Shock!

Nem kérdéses, hogy a hazai színtérről a Thy Catafalque-é az utóbbi évek legragyogóbb ívet húzó pályafutása a nemzetközi metálvizeken, így DiszKgráfia sorozatunkban most a mai napon ötvenéves Kátai Tamás munkásságát vesszük górcső alá (aki, büszkén hangsúlyozzuk, egy időben maga is rendszeresen írt a Shock! hasábjaira). Ebben a szériában ugyebár mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai egy-egy előadó munkásságáról. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, Kátai Tamás és a Thy Catafalque karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Darklight (1993-1999) // Gire (1995-2007) // Gort // Towards Rusted Soil // Sublunary Tragedies (1999) // Microcosmos (2001) // Tűnő idő tárlat (2004) // Erika szobája (2006) // Róka hasa rádió (2009) // Rengeteg (2011) // Sgùrr (2015) // Slower Structures (2016) // Neolunar (2016) // Meta (2016) // Geometria (2018) // Naiv (2020) // Vadak (2021) // Mezolit – Live at Fekete Zaj (2022) // Alföld (2023) // XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek (2024)

Koroknai Balázs

A Kátai-sztori. Eddig.

Legkedvesebb albumok: Gire, Tűnő idő tárlat, Geometria
Legkedvesebb borító: Sgùrr
Legkedvesebb hang: Bakos Attila

Darklight

Nem tudom, beszélnénk-e most Kátai Tamásról a Darklight nélkül, valószínűleg igen, mert a Tamáshoz hasonló reneszánsz arcok esetében csak idő kérdése, és a tehetség a felszínre tör. Ez esetben a Darklight volt a kapu a nagyvilágra, amely alakulat hét demót, illetve egy albumot (Theatrum October) és egy EP-t termelt. Klasszikus hálószobazene, a főhős ott és úgy dolgozott, ahol és ahogy tudott: otthon és számítógéppel. Személy szerint igazságtalannak tartanám bármiféle párhuzamot vonni a Darklight kapcsán, ezek a hősidők, olyannyira, hogy a birtokomban lévő 1997-es demó (Feast Of November Dawn) egy másolt kazettán jutott el hozzám, borító és számcímek sem születtek hozzá. Ellőhetném az örök közhelyet, hogy megvannak a maga pillanatai, és tény, hogy megvannak, de azért meglepne, ha sokan hallgatnák még ma is ezt a muzeális értékű formációt. Komplettistáknak nyilván kötelező, és ha nincs Darklight, akkor talán Tamás sem talál el a Gire-ba, tehát fontos lépcső, bármennyire is nehéz hallgatni való, pláne mai füllel. A verseket érdemes külön olvasni mellé/helyette.

Gire

Kis túlzással a Gire posztumusz kiadványa lett az Egyetlen Nagylemez, amely a csapattól valaha megjelent, ez is csak oltári mázlival, rajongói (anyagi) segítséggel. Nemrég az összes számomra felkutatható információt igyekeztem összeszedni a Klasszikushock-cikkhez, azok megismétlésével nem fárasztanék senkit, inkább csak megjegyzem, hogy a Gire pályafutásának a folyamata az, ami számomra igazán izgalmas, kevésbé az a tény, hogy az album végül megjelenhetett. Ettől persze még mérföldkő az LP, a mai napig helytálló hivatkozási pont az avantgárd undergroundban. Jól követhető általa Tamás kiteljesedése is zenészként/költőként/grafikus művészként, vagyis nem túlzás azt állítani, hogy a Gire demói alapozták meg mindazt, amit ma Kátai-világként ismerünk. Ismert, hogy Tamás is nagyon szívesen aktivizálná a csapatot, és koncertezne Zolcsival és Balázzsal (vagy akár többekkel) lényegesen gyakrabban, mint amennyit manapság sikerül, de a zenekar valódi aktivitásának felélesztése elsősorban nem rajta múlik. Leírom ide is, nem lehet elégszer: nagyon szépen kérem és várom a demók újrakiadását!

