Shock!

Ehhez a legendás lemezhez háromszoros jubileumot tudunk kapcsolni idén. Ötven éve jelent meg az egyik legjobb Hawkwind-stúdióalbum (a másik az egy évvel korábbi Hall of the Mountain Grill), a zenekar legendás basszusgitárosa, Ian Kilmister, mindenki Lemmyje pedig épp ma lett volna 80 éves. De utóbbi halálának is szinte napra pontosan tíz éve: 1945. december 24-én született és 2015. december 28-án halt meg a rock'n'roll egyik legnagyobb egyénisége, a Motörhead alapítója. Utóbbi zenekar pedig pont ezen album utóéletének első fejezete, mivel Lemmyt a megjelenés előtt egy nappal rúgták ki a Hawkwindből. Így most a mesterre, de főként erre a klasszikus Hawkwind-lemezre emlékezünk.

A Hawkwind egy pszichedelikus, space-es hangzású angol rockcsapat volt, a Ladbroke Grove-i színtér oszlopos tagja. Ez a nyugat-londoni környék a '60-as évek végén sok karibi bevándorló otthona volt, olyan klubokban pezsgett az underground élet, mint a UFO vagy a Middle Earth, és itt adták első koncertjeiket a Pretty Things és a Marc Bolan-féle T. Rex is. De a Ladbroke Grove-színtér két legjelentősebb csapata a '70-es évek elején a Hawkwind és a Pink Fairies volt. E két zenekar gyakran közös dupla koncerteket adott (ezek voltak a Pinkwind koncertek), átjárás is volt közöttük, és együtt nőttek fel a szcénában. De ugyanitt sertepertélt Joe Strummer is, mielőtt csatlakozott volna a The Clashhez. Michael Moorcock író is a környéken élt ekkoriban, és a személyes ismeretség fontos hatást gyakorolt a Hawkwindre is.

A Warrior On The Edge Of Time ugyanis egy Michael Moorcock-regénytrilógiára alapszik, Az örökkévaló bajnok (The Eternal Champion) a regények főszereplője, az ő személye köti össze a szövegek nagyrészét is. Moorcocknak előtte sem volt idegen a banda, az ő műveiből is hallhatók részletek az 1973-as Space Ritualön is, többek között a zseniális A fekete folyosóból is (The Black Corridor), ez a regény az alapja a Doremi Fasol Latido című 1972-es Hawkwind-albumnak is. Az irodalmi nagyszerűséghöz való vonzódás sem volt egydimenziós: Robert Calvert, amikor épp nem beugró énekes volt Hawkwind-fronton, akkor költő, vagy éppen a csapat szövegírója, és neki is sok köze volt a Space Ritualhöz (még szavalt is rajta). Calvert és Moorcock óriási cimborák voltak, még az is előfordult, hogy Calvert helyett Moorcock járt el időszakos mentális betegségei kezelésére. Nem is merek belegondolni, hogy ezt hogyan (meg főként miért) csinálták.

Nem véletlenül alakult úgy, hogy egy ilyen színes környéken, mint a Ladbroke Grove, ilyen sokfelé tapogatózó zene született ennyiféle összetevőből. Moorcocknak is Calvert szól a bandáról, és a fiatal írót lenyűgözte a zenekar energiája: „Amikor először láttam őket [1970 körül, nagyjából 30 évesen], barbároknak tűntek, akiknek elektromos eszközeik vannak: nem játszották az eszüket, meg pszeudointellektálisnak sem látszottak, csak annyi történt, hogy az elektromos kor gyermekei voltak. Nem a technológia ellen harcoltak – megünnepelték azt..."

