Shock!

április 19.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ozzy Osbourne: No More Tears

0914ozzy1Némi túlzással akár azt is mondhatnánk: 2016-ban, a Black Sabbath Budapestet is elért The End turnéjával, illetve Ozzy Osbourne örökké most már tényleg nem halogatható visszavonulásának belengetésével az a kör közeledik a végéhez, amely huszonöt évvel ezelőtt kezdődött el. Az énekes az akkori No More Tears lemez korszakában kezdte el elvarrni a múltbeli szálakat: először – de nem utoljára – tisztult meg függőségeitől, először – de nem utoljára – indult búcsúturnéra, majd először – de nem utoljára – fogott bele komolyan az ős-Sabbath feltámasztásába. Mindenesetre a héten negyedszázada megjelent hatodik szólóalbum etalont jelent a frontember hányattatott pályafutásán: amit ebben a tizenegy dalban Ozzy Osbourne, Zakk Wylde, Randy Castillo, a Mike Inez szellembasszereként jelenlévő Bob Daisley és John Sinclair összezenélt, ennyi év távlatából is lenyűgöző.

megjelenés:
1991. szeptember 17.

kiadó:
Epic / CBS
producer: Duane Baron & John Purdell

zenészek:
Ozzy Osbourne - ének
Zakk Wylde - gitár
Bob Daisley - basszusgitár
Randy Castillo - dobok
John Sinclair - billentyűs hangszerek

játékidő: 57:02

1. Mr. Tinkertrain
2. I Don't Want To Change The World
3. Mama, I'm Coming Home
4. Desire
5. No More Tears
6. S.I.N.
7. Hellraiser
8. Time After Time
9. Zombie Stomp
10. A.V.H.
11. Road To Nowhere

Szerinted hány pont?
( 61 Szavazat )

Az 1988-as No Rest For The Wicked lemez sikeresen lökte át Ozzy Osbourne-t szólókarrierje újabb szakaszába, és megismertette a világgal Zakk Wylde-ot, ám az énekes egészségügyileg ekkorra érte el azt a határt, amelyet átlépve nincs visszaút. Mindössze három héttel a sikerturnét lezáró Moscow Music Peace fesztiválos fellépés után, 1989. szeptember 2-án kis híján minden véget is ért számára. Sharon Osbourne: „Aznap nagyon rossz, ellenséges légkör uralkodott a házban, így tudtam, hogy valami történni fog. Ozzy lefeküdt, én meg odalent olvastam, amikor megjelent alsónadrágban, leült velem szemben a kanapéra, majd így szólt: döntöttünk. Szarkasztikusan ránéztem: és milyen döntés született? Így válaszolt: nagyon sajnáljuk, de meg kell halnod, nincs más lehetőség. Bólintottam: oké, kussolj, és feküdj vissza aludni a picsába. Ő viszont rámvetette magát, megragadta a nyakamat, és fojtogatni kezdett. Végig az járt a fejemben: a gyerekek, a gyerekek, ezt nem teheted, még nem állok készen!"

Sharonnak valahogy sikerült kiszabadulni a szorult helyzetből, így Ozzy másnap a fogdában ébredt, a történtekre pedig a mai napig nem emlékszik: „Akkoriban számtalanszor volt filmszakadásom, és attól rettegtem a legjobban, hogy egy cellában ébredek, ahol egy öregasszony azt mondja a zsarunak: igen, az az ember gázolta el a férjemet, vagy igen, az az ember verte szét a fiam fejét egy baltával! Rettegtem a dologtól, aztán egyszer csak megtörtént... Ott találtam magam egy kis magánzárkában, a falak köröskörül kikenve szarral, én meg: mi a faszt csinálhattam? Visszaütött volna az egyik kis tréfám? Megkérdeztem az egyik rendőrt, miért vagyok bent, hiszen kurvára lövésem sem volt róla. Előszedett egy papírt, és felolvasta: azzal vádolnak, hogy meg akartam gyilkolni Mrs. Sharon Osbourne-t. Nem tudom elmondani, mit éreztem abban a pillanatban. Teljesen lefagytam."

0914ozzy9

Nyilvánvaló volt, hogy ez így nem mehet tovább. Az énekes hónapokra elvonókúrára vonult, ahol lehozták a kokainról meg az alkoholról, és valahogy Sharonnal is sikerült újrakezdeniük. Viszont még ezzel együtt is komoly megdöbbenést keltett, amikor 1990 legvégén az új Ozzy Osbourne bejelentette: készülő hatodik stúdiólemeze egyben az utolsó is lesz, amely a saját neve alatt jelenik meg, és ha befejezte az albumhoz kapcsolt koncertsorozatot, turnéra sem indul többet. „Ma már túl nagy súllyal nehezedik rám annak terhe, hogy Ozzy Osbourne legyek", nyilatkozta ekkoriban az énekes. „Kialakult egyfajta merev Ozzy-image, amit mindenképpen el kell pusztítanom, mert különben az pusztít el engem. Különböző projektekben gondolkodom, ahol nemcsak az én vállamat nyomja a felelősség, hanem másokét is. Elegem van abból, hogy egy csomó ember csak egy hullarészeg, betépett vadbarmot lát bennem, aki éjszaka ádáz tekintettel vonul végig az utcán, és azt lesi, milyen kisállatoknak lehetne leharapni a fejét!"

Mire a tervet nyilvánosságra hozták, Ozzy már javában írta az új dalokat szólóbandájával, azaz Zakk Wylde-dal, Randy Castillóval, John Sinclair billentyűssel, illetve az új basszerrel. A No Rest For The Wickedet a régi kolléga, Bob Daisley játszotta fel, a turnén azonban már egy másik régi harcostárs, Geezer Butler basszusozott a csapatban, ő viszont közben eltűnt a balfenéken. Helyére meghallgatások útján egy fiatal Los Angeles-i zenész, a Skin On Skin nevű csapatban játszó Mike Inez került: „Mielőtt szóltak, hogy megkaptam az állást, egy kis klubban játszottam a bandámmal. Szerda este volt, tizenkét fizető néző jött le a bulira. Vasárnapra pedig már egy írországi kastélyban találtam magam, ahol a Wembley Arenában adandó koncertünkre próbáltunk..." Az új csapat egy titkos, kisebb dublini klubbulin mutatkozott be 1991 január elején, majd a Marquee klub és az említett Wembley-fellépés következett a Great British Music Weekend fesztivál rocknapjának headlinereként.