Gort / Towards Rusted Soil

Különösebb elemzésbe nem mennék bele ezen formációk kapcsán, hiszen egyik sem volt hosszú életű, illetve leginkább ugródeszkaként felfogható projektekről beszélünk. Mindez ne tartson vissza senkit attól, hogy ezekkel az anyagokkal is megismerkedjen, a Gort esetében ráadásul egyértelműen a TC elődzenekaráról beszélünk. A posztumusz, nemrég újrakiadást is kapott Forest Myths EP teljesen vállalható minőségben tartalmazza a Gort esszenciáját, ahonnan aztán János és Tamás elindult világhódító útjára. A szintén blackmetal-közeli TRS ellenben csak demókig jutott, ezeknek szintén megvan a maguk hangulata, noha kiforrott, letisztult muzsikát várni tőlük szintén felesleges. Érdekességként, korlenyomatként azonban helytállnak magukért.

Sublunary Tragedies

A Gort romjain, a tagság lefeleződésével megalakul tehát a Thy Catafalque, a dobgépes black metalt tűzve zászlajára. Gyakorlatilag száz százalékban kétemberes produkcióról beszélünk, ahol János és Tamás egyenrangú partnerek, és mivel a KaOtic Prod. (praktikusan Kápolnás Olivér) felkínálja számukra a lehetőséget, a Cor Cordium demó után máris következhetett a bemutatkozó album. A páros megpróbált megbirkózni a feladattal, és nem is vallottak szégyent, miközben még javában ismerkedtek a programozott dobok biztosította lehetőségekkel, illetve (egyéb lehetőség híján) az otthoni zenefelvétellel, az ösztöneiket követve. A Sublunary egy vérbeli underground anyag, nem könnyű hallgatnivaló, de ha az ember füle rááll, kihámozható azért belőle, hogy a srácok már ekkor sem gondolkodtak magától értetődő dolgokban. János remek gitártémái már itt is egyéni karaktert adtak a zenének, Tamás pedig betereli szépen Miltont, Shakespeare-t és Thoreau-t is a feketefém esernyő alá. Mindezzel együtt nehezen megközelíthető az anyag, nehezen is találom a megfelelő helyet és időt, hogy elmerüljek benne úgy, ahogy megkívánja.

Microcosmos

A második nekifutás nem hoz alapvető változásokat, arról van szó inkább, hogy a főhősök egyre inkább urai a saját eszközparkjuknak, ekként egyre szélesebbre tudják tolni a saját határaikat. Amit lehet, itt már valódi vassal és fával oldanak meg, a Microcosmosra datálható a legendás Korg N5 szinti bemutatkozása is a TC-anyagokon, összességében is sokkal élőbb, színesebb ez az anyag az elődjénél. A szövegekre ezúttal az angol és német romantika bír meghatározó hatással, bár attól továbbra is távol vagyunk, hogy Tamás „énekét" a maga teljességében visszafejthessük. Hatalmas, masszív anyag, mindösszesen 74 perc, tömve tíz percet közelítő terjedelmű tételekkel, relatív szellőssége miatt azonban az ember fejét mégsem terheli meg annyira, mint az elődje, ezért gyakrabban is hallgatom. A Kátai-zenéknél sosem volt igazán komoly jelentősége a skatulyáknak, a TC sem tűri magán a műfaji kereteket, és ez először a Microcosmoson érhető tetten igazán. Számomra kevésbé dalok füzére, inkább egy soha el nem készült film zenéje ez az album, amelyre valószínűleg soha nem vetül majd reflektorfény, de ettől is szép.

Tűnő idő tárlat

Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a lemeznek a jelentőségét a TC-életműben, amely pillanatok alatt afféle zárójelbe is tette a két elődjét. Drámai változások történtek, amit egyrészt indokol a három év kihagyás az előző albumhoz képest, illetve a Gire körüli történések lelassulása is – Tamás egyre inkább teljes mellszélességgel a TC felé fordul, kreativitásának zömét már ide csatornázza be. Ráadásképpen az anyanyelvére vált, ami már a Gire-nál is bevált, sokkal kifejezőbb is így a muzsika, amelyhez már mindketten írnak gitártémákat, összességében pedig a TC rátalál a saját hangjára. A hangzás persze fésületlen még itt is, a 2020-as Zápor EP képében történt is kísérlet némi utólagos ráncfelvarrásra, de ahogy az Emperor Anthems...-ét, a Tűnő idő tárlatot is ezzel a bárdolatlan sounddal szoktam/szerettem meg. Pedig miután Kápolnás Olivér kiszállt a kiadósdiból, ezt a lemezt szerzői kiadásban kellett kihozniuk Tamáséknak, annyira nem látott fantáziát bennük egyetlen kiadó sem. A fejlődés a zene minden pontján kimutatható, János talán a legjobb riffjeit ekkor írta meg, és hát egy rakás óriási dal került fel rá. Alapmű.