A Sólyomszélre illett is a space rock kifejezés, meg nem is, mivel a sima pszichedelikus csapatoknál meglehetősen zajosabbak voltak, főleg súlyosságuk csúcspontján. A punkszíntérre is hatást gyakoroltak, ahogy a későbbi space- és hard rock csapatok is tanultak tőlük egyet s mást, valamint fő hatásként tekint rájuk több stoner alapcsapat is, leginkább a Monster Magnet és annak főnöke, Dave Wyndorf. Ennek a korai '70-es évekbeli időszaknak a betetőzése az említett, legendás Space Ritual koncertalbum volt, korai éveik esszenciája. A Space Ritual a csapat legjobb műve, és olyan őserővel szólal meg, hogy Black Sabbath- és Stooges-lemezeken kívül biztos nem létezett ennyire súlyos és kemény zene 1973-ban. Egyszer biztosan ebben a rovatban köt ki majd ez is. A banda viszont inkább elkalandozásnak tekintette a legendásan súlyosan megszólaló koncertlemezt, és utána nem is játszott már ennyire keményen, de azért az izgalom megmaradt, csak más formában. Azt viszont meghonosították utána, hogy a számok között narrációk hangozhatnak el kortárs irodalmi művekből, sokszor személyesen a szerzők szájából, és e jó szokásukat itt is folytatták. A lemezt a közönség is szerette, a brit listákon a 13. helyig mászott, Amerikában pedig a Billboardon 150. lett. Amerikában ez volt a harmadik albumuk, amelyik felkerült a Billboardra, és összességében az utolsó. Minden szempontból korszakhatár.

Lemmyt egyébként a lemezmegjelenés előtt egy nappal rúgták ki, és ennek hatására alapította a Motörheadet a Pink Fairiesből ismert Larry Wallisszal. Új bandájának nevét pedig a Hawkwindnek írt utolsó számának címe adta (ez a Motorhead, pontok nélkül). Kicsi a világ, nem? A kirúgás persze nem derült égből villámcsapás volt. Történt ugyanis, hogy 1975 májusában, egy észak-amerikai turnén Lemmynél az amerikai-kanadai határon amfetamint találtak. A fehér kristályokat a hatóságok kokainnak nézték, a basszusgitáros pedig 24 órára rácsok mögé került, ezért a bandának is le kellett mondania néhány buliját. Ontarióban az amfetamin-szulfát legális, Lemmy ezért gyorsan ki tudott szabadulni, de Dave Brockék úgy döntöttek, hogy elég lesz a balhékból, és a kiszámíthatatlannak ítélt basszer szűrét kitették a csapatból. A régi barát, az eredetileg gitáros Paul Rudolph boldogan csatlakozott a helyére, ugyanis azonnal szóltak neki, hogy nyomban repüljön Kanadába. A tagcsere tovább erősítette a legendás barátságot, amely a Hawkwindet a Pink Fairieshez fűzte. Már csak a fenti történelmi jelenetősége miatt is érdemes megemlékezni, mi történik a lemezen, mert szerencsére zeneileg is van miért méltatni. A zene -> vers -> kántálás -> szavalás -> űrös elszállás váltakozása nagyban előrevetíti a lemez különleges státuszát, és segít megteremteni a pszichedelikus, űrutazós, kozmikus élményt. Hogy mit fogyasztottak alkotás közben, csak tippelni lehet.

Brockot egyébként meglehetősen hidegen hagyta a rockvilág cirkusza, nem véletlenül, még a Hawkwind-időkkel párhuzamosan is sok pénzt keresett utcazenészként. Igazából többet is, mint a zenekarral, és még a kilépést is fontolgatta az elején. A lemez megjelenésének idején egy devoni farmon élt évek óta, és meggyőződésem, hogy a folyamatos tagcserékkel tarkított bandát az ő józan felfogása tartotta össze, mivel mindig érezte, mikor kell visszavonulni és szünetet tartani. Ahogy zeneileg is egyben tudta tartani meglehetősen ellentétes zenészi gárdát, de így is sok nagyon különböző zenei egyéniség ütközött itt. A pólus két szélén Lemmy volt az excentrikus sztáralkat, a billentyűs Simon House pedig a prog-arc. Zenekarvezetőként Brock már a legkorábbi időkben észrevette, hogy Lemmy nagyon tehetséges frontember, és „szeret pózolni. Simon House a teljes ellentéte. Nagyon csendes srác." A népes csapatban Dave és Nik Turner szaxofonos, fuvolás alapítók mellett Simon House hegedült és orgonált, a kétdobosos felállás pedig teljesen hallatlan volt, ugyanis Simon King mellett Alan Powell is a csapatba került. A kor irodalmi szereplőit pedig már említettem, akik szavaltak, énekeltek, vokáloztak is nekik, így minden adott volt, hogy a lemez a Hawkwind addigi legszínesebb munkája legyen.