0914ozzy8Ezután ismét folytatták a dalszerzést, majd nekifogtak a lemezfelvételeknek is. Azonban hiába állt össze egy olyan anyag, amelyre méltán lehetett büszke minden érintett, a következő hetek leginkább foghúzással értek fel. Ozzy több nagynevű producerrel is belefogott a dalok rögzítésébe, de egyikükkel sem találta meg a közös hangot: „Megkerestük Bob Rockot, és tárgyaltunk is vele elég sokáig, de igazából sosem kötelezte el magát. Csak annyit mondott, hogy küldjek neki szalagokat, majd azt, hogy érdekli a dolog, de azért írjak még új nótákat. Végül eltelt három hónap, és akkor döntötte el, hogy mégsem akarja megcsinálni a lemezt... Ezután Steve Thompsonnal és Michael Barbieróval kezdtem el dolgozni, de velük mindjárt az első naptól kezdve nem jöttem ki. Utáltam a kibaszott bearsville-i erdő kellős közepén lakni, körülvéve szarvasokkal meg hörcsögökkel. Még jó, hogy nem kellett vadászni menni a betevő falatért! Jól összevesztünk, és ennyi volt." Zakk Wylde: „Valahol már szinte vicces volt a helyzet: ott dekkoltunk Bearsville-ben, aztán jött Thompson és Barbiero, akik amúgy remek fickók, de egyszerűen nem történt semmi. Jammeltünk naphosszat, nyomtuk orrvérzésig a nótákat, de egy idő után már azt kérdeztem: valaha azért fel is vesszük majd ezeket? Egyszerűen nem értettem, mire hivatkoznak, amikor állandóan pre-produkciós munkálatokról beszélnek. Vagy tudsz játszani, vagy nem tudsz. Ott vannak például a komolyzenészek, akik pontosan tisztában vannak vele, mit csinálnak. Lehet, hogy soha életükben nem hallották az adott számot, de megkapják a kottákat, és azok alapján elkezdenek dolgozni, aztán mondjuk két próba után azt mondják: oké, kész! Aztán távoznak, és megy nekik a csekk. Ez ennyi. Nem gyakorolnak tíz órát vagy tíz napot vagy két hónapot. Ha valamit hatezerszer eljátszol, de közben egyszer sem veszed fel, csak annyit érsz el, hogy kihal belőlük minden lélek, és soha az életben nem akarod hallani többet a dalokat..."

A feketeleves azonban még hátravolt Rick Rubinnal, akinek sikerült totálisan kiakasztania Ozzyt, Zakket pedig, ha lehet, még ennél is jobban felhergelte. Ozzy: „Bob Rock és Purdellék legalább csak kisebb változtatásokat akartak, Rubin viszont a teljes anyagot átíratta volna velem. A komplett Black Sabbath-receptet akarta! Hiába mondtam neki, hogy ha Black Sabbath-albumot akarnék csinálni, akkor újra belépnék a Black Sabbathba, egyszerűen nem volt képes megérteni, hogy a saját albumomat szeretném elkészíteni." A producer egészen meglepő ötlettel állt elő: mivel egyik legutóbbi munkája a Trouble 1990-es lemeze volt, simán azt javasolta, hogy az énekes hajítsa ki a teljes addig megírt anyagot, és hozzon össze egy teljesen újat a chicagói doomsterek hangszeres szekciójával. Mindez olyannyira tiszteletlenül és valószínűtlenül hangzik, hogy évekig nem lehetett tudni, igaz-e, vagy csak kacsa. De mint azt pár éve Rick Wartell, a Trouble gitárosa nekünk is megerősítette, Rubin tényleg nem volt szívbajos: „Azt javasolta Ozzynak, hogy mi írjuk meg neki a lemezét, és mi is játsszuk fel. Csak nagyon kevésen múlott egyébként, hogy végül semmi sem lett a dologból, ugyanis egy hajszálnyira voltunk a megállapodástól. Viszont Zakk Wylde baromira kiakadt, így végül Ozzy is visszakozott, és inkább a régi bandájával állt neki a munkának. Szóval lemaradtunk a nagy lehetőségről..."

0914ozzy7A végleges megoldást Duane Baron és John Purdell párosa jelentette. Ozzy: „Duane-nek és Johnnak tetszettek a nóták, és annak ellenére, hogy ők is beletették a magukét, nem akarták az egész lemezt a saját képükre formálni. Egyszerűen nevetséges, hogy a mai zeneiparban a producer áll a középpontban, a művész pedig csak afféle szegény rokon! Ma akármelyik producer több pénzt kereshet, mint bármelyik rocksztár, ha véletlenül egy sikeres albumon dolgozik, ami teljes képtelenség, hiszen a legtöbb producer a közös munkát megelőzően életében legfeljebb egyszer találkozott a zenésszel, akinek a lemezét csinálja, és semmit sem tud róla. Én mindig is hallgattam mások szavára, sosem bántam, ha javaslatokat tettek erre-arra, de ha valaki azt mondja, hogy hajítsam el a dalaimat, amiket írtam, hát az már nem fog menni. Az eddigi életművem önmagáért beszél, és ugyan én sosem adtam el annyi lemezt, mint Michael Jackson, azért mindig sikeres voltam és jól megéltem abból a zenéből, ami nekem tetszik és amiben hiszek. Senkinek a kedvéért nem fogom a kukába dobni azokat a nótákat, amelyeken hat kőkemény hónapon át dolgoztunk a társaimmal, és nem utolsósorban még baromi jónak is tartom őket..."