Erika szobája

Az első Kátai-szólólemez (bár persze a maga módján a Darklight és a TRS is az volt), és az én személyes kálváriám kezdete ezekkel az anyagokkal. Egyrészt ez itt Tamás teljesen „eszköztelenül", mondhatni pucéran, és ez nekem eredendően szimpatikus. Metál? Hát, az nincs. Rock se nagyon. Az Erika egy magányos lemez, billentyűkre és akusztikus gitárra írva, amely néha agyonnyom a súlyával, máskor pedig kifolyik a kezeim közül. Csodaszépek a versek, az eredeti borító elképesztően hangulatos, jogi problémák miatt utóbbit az újrakiadásokon sajnos már nem lehetett használni. De lehetne ott bármilyen kép a Városról, annyira Makó ez a lemez, mint semelyik másik a katalógusban. Ettől még be kell valljam, én nem igazán hallgatom, valahogy azt érzem, hogy nem rezgünk egy hullámhosszon, pedig a kamaradráma minden összetevőjét kedvelem.

Róka hasa rádió

Ezúttal öt év telik el újabb TC-lemez nélkül, és a Rókát hallgatva alig ismerünk rá a zenekarra. A Gire határozatlan idejű pihenőre vonult, amit végleges leállásként is fordíthatunk, miután a tagok külföldre költöztek, majd így tett Tamás is. Ez az utolsó album, amelyhez János még adott riffeket, de a dalok formába öntését Tamás már egyedül végezte Skóciában. Az eredmény egy szentimentális hangulatú, végtelenül személyes hangvételű lemez lett, amelyhez – már csak a szelídsége okán is – sokan tudtak kapcsolódni. Az Epidemie Records révén ráadásul adott is volt a lehetőség, hogy az eddigieknél lényegesen szélesebb körben terjedhessen az anyag, no meg az első valódi TC-slágerek (Köd utánam, Esőlámpás) megszületése is ekkorra tehető. Nem véletlenül, a keblére is ölelte a tábor a lemezt, én nemkülönben. Tökéletes belépő volt számomra Kátai Tamás világába, hiszen itt kezdtem annak idején az ismerkedést, a Róka hasa rádió pedig nagyon hálás kis anyag. Ma is egyben szeretem leginkább hallgatni, és persze leginkább ősszel talál el, újra és újra. Az énekesek (mert már ilyenek is vannak), Tóth Ágnes és Bakos Attila érdemei mindebben elévülhetetlenek.

Rengeteg

Korszakváltó lemez, hiszen a Season Of Mist-kapcsolat révén sokaknak ez az album volt a belépője a TC világába. A Rengeteg azonban a kiadói háttér okán megvalósult léptékváltástól függetlenül is kiemelkedő szintű dalokat adott a közösbe. János ugyan távozott a kötelékből, Bakos Attila szerepe ezzel párhuzamosan még inkább felértékelődött: kettejük műhelyéből egy rakás agyból kiirthatatlan téma kerül erre az egyébként épp' nem a könnyedségéről és gyors befogadhatóságáról közismert anyagra. Egyesíti magában a súlyos, hosszan terpeszkedő borulatokat (Fekete mezők, Vashegyek) és a könnyen dúdolható dallamokkal operáló, slágergyanús tételeket (Trilobita, Kék ingem lobogó). Számomra azért sosem volt könnyen hallgatható a Rengeteg, az ismerkedési fázistól eltekintve nem is emlékszem, hogy egyben lement volna a lemez, amíg a Dürerben két egymás utáni estén el nem hangzott teljes egészében. Meghatározó mivolta tagadhatatlan, ráadásul közönségkedvenc is, öt TC-rajongóból egy egészen biztosan ezt vinné magával a diszkográfiából egy lakatlan szigetre, aminél többet talán nem is kell mondanom.