Moorcock spirituálisan egyébként nagyon magáének érezte a bandát és a lemezt is: „A Warrior on the Edge of Time az én koncepcióm volt. Amit Dave hajlamos volt mindig mondani: »csinálj nekünk egy koncepciót«, vagy »van egy nyers ötletem, tudsz dolgozni rajta?« – én megcsinálom, aztán Dave-nek más ötletei születnek, és más irányt vesz minden, de ez így működik. Tökéletesen jó munkamódszer ez: Dave-nek ad egy induló lökést, vagy ilyesmi. Sokszor szerepeltem Az örökös bajnok cuccaimmal színpadon, úgyhogy magától értetődő volt, hogy ezt csináljuk, mert sok elem illeszkedett. Csak egy órát voltam a stúdióban készítéskor, és egyike volt azon furcsa dolgoknak, amelyekért még fizetséget sem kaptam." Ugyanakkor Brock már látta, hogy baj lesz, és hosszú távon nem fenntartható az akkori állapot: „Nem tudom... Olyan mintha háborúba mennénk, nem?" A növekvő kereskedelmi sikerek felőrölték a visszahúzódó frontembert, aki szívesebben toborzott volna vidéken egy szoros közösséget, mint hogy beszálljon a rock'n'roll cirkuszába. Lemmy pedig a banda őrültjeként inkább olyan törvényen kívüli figurákkal látott sorsközösséget, mint a Hell's Angels. Erről Brocknak nem volt jó véleménye, a józan paraszti észt megtestesítő, falun élő, Londonba nem szívesen járó arc nem sok közös pontot talált a rocksztár alkatú, örök lázadó Lemmyvel. Az is Brock tervei között szerepelt, hogy a grandiózus konceptalbum után esetleg feloszlatja a bandát, amelynek látványos és gigantikus hangládákkal megtámogatott koncertjeiben szintén egyre kevesebb menedéket kezdett találni.

Pedig sikeres kislemezcsapatnak számítottak, legnagyobb slágereik egytől-egyik nem az albumokon szerepeltek: ilyen volt a Silver Machine, az Urban Guerilla, majd később a Shotdown in the Night is. De azért lemezen is nagyon sok komoly dolgot tettek le az asztalra, a '70-es évek első felében konkrétan egy hibátlan sorozat is összejött, amely négy stúdió- (és egy élő-) albumon át tartott. Ennek végét jelzi eme 50 éves lemez, ez zárja is egyúttal a legnagyobb Hawkwind klasszikusok sorát időrendileg. Persze a későbbiekben ugyan összejött még egy-egy emlékezetes dobás, mint például a Quark, Strangeness and Charm vagy a Levitation, de hosszan tartóan már nem tudtak az élvonalban maradni a friss műveikkel. Koncerten annál inkább, a mindig izgalmas válogatásokat produkáló, exkluzív anyagok voltak ezek, élő- és stúdiószámokat is tartalmazó koncertlemezek hosszú sorát adták ki, ezek legjava sorlemez-élményt nyújt az irrelevanciába süllyedés nélkül. De természetesen nem lehet mind a hatvanat meghallgatni, haha!