Nyugvópontra ugyanakkor még most sem jutottak: Ozzy a stúdióban nem volt elégedett a rutintalan Mike Inezzel, és felhívta az évek során a csapatból ki-be mászkáló Bob Daisleyt, hogy legyen olyan kedves ismét kisegíteni őket. Daisley: „Mike Inez kiváló zenész és nagyon aranyos srác, de nem igazán úgy szólalt meg a stúdióban, ahogy Ozzy akarta, és nem is érzett rá a dologra. Így aztán befutott a hívás, hogy nem játszanék-e mégis a lemezen." A basszer tehát engedett a hívásnak, noha jól tudta, hogy a turnén nem tartanak igényt a szolgálataira: „Az egész albumon én basszusgitároztam. A borítón Mike Inezt is feltüntették, pedig egy hangot sem játszott a lemezen, bár ott volt, és figyelte, ahogy játszom. Végig nagyon barátságos volt. Viszont a dalok már készen álltak, mire bekerültem a képbe, szóval nem akarom kisebbíteni Mike érdemeit: például tőle származott az ötlet, hogy a No More Tears dal basszussal induljon, és az intróját is ő írta. Kicsit ugyanakkor változtattam rajta – ezért szerepelt a borítón a neve mellett az is, hogy inspirációkkal szolgált. Szövegeket is írtam, amiket használni is akartak, viszont azt kértem: ahelyett, hogy kapok egy fix összeget, inkább tüntessetek fel szerzőként, és jöjjenek értük a rendes jogdíjak... Na, akkor kértek fel, hogy menjek szépen haza. Talán hat szöveget írhattam, és vártam, hogy megállapodjunk, de végül nem lett belőle semmi. Inkább új szövegeket írtak az enyémek alapján..." Mivel Daisley briliáns szövegíró volt, ezen a téren persze nem lehetett alábbadni, így Ozzyék négy szöveget is kaptak az énekes nagy barátjától, Lemmy Kilmistertől.

0914ozzy6

A keveréssel még ezután is hosszas szenvedésnek néztek elébe, és itt végül a kiadó avatkozott közbe: Michael Wagenerre bízták a munkát, aki avatott kezű szakembernek számított a szakmában, a Skid Row 1989-es debütálása révén pedig a sikerkovácsok sorába is felvésték a nevét a zeneiparban. Wagener: „Mire bekerültem a képbe, már három verzió készült a lemezből, így először csak egy előzetes keverést csináltam egyetlen számmal. A produkciós munka minden esetben jól sikerült, de a mix egyiknél sem volt az igazi, ekkor keresett meg a kiadó, hogy tegyek már vele egy próbát. Mivel az eredmény mindenkinek tetszett, végül megcsináltam az egész anyagot. A munka nagyjából úgy zajlott, hogy Ozzy olyan este hat körül lejött a stúdióba, meghallgatta az aznap megkevert nótát, aztán véleményt mondott. Ha valami nem tetszett neki, felvázolta, mit szeretne másképp, és ennyi. Roppant könnyű volt vele dolgozni. Soha nem volt gond sem vele, sem a zenészeivel: alapból nagyon komolyan veszi a munkát, a zenekara pedig elképesztően jó muzsikusokból állt. Sokan megalapozatlanul mondanak meglehetősen kendőzetlen véleményeket Ozzyról, ami meggyőződésem szerint a The Osbournes tévésorozat miatt van, ahol bizonyos helyzetek és a vágás miatt úgy jött le, mintha valami idióta lenne. De nem az. Elkötelezetten dolgozik, ráadásul okos fickó, aki pontosan tudja, mit akar elérni. Szerintem az emberek gyakran a zenei intelligenciáját is alábecsülik. Mint mondtam, baromi okos ember, és mindig is nagyon komoly részét képezte a zenekarának. Akármikor is dolgoztam vele, minden esetben mélyen benne volt a keze abban, milyen irányba tartottunk éppen az adott projekttel."

Mivel ezek a hírek közben persze kiszivárogtak, sok rajongó nem igazán tudta, mire számítson az új albumtól, főleg, hogy Ozzy a munka során is igyekezett hangsúlyozni: elege van az őt börtönbe záró imázsból. „Tényleg nem értem, miért él az emberekben olyannyira negatív kép rólam. Részben persze ez is elégedettséggel tölt el, mert a rock'n'roll olyan üzletág, amely nagyban épít a szenzációhajhászásra is. Ha nincs benned semmi ellentmondásos, akkor nincs benned rock'n'roll, és csak a kibaszott Phil Collins marad. És ha mindenki ugyanolyan, miért kellene elmenni megnézni őket élőben? A showbiznisz egyik kulcsszava a változatosság. Változatosnak kell lenned. A változatosság az élet sója, a minden. Nem szeretem az egyenruhákat, a kibaszott rendeleteket: csak azért, hogy kilógjak a sorból, nem változtatok a terveimen, de tény, hogy nem csípem a szabályokat, előírásokat. És ez valahol talán hülyeség is, mert vannak szabályok, amiket tiszteletben kell tartanod, bizonyos természetes parancsok, de a hülye, ostoba szabályokat utálom. Eleve azért kezdtem el zenélni, mert nem akartam minden nap kilenctől ötig melóba járni egy gép mellé valami kibaszott gyárban. Egy ilyen normális melóhoz például képtelen lennék alkalmazkodni." Aztán persze 1991 júniusában, a címadó dal klipes-kislemezes debütálásakor mindenki megnyugodott, az esetleges aggodalmak izgatott várakozásba fordultak. A karrier utolsó szólóalbumaként beharangozott No More Tears végül 1991. szeptember 17-én került a boltokba.