Sgùrr

Magamban úgy tartom számon ezt a lemezt, ahol a TC átlépett a „profi" zenekarok terepére, értve ez alatt mind a hozzáállást, mind a hangzást. Sokat nyomott a latban a Season Of Mist által a Rengeteg felkarolása óta folyamatosan biztosított, stabil háttér, miközben a kiadó legfeljebb élvezeti értékként tarthatta számon a csapatot, amely számottevő bevételt nem, szinte kizárólag underground megbecsülést generált továbbra is. A Sgùrr ismét egy komolyabb kihagyás után érkezik, egy elkészült, de végül félretett komplett lemez után, komoly hiányokkal megküzdve. Bakos Attilát kell itt legfőképpen kiemelni, aki elválaszthatatlannak tűnt a TC-től, és ezen a lemezen nem is nagyon érkezett a helyére senki. Az eredmény: súlyos, monumentális, zömmel instrumentális témák, a Skót-felföld hegyei által inspiráltan, egy tüskés, zord album, amely számomra mégis a természet eredendő, végtelen tökéletességét foglalja zenébe. Tipikusan olyan lemez (és lesz még ilyen), amilyennek egy zenekar egyszer futhat neki. Külcsín (az első digibook kiadás talán az eddigi legszebb kiadványa Tamásnak) és belbecs tekintetében is rendkívüli.

Slower Structures

Amennyire Makó az Erika szobája lemez, annyira Edinburgh a Slower Structures. Egyébiránt ugyanarról a tőről fakad ez a szólóanyag is, mint az Erika, akarom mondani ugyanaz a belső késztetés hozta felszínre... na meg az a tény, hogy Tamásban ekkor átszakadt valamilyen gát, és hirtelen rengeteg zenéje született, amelyet nem lehetett mind Thy Catafalque név alatt kihozni. Pedig a TC ekkoriban már eljutott oda, hogy ténylegesen nem voltak a brandben határok, „bármi" jöhetett. A Slower kamarazenéje zongorára és vonósokra lett hangszerelve, és szinte teljes egészében megfeleltethető a borítón látható ködös, tünékeny Kátai-fotónak. Még az Erikánál is ritkábban hallgatott lemez ez nálam, egyszerűen azért, mert a zenei eszköztára nem áll közel hozzám, pedig egyébként eléggé be tud húzni, ha hagyom magam. Pár hete, TC-koncertre menet, a Belgrádig tartó buszúton például ezt hallgattam, ha kinéztem az ablakon, pont azt láttam, amit a borítón, és szépen kitisztította az agyamat. Van egy olyan érzésem, hogy efféle lemez sem fog több születni.

Neolunar

Na igen. Dark wave, jazz rock, indie pop hangulatok, olykor a Depeche is beúszik... ahogy hallottam a projekt tervéről, arra tippeltem, hogy ez nekem való lesz. De nem. Egyáltalán nem. Nem, vagy csak alig látom Tamást ebben a nagyvárosi anyagban, ami soha, egyetlen pillanatra sem tudott elkapni. Sokkal többet nem is akarok erről mondani, tíz év múlva talán ezt is bánni fogom. Vagy éppen ellenkezőleg. Most csak annyit: sajnálom, ki nem állhatom.

Meta

A hirtelen jött Kátai-kiadványdömpingben némileg elveszett lemez lett számomra a Meta, amelyet csak később sikerült a helyére raknom az életműben. Ahogy a cím is mutatja, ez egy köztes anyag, amely sok mindent leporol a múltból (verseket, a Sgùrr előtt felvett nótavázakat), visszahozza Attilát is egy dal erejéig, és elhozza Vasvári Gyula nagy pillanatait. Az emblematikus dalok (Sirály, Vonatút az éjszakában, Mezolit, Fehérvasárnap) albuma ez, amelynek nettó harmadával (a Malmok járnak című dalmonstrummal) a mai napig nem nagyon tudok mit kezdeni, így már örökre felemás érzéseim lesznek ezzel a lemezzel kapcsolatban. Egy képzeletbeli best-ofra mindenképpen válogatnák be innen tételeket, akár többet is, a borító is instant klasszikus, szóval ez egy nagyon fontos anyag, és a maga módján korszakhatárt is jelez.