A Hawkwind viszont pont azért tartozott a rockzene arculatformálói közé, mert teljesen egyéni hangvételt produkáltak. Itt is a csapat két legnagyobb számával indítunk, a tökéletes tempójú Assault & Battery, és a második rész, az elszállósabb The Golden Void teljesen összenőttek, mindkettő veretes klasszikus, együtt pedig ellenállhatlan alapmű ez az első tíz perc. A kétszészes monstrum – kiadásoktól függően – időnként egybefűzve is megjelent. A pulzáló basszusra fokozatosan érkeznek meg a többiek is, a meglehetősen lassú dalt a tökéletes ritmizálás teszi különlegessé („Lives of great men all remind us / We may make our lives sublime"), ez nem újdonság, Brock nagyon kifejezően használja meglehetősen korlátolt, enyhén nazális hangját. A Golden Voidban már a sípoló, space-es orgona a főszereplő, és ismét kulcsszerepet kapnak a rendkívül fogós sorok. „The Golden Void speaks to me / Denying my reality / I lose my body, lose my mind / I blow like wind and I flow like wine" – mindig is ez a ritmusérzék jelentette a banda legerősebb fegyverét, a szóhasználaton pedig érződik, hogy a kor költői és írói folyton körülöttük lebzseltek, és keresték is egymás társaságát. A hidegrázós sorok tolmácsolásakor is rájövök mindig, ha Brock ilyen dallamokat tud, ez az ok, amiért nem kell mindenkinek képzett énekesnek lenni. Ezek a számok pedig úgy veretes klasszikusok, hogy meglehetősen hiányzik belőlük a húzós tempó is, mégis ez adja az anyag másik sármját. Nem szokványos muzsikában utazott a Hawkwind, az biztos. Lemmy basszusa nagyon szép, nagy teret kap végig, rendkívül hatásosan tölti meg a teret, mint kiaknázatlan, felfedezésre váró űrt (a szóvicc nem véletlen). Ez a zseniális dalpáros a későbbi koncertlemezeken –Palace Springs koncert például – gyakran alternatív címeken, Lives of Great Men és Void of Golden Lightként is szerepelt.

A masszívan (van, van, van) visszhangos (gos gos gos) narrációk (The Wizard Blew His Horn) alkalmazása is szokatlan ötlet volt, de egyedi húzás: regényszerű, koncepciózus érzést kölcsönöznek a lemeznek. Számomra ugyanolyan hatásosak ezek, mint a nemrég (1973 ugye a lemez idején eléggé tegnap volt még...) megjelent Space Ritualön, mindegyikben akad valami tébolyult, betépett, beteg űrös látomásszerű felhang. Ez egy Moorcock-vers, saját maga által elszavalva, az ütőhangszereket a dobosok kezelik, így meg olyan hanghatást kelt, mint egy hangoskönyv. Furcsa, kísérletezős felfogásban születtek ezek a felvételek, de hangulatilag az albumhoz tartoznak. Szétszórtak több ilyet a lemezen, megértem, ha többen is úgy érzik, hogy ez túl sok, vagy a koncepció leülteti a dalfolyamot, de a különféle hangszínek használata sokat dob rajtuk. Ahogy a rövidség is (ez is két perc és vége is). Engem leginkább a narráció hangszínével nyernek meg az ilyesmik, és ebben nagyszerűen teljesítenek ezek az intermezzók.

Az Opa-Lokán végigvonul egy jellegzetesen németes, krautrockos ritmus, a Neu! meghatározó és egyértelmű hatása érződik rajta, a „motorik beat" miatt különleges lüktetése van ennek az instrumentálisnak is. A dobosok írták, Simon King mellett Alan Powell is kulcsszerepet játszik benne, a konzervatív Lemmynek nem is tetszett az ilyen „agyahagyott" dolog, így dacból nem is játszott benne, a számot nemes egyszerűséggel szarnak tartotta. Ugye mi sem látjuk magunk előtt a rock'n'roll felkent követét,  amint ilyen kísérleti furcsaságban alapozna? A basszust épp ezért Brock játszotta fel helyette. Később szöveg is került hozzá, a banda másik költő barátja, Robert Calvert szavalta rá a Vikings on Mars című versét, ez a változat még lemezen is szerepelt később Uncle Sam's on Mars címmel a PXR5 című albumon 1979-ben. Az Opa-Loka címet egyébként Powell hozta, aki 1970-ben Floridában élt, és az Opa-locka városról nevezte el az instrumentális dalt. A Demented Man merengős akusztikus szám sirályokkal a háttérben, Brock szerzeménye, létezik egy Demented King című változata is. A zűrben bolyongó magányos utazóról szól. Nem tudnám kizárni, hogy ez egy Moorcock-hatású filozofikus költemény, de semmi hivatalos nem jelöli a lehetséges kollaborációt. Csupa izgalmas és szerteágazó témával kecsegtet az A-oldal, nincs is két egyforma szám eddig a lemezen.