0914ozzy12A lemez természetesen nem jelentett váltást Ozzy pályáján. A No More Tearsen a No Rest For The Wicked zenei törekvései teljesedtek ki, tulajdonképpen itt járatták teljesen csúcsra azt, amibe a '88-as albumon belekezdtek. A lemez hangzása helyből óriási, szintén továbblépés az előző anyaghoz képest: korszerűbb, kevésbé visszhangos, az új évtized törekvéseit tükröző módon dohog a ritmusszekció, Zakk gitárja pedig fejleszaggató erővel zúz. Ami az egyéni teljesítményeket illeti, Ozzy még a stúdiós mankókkal együtt is egész karrierje leggyengébb énekprodukcióját nyújtotta a No Resten, ami állapota fényében nem meglepő: itt azért hallatszik, hogy a szakemberek jól összekaparták, sokkal erőteljesebb, áradóbb a hangja, mint a '88-as albumon. Zakk pedig még az előzményekhez képest is kinőtte magát erre a lemezre, vagy teljesen összeérett mentorával, mindez nézőpont kérdése. Akárhogyan is, a No More Tears a gitáros egész pályafutásának egyértelmű csúcsát jelenti, káprázatosan gitározik az albumon, mind szóló-, mind ritmusjátéka frenetikus. A néhai Randy Castillo stílusa szintén jellegzetes, és itt is átüt minden dalon, de a basszustémáknál is érdemes elidőzni. Ezen a ponton kicsit fényezném Mike Inezt is, aki ugyan nem játszik a dalokban, viszont Bob Daisley is elismerte, hogy magukat a témákat ő írta – nos, érdemes figyelni rájuk, mert messze túlmutatnak a műfajban megszokott, sokszor egydimenziós kísérő-alapozó megközelítésű játékon.

A nyitó Mr. Tinkertrain gyilkosan elfacsart riffje valahol a Crazy Babies unokatestvére, a verzék lidérces, bontásos harmóniái pedig a dal beteg, egy cukrosbácsi szemszögéből íródott szövegéhez passzolnak. Ma már szerintem egyetlen Ozzy-szintű előadó sem vállalna be ilyen sorokat, bár hivatásos félremagyarázók ugye akkoriban is léteztek, mégsem lett belőle különösebb botrány. A szám mindenesetre védjegyszerű zakkes Ozzy, ahol a recsegő-vijjogó gitárokra nagyívű, elsőre fogós refrén érkezik, majd a pszichedelikus középrész után Wylde kezében úgy füstöl el a hangszer, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Kicsit furcsán hirtelen ér véget a dal, de gyorsan túllépsz rajta, mivel a Lemmy szövegével ellátott I Don't Want To Change The World magasabb fokozatba kapcsol, és nagy igazságokat mond ki egyszerű szavakkal. A Motörhead főnöke tökéletesen ráérzett barátja ekkori lelkiállapotára, a gyors, direkt, korai Ozzy-emlékeket idéző tempójú dal pedig ennek megfelelő pozitív légkörben rongyol előre Zakk szuperszonikus gitárjainak hátán. Újabb örök himnusz.

0914ozzy11A korabeli sztenderdnek megfelelően az A oldal harmadik dalaként a lemez első balladája érkezik. Ozzytól – a közhiedelemmel ellentétben – korábban sem állt távol az ilyesmi (legkomolyabb amerikai kislemezsikere is egy ballada, a Lita Forddal elduettezett Close My Eyes Forever volt három évvel korábban), a Mama I'm Coming Home azonban minden tekintetben szintugrást jelentett. Csodálatosan meghangszerelt téma ez hipnotikus vokálokkal, Zakk csengő-bongó gitárhangjaival és gyönyörűen megírt, simogató basszusfutamokkal. A Lemmy-féle szöveg pedig nem véletlenül talált később az MTV-t néző tömegek szívébe – tudom, sokan elvből utálják a lírai dalokat, de ez itt bizony a korszak egyik gyöngyszeme volt ebben a műfajban, és simán a lemez egyik legerősebb szerzeménye...
Lemmy szövegét ismét csak méltatni tudom egyik óriási kedvencemben, a Desire-ben, a bibircsókos ugyanis ismét maradéktalan sikerrel öntötte szavakba a fiatalkorán már túllépett Ozzy hitvallását („Who needs to be cool? / Life's amazing"), meg azt, hogy semmi sem vész el, csak átalakul („Same old desire / Nothing has changed, nothing's the same"). Maga a zene szintén ellenállhatatlan Zakk lokomotívként dohogó, ám egyszerre roppant okosan megfogalmazott riffjeivel, már a verze énekdallamai is levakarhatatlanok a dobhártyáról, hogy aztán a refrén végleg kiüssön: itt még az egyébként végletesen elcsépelt desire-fire rímpár alkalmazása is tökéletesen ül. Zakk szólójáról már nem is beszélve, amely egyik személyes favoritom tőle.

Viszont még így is csak amolyan felvezetés a szám a lemez központi tételéhez, a címadó darabhoz, amely teljesen egyedi momentum Ozzy életművében. Mivel a műfaj klasszikusa, ma már bele sem gondolunk, mennyire nem tipikus felépítésű, mennyire nem kislemeznóta-formátumú ez az Inez által kiagyalt, védjegyszerűen pulzáló basszusfutam köré épített téma. Ellenben zseniális az első hangtól az utolsóig. Nehéz lenne megállapítani, kit kell itt elsősorban dicsérni, de vélhetően tényleg totális csapatmunkáról volt szó, ráadásul, mint a hasonlóan ihletett pillanatok többségénél, teljesen spontán módon állt össze a dal. Zakk: „Csak játszogattunk a próbán. Mike elkezdte játszani a basszust, Randy beszállt rá, majd John Purdell követte a billentyűkön, és kész..." A dal drámai felépítése tökéletes a rendíthetetlenül pumpáló basszusra rá-rámorduló, brutálisan súlyos gitárokkal, Ozzy hipnotikus, repülős melódiáival, majd a szimfo-hatású középrésszel, amelyből aztán újabb monumentális Zakk-szóló bontakozik ki. Utóbbi minden bizonnyal a gitáros karrierjének legemblematikusabb megmozdulása. Ozzy- és Zakk-esszencia hét és fél percben, az énekes valaha született egyik legfantasztikusabb dala.

