre még ezek után is futotta az 1997-es The Wake Of Magellannel és a 2001-es Poets And Madmennel.

A közelmúltban én magam is megtapasztaltam, mennyire transzcendens élmény a régi gárdát (illetve nagy részét) látni élőben, a Savatage meg régi ismerősként végre megint itt van köztünk, és újra ereje teljében koncertezik (hála az égnek). A zenészi gárda magja az újjáéledésben is résztvett: Caffery karrierje egy életre összekötődött a Savatage-zsal, Pitrelli ugyan tett a Megadethben egy kitérőt, majd újra itt kötött ki, szóval a stabilitás adott, sőt, még Wacholz (aki most fegyverkereskedést üzemeltet) is hajlandóságot mutatott a csapattal fellépni a reunion keretén belül, ha Plate-nek kell helyettes. Reméljük, a jó hangulat megmarad, és ez minél ez tovább így is marad. Előbb-utóbb biztosan elkészül az új lemez is, ha már évek óta hallunk róla. Én titkon remélem azt is, hogy ilyen színvonalú lesz.

A TSO azért más kávéház. Oliváék ezen lemezeit karácsonykor, néhanapján elhallgatom ideig-óráig, de nem minden évben van kedvem elővenni őket. Mindennemű profizmusuk ellenére egyik sem okozott olyan katartikus élményeket, mint az anyabanda, jelen esetben pedig ez a lemez. A Dead Winter Dead a Savatage csúcspontokkal teli életművében is különleges helyet foglal el, ráadásul abban a korban jelent meg, amikor az ilyesmi pont nem nagyon volt divatos, underground köröknél nagyobb léptékben legalábbis. De szerencsére az időtálló minőséget nem feltétlenül népszerűségben meg eladásokban mérjük.