A B-oldalt nyitó Magnu a legkomplexebb szerzemény innen, de még ez is elég messze áll a progtól. Sodró lendületű, hard rockos ihletésű, de a hegedűn Simon House viszi a prímet benne, pedig Brock írta egészben. Szövegileg egy Shelley-vers (Hymn of Apollo) az alapja, de első sorai egy szláv mitikus népmesei lóról szólnak, amely egyébként Magu névre hallgat. A rituálészerű groove-nak van egy űrös, jellegzetesen hawkwindesen space rockos lüktetése is, a hangszerek kavalkádját is remekül kihasználják benne. Ha a VHK nem sámános és ősmagyar jellegű lenne, akkor ilyesmi is lehetne, mert a dal sok hasonlóságot mutat Grandpierre Attila fémjelezte kultikus bandával, hangulatilag mindenképp. Talán Hawkwindék hatottak is a magyar legendára, egyáltalán nem lennék meglepve.

A Standing at the Edge átvezetésében a remegő hangú narráció megint eladja a show-t, pedig nem egyszerű mutatvány ez. Rendkívül érdekes az apokaliptikus szöveg is (a végén „We are the soldiers at the edge of time / And we're tired of making love″), amit Nik Turner mond el. Zeneileg itt kevesebb az izgalom, de ezek után belecsapnak a jóba. A Spiral Galaxy 28948 szintetizátoros, utaztatós instrumentális, Simon House szerzeménye, és a 28948 a születési dátuma lenne, de elírták, mivel 1948. augusztus 29-re kellene utalnia, viszont így szeptember 28. lett belőle. A vijjogó orgona nagyon vonzó benne, mindig nagyon szerettem, roppant éles, néha talán fülsértő tartományokba is elkalandozik, jól utánozza az űrutazással határos tébolyt. De hát ilyen lehet az idő szélén álldogálni, elég szürreális élmény elképzelni is, akkor a zene se legyen egyértelmű hozzá.

A Warriors megint narrációs performansz, ez is olyan mint egy hangoskönyv, egy hangeffektusokkal tűzdelt sci-fi regényre hasonlít. Ez azért teljesen logikus is, mivel ez is Moorcock szerzemény, és ismét az író szaval benne. Ezeken a fura átkötőn Moorcock ismét a dobosokkal és a hegedűs Simon House-szal dolgozott együtt. Háborús riadó hangjai és harci dobok is hallatszanak, Moorcock hisztérikus hangja pedig nem evilági, tisztán a hangszínéért megéri kipróbálni. Nem is igazán dal ez, mint inkább hangulatfokozó, ahogy a többi ilyen is, de ez is kedvenc tud lenni a megfelelő pillanatban. Minden bizonnyal embert próbáló, de megérdemli a figyelmet. Simon King dobos a lemezről: „Azt hiszem, kétharmadig elégedett vagyok vele. Nem olyan rossz arány ez, mivel az elődje csak félig tetszett. A Warriors egészen más zeneileg, mert Simon House első valódi hozzájárulása: a Hall of the Mountain Grillen még túl új volt, hogy igazi befolyása legyen. Most meg itt van Alan is második dobosnak, ez pedig sok változást tett lehetővé."