0914ozzy5A S.I.N., azaz a szöveg alapján vélhetően Shadow In The Night bizonyos kiadásokon Won't Be Home Tonight címen fut, és az album alulértékeltebb dalai közé tartozik. Nálam ugyanakkor szintén örök kedvenc, méghozzá két okból. Az egyik a robbanékony, jelentőségteljes húzás, amely ebben a formában a Desire sajátja még a lemezről, bár itt melodikusabb, melankolikusabb az összkép, Zakk ritmusjátékában pedig megint elég könnyen felfedezhetők a Randy Rhoadsra hajazó elemek. A fő ok viszont, amiért ezerszer és ezerszer végighallgattam, újra és újra visszatekertem, a két gitárszóló volt. Főleg a dal levezetéseként funkcionáló második, amely nemcsak abszolút favoritom Wylde-tól, de egyben örök kedvenc gitárszólóm is a Dimebag-féle Floods után. Éppen ezért meg sem próbálom érzékeltetni, miket játszik itt Zakk, de tényleg olyan benyomást kelt, mint akit telenyomtak a legbrutálisabb szteroidokkal, aztán hirtelen még a nirvánába is eljutott ebben az állapotban. Szó szerint nincsenek jelzők rá, amiket összepenget ebben az egy percben a szám végén: egyszerre villantós, tekerős, de minden hangja él, csordultig van érzelmekkel. A hideg futkos a hátamon tőle, akárhányszor is hallom.

A Hellraiser szövegét ismét Lemmyvel írta Ozzy, és pattogósabb, menetelősebb, direktebb ütemekkel szolgál. Nekem valami miatt mindig az Aerosmith ugrott be bizonyos foszlányairól, de ez inkább csak hangulati hasonlóság, mintsem konkrét zenei áthallás. A himnikus kórus mindenesetre a lemez egyik legjobbja, de a verze is jól példázza, ami amúgy az egész albumra jellemző: tényleg mindent topra tettek, Ozzy gyakorlatilag összes melódiája mérgezően ragadós. Zakk mindenesetre itt is borzasztóan nagyokat játszik, és érdekesség, hogy a dalt némiképp puritánabb hangszerelésű verzióban a Motörhead is felvette az 1992-es March Ör Die lemezre (ebben a formában a Hellraiser III film betétdalaként is szolgált). A lírai Time After Time-ban Ozzy Beatles-fanatizmusa is visszaköszön, ezzel együtt nem nevezném sarokpontnak az albumon: kellemesnek kellemes, a szóló itt is atom, viszont inkább csak jól belesimul az összképbe. A Zombie Stomp ezzel szemben kifejezett különlegesség. Az első két percben csak a banda jammel valami egészen transz-szerű, dzsungeles-törzsi beütésű témán, de a vérforraló, markáns ritmusok a későbbiekben is megmaradnak. Castillo valósággal brillírozik a nótában, amely egyben Ozzy és Zakk számára is érdekes, a szokásostól eltérő megoldásokra biztosít terepet. Nem annyira ismert, de annál erősebb téma.

0914ozzy4Ugyanezt az A.V.H.-ről (a cím jelentése: Alcohol, Valium, Hashish) nem feltétlenül mondanám el, bár szintén kellemes darabról beszélünk. Egyszerre ugrik be róla a korai éra és a No Rest For The Wicked hangulata, jók a tempók benne, meg persze Zakk szólója is. Hosszabb távon ugyanakkor azt mondom, a Mama I'm Coming Home single B oldalára feltett, countrys felhangokkal is ékesített, himnikus Don't Blame Me erősebb nála. Talán jobban is mutatott volna, ha ez szerepelne itt, és az A.V.H. megy bónusznak. (A másik ebben a korszakban született, szintén reszliként elszórt Party With The Animals viszont minden szempontból középszerű.) A lemez zárása, a Road To Nowhere power-ballada ellenben ismét igazi mestermunka, amolyan számvetés, szövegileg is passzol egy olyan anyag végére, amit búcsúalbumként harangoztak be. Itt még egyszer megvillan mindenki, Ozzy dallamai fantasztikusak, a dús vokálokról nem is beszélve, Zakk pedig – nyilván – Zakk. Perfekt, iskolapélda-szerű finálé ismét csodálatos hangszerelési megoldásokkal.

A kritika minden túlzás nélkül kirobbanó lelkesedéssel fogadta a No More Tearst. Angolszász nyelvterületen számos ítész felnőttebb, érett Ozzyról beszélt („Csak azért mondják ezt , mert nem az a lemez címe, hogy Kill Your Mother For Breakfast", reagált ő), és a listás helyezések is minden korábbinál jobbnak bizonyultak. Az album egy napon jelent meg a Guns N' Roses Use Your Illusion I-II lemezeivel, így a közvetlen pillanatban a megérdemeltnél némileg kevesebb reflektorfény vetült rá, de az eredmények ezzel együtt is önmagukért beszéltek: megjelenése hetében mintegy 80 ezer példányban kelt el az Egyesült Államokban. Ezzel Ozzy szólókarrierje során első ízben a Billboard Top 10-ben nyitott, egyenesen a hetedik helyen (előtte csak a '86-os The Ultimate Sin jutott be a legkelendőbb tíz album közé, a hatodik helyre, de nem rögtön a kiadáskor). A Theatre Of Madness című turné október végén startolt a Távol-Keleten, és mire Ozzy befejezte az első amerikai kört decemberben, az album eladásai átlépték az Államokban az egymilliós példányszámot. Valahol ugyanakkor ironikus, hogy már ebben az első körben is le kellett mondani néhány bulit, mivel az énekes – aki életében először lépett színpadra színjózanul ebben az időszakban – egy rossz lépés következtében eltörte a bokáját... 1992 elején mindenesetre Európa következett, Ozzy pedig a népszerűség új fokát ismerte meg, miután az év márciusában kihozták kislemezen a Mama I'm Coming Home-ot. A ballada óriási karriert futott be az MTV-n, és az énekes szólókarrierjének első – és azóta is egyetlen – dalaként bekerült az amerikai Top 30-ba, a 28. helyen (a Close My Eyes Forevert most ne számítsuk ide, hiszen az Lita száma volt). A No More Tears eladásai ennek következtében továbbra is az egekben maradtak.

0914ozzy13Ozzy hivatalos búcsúturnéja, a No More Tours végül az év nyarán kezdődött meg Portlandben, egészen elképesztő teltházak előtt. A visszavonulásról szóló híreket ugyan már akkor sem vette komolyan senki – Ozzy mindössze 43 éves volt, hová nyugdíjazta volna magát? –, de az énekes hírnevét tekintve azt sem lehetett biztosra venni, hogy nincs alapja annak, amit kommunikálnak. Viszont az év nyarán már javarészt sejteni lehetett, hogy a finálé nem a szó szoros értelemben vett finálét jelent, ugyanis egyre több pletyka keringett a szakmában az eredeti Black Sabbath újjáalakulásáról és majdani turnéjáról. Eredetileg valószínűtlennek tűntek a hírek, hiszen Tony Iommiék pont júniusban adták ki az ismét Ronnie James Dióval készített Dehumanizer lemezt, amely ugyan nem perzselte fel a világot, élőben azonban ismét komoly közönségeket vonzott a zenekar. Viszont ahogy teltek a hetek és a hónapok, nyilvánvaló lett: a hír igaz. Olyannyira, hogy a No More Tours turné utolsó, dupla állomására, a kaliforniai Costa Mesába bejelentették a Sabbathot hivatalos előzenekarként. Ronnie James Dio persze nem is nyelte le a békát: miután a Dehumanizer turnéjának kellős közepén értesült a tervekről, jó előre megmondta, hogy ő ehhez nem asszisztál, és be is tartotta ígéretét. Így a Sabbath végül Rob Halforddal állt ki a színpadra november 14-én és 15-én, majd a második este ráadásában, négy dal (Black Sabbath, Fairies Wear Boots, Iron Man, Paranoid) erejéig újból együtt játszott Ozzy Osbourne, Tony Iommi, Geezer Butler és Bill Ward.

Úgy festett, nemcsak a kör zárult be, hanem egyben a jövő útja is ez, ám a tervezett Sabbath-turné végül mégsem jött össze – pedig a Távol-Keleten már a jegyeket is elő lehetett rendelni egyes állomásokra. Máig nem tudni pontosan, végül min esett kútba a dolog, de bizonyos, hogy végül Ozzy mondta be az unalmast. Geezer Butler: „Lemezt biztosan nem csináltunk volna, mert a kiadóink nem mentek bele, de a turné elég konkrétnak tűnt. Hat hónapon keresztül keringtek a különböző papírok, aztán miután aláírtuk a végső megállapodást, Ozzy egy napra rá kifarolt az egészből. Akárcsak 1985-ben, a Live Aid után, amikor szintén megpendítette: kellene egy reunion. De aztán elütötte annyival, hogy csak viccelt." Tony Iommi: „Ozzy sokaknak okozott akkor csalódást, főleg annak fényében, hogy előzetesen egyébként ő ültette el a fülünkben a bogarat erről az egészről. Nyolc teljes hónapon át tárgyaltak a menedzsmentek meg az ügyvédek, aztán Bill Ward, Geezer és én alá is írtuk a szerződést, de Ozzy a végén mégis nemet mondott. Felsétálni a színpadra és játszani a világ legegyszerűbb dolga, de aztán bejön a képbe az összes szarság, és mindent tönkretesz. Sajnos ebben a szakmában nagyon jellemző a féltékenység, és köztünk is ez ütötte fel a fejét. Pedig a mi korunkban baromira nem kellene már azzal foglalkoznunk, hogy mindenáron lenyomjuk a másikat. Egyszerűen nevetséges..."

0914ozzy3Azért tegyük hozzá: a végső cseppet állítólag ekkor is Bill Ward igényei jelentették a pohárban, aki a különféle extra allűrök mellett még azt is meg akarta határozni, pontosan milyen danfokozatokkal rendelkezzenek majd a turnéra leszerződtetett majdani testőrei. Viszont azt is érdemes megjegyezni, hogy a következő években szárba szökkenő Sabbath-láznak ekkoriban még legfeljebb az előszeleit lehetett érezni. A zenekar ázsiója eléggé megtépázottnak számított az elmúlt bő tíz év kavarásai után, a No More Tears azonban ekkor már Ozzy legnagyobb példányszámban eladott szólóalbumának számított. Vagyis simán lehetséges, hogy Sharon végül úgy látta: jobban megéri inkább önállóan folytatni. Ozzy: „A tervezett újjáalakulás alapból is bonyolultnak tűnt, hiszen mindenki más kiadóval állt szerződésben, mindenkinek más volt a menedzsere. Persze nem mi vitáztunk, hanem a menedzserek csaptak össze, hiszen mindenki a legjobb feltételeket akarta kicsikarni a saját embere számára. Az sem könnyítette meg a helyzetet, hogy én éppen egy minden korábbinál sikeresebb szólólemez turnéja után láttam neki a tárgyalásoknak, miközben Tony és Geezer még Ronnie James Dióval közösen sem tudott igazán sikeres albumot csinálni. Bill pedig már hosszú évekkel korábban visszavonult. Az első perctől kezdve nyilvánvaló volt, hogy a pénz nem osztható el egyenlően, hiszen mindenki tudta: itt miattam lehet nagy turnét csinálni. A többiek menedzsereit viszont sajnos nem az izgatta, hogy Tony, Geezer meg Bill mit kapnak, hanem az, hogy én mit kapok. Csak jöttek és jöttek a faxok, az újabbnál újabb ajánlatok egymás után, ment a huzavona, nekem meg hirtelen elegem lett az egészből, és visszamondtam a dolgot. Rájöttem, hogy igazából nincs minden áron szükségem az újjáalakulásra, hiába a hatalmas pénz. Eszem ágában sem volt még stresszesebbé tenni az életemet olyan emberek hülyesége miatt, akik ráadásul nem is a banda tagjai. A tárgyalások egyetlen pozitív eredménye az volt, hogy Tonyval véglegesen sikerült tisztáznunk az összes korábbi nézeteltérésünket."