A Dying Seas ismét hegedűszólókkal hódít, rövid, enyhén kakofón témázgatás után átvedlik a lemez legklasszikusabb slágerébe, a hard rockos Kings of Speedbe. Ez volt az első single innen, ennek pedig a B-oldalára került a Lemmy-féle Motorhead meg a szintis Spiral Galaxy. Ebben a húzós rock'n'rollban Lemmy is nagyon otthon érzi magát, de azért a csilingelő orgona is ott van benne. A kor brit szokásai szerint a kislemezes slágereket nem volt szokás a nagylemezre is újra rátenni, mivel lehúzásnak minősült. Így Lemmy egyetlen dala, amit erre a lemezre írt, csak a jóval későbbi CD-kiadáson lehetett bónusz, de mindig is teljes értékű számként kezeltem. Az már csak hab a tortán, hogy a bandája nevét is ez adta később, igaz, még a heavy metal umlaut nélkül, így a dal Motorhead címre hallgatott. Lemmy természetesen énekelt is rajta, ami nem volt nagy újdonság, a többi Hawkwind-lemezeken is volt már rá példa. Az meg nem is lehet kérdés, hogy az általa írt névadó (nevezzük így) mennyire a saját terepe, és mellette még ez is jellegzetes Hawkwind tud lenni. Hegedű és szinti is van benne, de a rock'n'roll tempó, az nagyon is Motörhead (immár ö-vel). Egyúttal látható az is, hogy miért ez lett a jövője egyik kiindulópontja, nem véletlenül vette újra később új bandájával is.

Az a helyzet ezzel a lemezzel, hogy biztosan lesz rajta valami mindenkinek, de arra is fogadni mernék, hogy egyeseknél ez-az kiveri a biztosítékot. De talán nem is kell hozzá túl sok perverzió, hogy az ember minden számot élvezni, vagy legalább értékelni tudjon. Ma már nem számít közismert klasszikusnak, elvégre fél évszázados, ez a műfaj pedig eltűnt a fősodorból. De a tények nem változnak: pszichedelikus, space-es ősrockban alapmű a Warrior On The Edge Of Time, és nem fog kikopni a műfaj pantheonjából. Ugyanakkor mégsem ez az ultimatív Hawkwind-lemez (ahogy írtan, a Space Ritual koncertje az), de ez és párja (Hall of the Mountain Grill) meg a legnagyobb stúdiólemezeik. Ebben a banda vezetője is egyetért. Brock azt mondta a korszakról: „Jó cucc volt azon az albumon. Szerintem '74/'75 körül voltunk a csúcson." Lemmy természetesen felemásnak tartotta az albumot, főleg a kísérletezős és furcsább számokat: „Az album el volt baszva elejétől végéig. Az az Opa-Loka tiszta szemét. Nem is szerepeltem benne. Egy ilyen dobos dolog volt az... Amúgy is önelégültek voltunk. Ha van egy slágerlemezed, megteheted, ha kettő, akkor baj van. Nekik négy volt, mert előttem megcsinálták az In Search of Space-t is... Kiváló cuccok vannak ezeken az albumokon. A Golden Void is szép szám volt, de addigra kikerültem a kegyeikből."

Ha kíváncsi vagy, honnan indult Lemmy a metal'n'roll előtt, honnan szerzett ihletet Dave Wyndorf a '90-es évek elején olyan lemezeken, mint a Superjudge, vagy csak érdekel a '70-es évek közepének rockzenéje, akkor itt az idő ismerkedni. Főleg, ha olyasmire vágysz, ami a proghoz voltaképpen túl egyszerű, és nem elég agyas (vagy nem úgy), hard rockhoz meg esetleg túl szövevényes és elszállós. De ha vonzanak az irodalmi ihletésű és értékű zenék, akkor is bátran érdemes kísérletezni a Hawkwind ezen korszakával. Egyúttal a rockzene egyik kevéssé közismert, de messze nem underground szelete is feltárul majd általa.