0914ozzy10Sabbath-turné helyett a közönség egy Live & Loud című dupla koncertlemezzel vigasztalódhatott, amely 1993 nyarán került a boltokba. A fantasztikus hangulatú, óriási hangzású album kötelező hallgatnivaló – a '90-es években már viszonylag kevés klasszikus koncertlemez látott napvilágot, de ez mindenképpen egy közülük. Sikere természetesen óriási volt, lemezként és videóként egyaránt újabb platinalemezt jelentett Ozzynak, aki az I Don't Want To Change The World itt szereplő változatáért végre megkapta karrierje első Grammy-díját is. Ennél szebben nem is zárulhatott volna a No More Tears korszaka. A zenei széljárások közben persze elég nagyot változtak, így Ozzy táborában még a hatalmas diadalmenet ellenére is némi tanácstalanság ütötte fel a fejét. Erre vezethetők vissza a zenekarban beállt személyi változások, meg persze az is, hogy a következő album, az 1995-ös Ozzmosis meglehetősen eltért a '88-as és '91-es előzményektől – de erről tavaly részletesen is írtam, most nem megyek bele még egyszer. A lényeg ezen a ponton annyi, hogy a héten huszonöt éve megjelent No More Tears a Blizzard Of Ozz mellett a mai napig Ozzy legsikeresebb szólóalbumának számít, csak az Egyesült Államokban négyszeres platina, világszerte összesen pedig több mint 6 millió példányban talált gazdára.

Szentségtörés a tényleg utolérhetetlen Randy Rhoadsszal szemben vagy sem, de vállalom: számomra egyben ez a mester önálló pályájának abszolút csúcsműve is, és ahogy nézem, az én hozzávetőleges generációmban elég sokan osztják is ezt a véleményt. Ismét muszáj hangsúlyoznom azt is, hogy maga Zakk Wylde sem mutatott olyan formát sem előtte, sem utána, mint ezen az albumon: kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a No More Tears komplett rockzenei gitáriskola, ha valaki tudni akarja, miként kell játszani egy rock/metal-albumon, akár egyedüliként is oda lehetne adni neki szemléltetésként ezt a lemezt. Nem vélekedik egyébként másképp az album színvonaláról maga Ozzy sem: „A No More Tears az egyik kedvenc lemezem. Mai fejjel úgy gondolom, a No Rest For The Wicked jelentette az előtanulmányt ehhez az albumhoz. Ha összeraksz egy új csapatot, mindig el kell jutni egy bizonyos pontig, amikor már ismeritek egymást, és biztosak vagytok a másikban. Pár év közös munka és turnézás után Zakk-kel épp ekkorra értünk el ide, és minden részlet a helyére került."

Hibátlan mestermű, és egyáltalán nem hallatszik rajta, hogy már huszonöt éves.

 

Hozzászólások 

 
+3 #18 Afrikaaner 2016-09-19 14:07
Köszi az infót. Mondjuk azt a 2-est a lemezborítón is feltüntethették volna. :)
Idézet
 
 
+4 #17 nemtulkritikus 2016-09-19 08:46
Idézet - Afrikaaner:
Lehet, hogy kicsit későn írok már, mert kipörgött a cikk és kicsit off is, de nagyon érdekelne, hogy vajon a gyakorlatban mit jelentett az, hogy az Ozzy katalógus 2002-es reissue producere a CD-k tanúsága szerint Bruce Dickinson volt. Ez valami vicc, vagy tényleg melózott azokon az anyagokon? És ha igen, akkor mit? Két évvel a Maiden újjáalakulás után, a Dance of Death lemez készítése előtt, alatt, vajon mi köze lehetett Ozzy régi anyagainak újra kiadásához. Ja igen, és ekkor volt a Blizzard anyag botrányos újrajátszatása is a ritmusszekcióva l. Bruce-nak vajon mi köze volt ahhoz?


Kérdésedre a választ itt megleled:
https://www.discogs.com/artist/553793-Bruce-Dickinson-2
Idézet
 
 
+4 #16 Afrikaaner 2016-09-18 20:28
Lehet, hogy kicsit későn írok már, mert kipörgött a cikk és kicsit off is, de nagyon érdekelne, hogy vajon a gyakorlatban mit jelentett az, hogy az Ozzy katalógus 2002-es reissue producere a CD-k tanúsága szerint Bruce Dickinson volt. Ez valami vicc, vagy tényleg melózott azokon az anyagokon? És ha igen, akkor mit? Két évvel a Maiden újjáalakulás után, a Dance of Death lemez készítése előtt, alatt, vajon mi köze lehetett Ozzy régi anyagainak újra kiadásához. Ja igen, és ekkor volt a Blizzard anyag botrányos újrajátszatása is a ritmusszekcióva l. Bruce-nak vajon mi köze volt ahhoz?
Idézet
 
 
+9 #15 MV 2016-09-15 11:38
Számomra minden idők egyik legjobb rock/metal lemeze. Még úgy is, hogy a vége felé akad azért egy-két töltelék. Írhatnám, hogy melyik a kedvenc dalom róla, de holnap már egy másik lesz...
Idézet
 
 
+11 #14 queensryche999 2016-09-14 21:57
Számomra AZ Ozzy lemez. Elejétől a végéig tökéletes. Ez volt az első szólóanyag, amit hallottam tőle. Eredeti kazin kaptam kölcsön egy rokontól, ha jól rémlik '93-ban. Óriási hatás volt. Érdekes, de a szintén kedvelt Jake E. Lee-féle lemezek után nekem a (később megismert) Randy-korszak már nem jelentett annyit. Tisztelem, de ha Ozzy, akkor számomra Zakk és Jake lesz mindig az etalon.
Idézet
 
 
+5 #13 LiliMiciPanniSári 2016-09-14 20:32
Nem ismerem az albumot...de eléXem az MTV-n láttam a slágerklippeket a Headbangers Ballban egy nagyon várt Coroner vagy Testament csipp után...harapós volt és fülbemaradós...most kerítek rá időt és megkeresem egyben az egész albumot...talán épp most válok Ozzy fanná (ááá azt már nem hinném de jó lenne felfedezni egy újabb régi alapművet....ha már ennyi pozitívat írtatok róla)
Idézet
 
 
+15 #12 Santoro 2016-09-14 17:22
Idézet - Dead again:
Nagyon jó lemez, tízpontos, annyiszor hallottam már, hogy unom :D De attól még majd szombaton megforgatom párszor . . .

Érdekes egyébként, hogy a magyar Hammer nem volt annyira elhalva a lemeztől. Habár a hangpróba 3. helyén végzett, és pozitív, 9 pontos kritikát írtak róla, a vége felé mégis odabiggyesztett ék ezt:
" Kissé csalódtam is Zakk Wylde-ban, mivel csak az előző lemezen már elsütött trükköket ismételgette. Szólói - a lírai nótákban és a Shadows végén találhatótól eltekintve - unalmasak. A gitár egyébként dögösen szól. "


Akkor még Zakk nem volt annyira kigyúrva, ez lehetett a baj ;)
Idézet
 
 
+12 #11 Chris92 2016-09-14 16:30
Én se szeretnék tiszteletlen lenni az első két albummal meg a többivel szemben, de számomra messze Ozzy legkiforrottabb és legegységesebb lemeze, olyan páratlanul dinamikus hangzással és dalokkal, amitől padlót fogok valahányszor hallgatom. Zakk sem azelőtt, sem azután nem pengetett ilyen jó szólókat, a címadó, a Hellraiser, a S.I.N. és a többi, mind örök klasszikusok.
Idézet
 
 
+14 #10 notreadam 2016-09-14 15:32
Jaj,a Hammert inkább hagyjuk,a lemezismertetőt pláne.Több mint tíz évig járattam, elég is volt.
Idézet
 
 
+14 #9 Dead again 2016-09-14 15:17
Nagyon jó lemez, tízpontos, annyiszor hallottam már, hogy unom :D De attól még majd szombaton megforgatom párszor . . .

Érdekes egyébként, hogy a magyar Hammer nem volt annyira elhalva a lemeztől. Habár a hangpróba 3. helyén végzett, és pozitív, 9 pontos kritikát írtak róla, a vége felé mégis odabiggyesztett ék ezt:
" Kissé csalódtam is Zakk Wylde-ban, mivel csak az előző lemezen már elsütött trükköket ismételgette. Szólói - a lírai nótákban és a Shadows végén találhatótól eltekintve - unalmasak. A gitár egyébként dögösen szól. "
Idézet
 
 
+6 #8 Jézus 2016-09-14 14:00
Egyértelmű, hogy remekmű, de azért én nem feltétlenül tenném a topra, mármint de, csak nem a korai anyagok elé. Ahogy nem szeretnék összehasonlítan i egy Black Sabbath-ot egy Heaven and Hellel pl., úgy nem sok értelmét látom (legalábbis én nem szeretném) összehasonlítan i a Blizzardot, vagy Diary-t a No More-ral, vagy épp Randy urat Zakkel.. Zseniálisak oszt kész! :)
Idézet
 
 
+22 #7 Charlie Firpo 2016-09-14 12:57
Idézet - Verebélyi Gábor:
... Könnyes szemmel gondolok vissza a ...


NO MORE TEARS!!! :D
Idézet
 
 
+13 #6 notreadam 2016-09-14 12:51
Hát igen, ez a csúcs Ozzy-tól és a legjobb felállású csapata is ez volt. Hónapokig nem tudtam kivenni a lejátszóból ezt a lemezt. Egyetértek Ádámmal, az A.V.H. nekem se fekszik, a S.I.N. viszont nekem is nagy kedvencem a Desire,Mama,Mr. Tinkertrain,No more tears mellett.
Mestermű a javából, kötelező , megkerülhetetle n!!!Q'va nagy 10-es!!!
Idézet
 
 
+12 #5 Thomas 2016-09-14 11:58
Igen, én is azt kérdezgetem magamat, ma miért nem tudnak ekkora számokat írni a rock zenekarok. Ami ott marad a füljratodba, és elkísér mindenhova...
Idézet
 
 
+20 #4 Kondi István 2016-09-14 10:49
A legjobb Ozzy lemez szerintem ami Zakk-el készült, óriásiakat penget az anyagon, meg azok a szólók, különösen a címadóban, meg az az intro Daisley-től! ! Zseniális!! Randy Castillo meg az egyik kedvenc dobosom, tanítani való módon játszik itt (is). Nagyon sajnálom, hogy már nem él, nagy veszteség volt a halála. Ozzy meg Ozzy. Azt se értem pl. hogy a Desire-t miért nem veszik elő gyakrabban, óriási nóta, egyik abszolút kedvencem az egész életműből! Blizzard of Ozz - No More Tears - Diary Of A Madman, nekem ez a top 3 :D. Ismét egy zseniális cikk, egy zseniális lemezről, egy mesterműről !!! Köszi Ádám!!!
Idézet
 
 
+29 #3 Verebélyi Gábor 2016-09-14 10:27
Egyszeri és megismételhetet len, a tökéletes alapmű!!!!! Nincs hét, hogy a kocsimban le ne tolnám a lemezt munkába menet... Könnyes szemmel gondolok vissza a kilencvenes évek eleji-közepi rockzenei forradalomra -és attól, hogy a sokan ezt előttük sötét tátongó szakadéknak élték meg a seattle-i láz miatt-, az évtizedben kivételes alapművek tucatjai jelentek meg. Nem a tinédzser és fiatal felnőtt éveimet sírom vissza, hanem a szikrázó zsenialitást, a változatosságot , a frissességet, amit a 2000-es évek eleje óta - a bődületes zenei túlkínálat ellenére is - annyira hiányolok! Akárhogy is, Ozzy örök!!!
Idézet
 
 
+25 #2 Santoro 2016-09-14 10:11
Régen minden jobb volt, hatalmas lemez.
Idézet
 
 
-23 #1 iLane 2016-09-14 09:38
Sose bírtam Ozzyt, kb hasonló fillérbaszó pöcs, mint Mustaine. Most komolyan már, nem tetszik neki a basszgitáros, behívja helyette a régi haverját, aztán mikor fizetni kellene elküldi a picsába. Persze nyilván nem ez a legbénább Ozzy sztori, de nekem emberileg sose volt szimpi. OK, hogy énekelet néhány jó lemezen amit mások összeraktak neki, de hosszú távon szerintem a hangja is idegesítő. Nem tudok felnézni erre az emberre. A lemez ettől még remek, de főleg a kiváló zenészek miatt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.