Geometria

Tamás még Skóciában kezdett dolgozni ezen az anyagon, amelyet azonban már itthon fejezett be, de nem az utóbbi miatt éreztem, hogy a dolgok ekkor végérvényesen a helyükre kerültek a TC-ben. A késői albumok közül egyértelműen a Geometria a favoritom, annyira közel áll hozzám az a tónus és kifejezésmód, amellyel a főhős ezen a kiadványon beszél. Egy kicsit jazzy, amely törekvésre a borító tipográfiája is ráerősít, de számomra leginkább csak otthonos, és ebből a szempontból a Róka hasával rokon. Martina itt debütál a TC-ben, a férfi énekben pedig ismét Vasvári Gyula viszi a prímet, ők ketten nagyon erős párost alkotnak. Tamás érezhetően új lendületet kapott itt, és a zenefolyam, amely valahol innen eredeztethető, a mai napig megállathatatlan, szerencsére. Alig várom, hogy tavasszal eljátsszák a lemezt teljes egészében, mert itt képtelen lennék kiemelni bármit is. Persze tudok azért, a Tenger, tenger egy ekkoriban hozzám közel lecsapó haláleset miatt különösen emlékezetes, amelyen azóta is minden alkalommal elérzékenyülök.

Naiv

Furcsa látni utólag, hogy mennyire megosztó lemez lett a Naiv, pedig erre igazából nem predesztinálta semmi. Mégis úgy tűnik, hogy végletes érzelmeket váltott ki a táborban, egyesek a legkedvesebb lemezükként babusgatják, míg mások szájszélt húzogatnak. A kiadása idején én egyértelműen az utóbbiak közé tartoztam, amin akkor, a Geometria után nem is csodálkoztam, de igazából a mai napig nem tudtam teljesen megkedvelni. A Meta után újra egy igazán emblematikus borító, amely háttérvásznon és pólón egyaránt remekül mutat, és elsősorban ez az, ami miatt emlékezetes marad számomra. Annál is inkább, mert az ezt szinte ütemvesztés nélkül követő Vadak olyan elsöprő hatással volt rám, és valójában azóta sem nagyon néztem vissza a Naivra, amely nálam Martina lemeze, a tükrében leginkább őt látom. Tömve van ideális koncertnótákkal, utólag ez is bebizonyosodott.

Vadak

Gondolatban ez a lemez nálam Dudás Gábor képbe kerüléséhez kötődik, pedig valójában csak egyetlen számban énekel a lemezen, a férfi ének négy különböző torokból szól, és úgy általában is a „változatos" a megfelelő hívószó a Vadakhoz. Ahogy fent már írtam, itt újból nagyon elvitt magával a TC, pedig a két hosszú dal (a Móló és a címadó) ezúttal sem áll kézre nekem. Ezen túlmenően viszont gyakorlatilag semmibe nem tudnék belekötni, akkor se, ha nagyon akarnék, márpedig nem akarok. Ellenben erre is igaz, amit a Rengetegnél is emlegettem, hogy inkább egyes dalokat hallgatok innen, mint a komplett albumot. Vörös András hangja pedig tökéletesen passzol a TC-hez, ki hitte volna?! Ez a lemez számomra mégsem annyira piros-sárga, mint inkább kék és vörös.

Mezolit – Live at Fekete Zaj

Nem önmagában a lemez megjelenésének ténye, hanem az annak alapjául szolgáló, 2021 nyarán lezajlott esemény teszi kihagyhatatlanná ezt az anyagot ebben az összeállításban. No meg persze mindaz, ami abból és azután következett: a TC koncertezni kezdett! Ennek a cikknek most nem tárgya, hogy milyen hálás vagyok a két Balázsnak (Adorján és Varga), hogy ezt a bulit összehozták, és ezzel örökre megváltoztatták Tamás életét is. A koncertlemez szerencsésen elsimítja a helyszínen megélt döccenőket, nem mellesleg kiválóan is szól (itt Vári Gábort kell külön is dicsérni), a vizuális easter eggek pedig a habot jelentik a tortán. A lemez megjelenésekor már a jelen volt, amire a Mátrában lezajlott esemény idején csak gondolni mertünk, de így is egy sarokpontot dokumentál a TC-életműben, ezért sem lehet eléggé kiemelten kezelni.

Alföld

Régóta készült már Tamás egy hasonló, riffközpontú anyagra a maximális súlyosság, sötétség jegyében, amely persze a végén nagyon is kátais lett azért. Az elkészültekor azt gondoltam, hogy nagyon is elfért egy ilyen szigorúbb megközelítésű anyag a Nap alatt, ma pedig azt, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem is lóg ki a diszkográfiából. Speciális cucc azért, nem lehet bárhol és bármikor hallgatni, maximálisan kiérdemli ezt az emblematikus címet, amellyel Tamás megtisztelte. Ebben az időszakban, amikor megint ilyen sűrűn követték egymást a TC-kiadványok, pont jó helye volt egy ilyen anyagnak, a főhős is tépelődés nélkül bevállalhatta. A Néma vermek pedig már egy koncertképes csapat által válhatott instant koncertslágerré.

XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek

Ez már tulajdonképpen a jelen, egészen friss élmény, amellyel kapcsolatban elsősorban az emelhető ki, hogy máris mennyire megszerette a tábor a tizenkettes sorszámú albumot, és egészen magasra értékelik a komplett diszkográfiában. Úgy gondolom, a kritikámban emlegetett nemzetközi áttörés sem maradt az üres szólamok szintjén, tényleg bekövetkezett valami hasonló, de ehhez persze kellett a korábbi évek építkezése is. Ez egy slágergyűjtemény, nem mellesleg a címadóhoz elkészült végre az első olyan TC-klip, amelyre csak bólogatni tudtam, és a hidegrázás sem maradt el. A 2026-os év projektje az lesz számomra, hogy TÉNYLEG megtanulom végre a Piros kocsi... témáját gitáron!

Valentin Szilvia

Nem terveztem, hogy írok bármit is a Kátai-életműről (főleg időhiány miatt), de aztán a karácsony előtti takarítás közben éppen a Mezolit került elő (CD-n), és ilyenkor megfelelő hangerővel kell hallgatni a zenéket, így ismét rádöbbentem, hogy milyen szépen szól a felvétel, szinte tapinthatóan áramlik az az energia, amit élőben a szerencsések átélhettek (nagyon bánom már, hogy nem voltam ott). Aztán annyira elkapott a lendület, hogy megformálódott a fejemben pár gondolat a cikkhez. Na de kezdjük az ősidőkben!

Időtlen-idők óta ismerem Tamást, illetve úgy ismerem, hogy valójában nem ismerem, de még a Shock! előtti fanzine-es korszakban került hozzám valamelyik Darklight-demó, majd utána a többi szép sorban, sok évig kézzel írt levél kíséretében. Jellegzetes dőlt betűs írásképével már akkor kitűnt az „átlag levelek" közül, mert akkoriban még papírra írtunk egymásnak levelet, hol volt még az e-mail! Aztán átívelt ez a történet a Shock!-ra is, de idővel persze e-mailekre váltottunk. Fogalmam sincs, miképp, de sikerült befűznöm egy időben arra is, hogy írjon hozzánk, mindig bírtam, ahogy egy sajátos maszk mögül, olykor szarkasztikus távolságtartással szemlélte a világot. Azt meg, hogy egyszer „lesz belőle valaki", már nagyon korán éreztem, illetve ezt inkább egyfajta villanásként (ma divatos szóval flashként) érzékeltem. Előfordult olykor, hogy ilyenkor már csiszolatlan gyémántra bukkantam, de hát mit tudtam én bármit is a világról akkor... De töretlenül hittem Tamásban (volt még néhány ilyen titkos favoritom, az egyikük épp most alakult újjá és duplázott meg egy Dürer nagytermet nagy hirtelen), de az is lehet, hogy ez a szimpátia csak valamiféle „like-minded" önigazolás, ami miatt jó ideig fontosabbnak gondoltam ezt az egészet, mint ami volt. Aztán tessék, mégis mi lett belőle.

Lássuk a Thy Catafalque-történetet! Gondoltam, a könnyebb utat választom, és megnéztem a Spotify-t, de a Sublunary Tragedies nem létezik ott, ezért kénytelen voltam elballagni a CD-polchoz és leemelni ezt a mára kordokumentummá érett írott (és manapság ritkának számító) CD-t, és elindítani. A témák ismerősként köszöntek vissza, nem vicceltem azzal, hogy annak idején rengeteget hallgattam. Persze, nem is volt olyan mennyiségű zene körülöttem, mint ma, és igazából abszolút adom ma is, amit 1999-ben írtam erről. Persze, a gitársound tényleg rettenetes, és a dobgép is full katyvasz helyenként, viszont a gitársávok alól előbukkannak olyan témák, amit annak idején nem hallottam meg (vagy ki, a gyengébb hangcucc miatt). Egyvégtében mai fejjel nem könnyű hallgatnivaló, akad rajta jó sok érdekes ötletmorzsa, de hát minden kezdet nehéz, és az Erdgeistet egyszer le is porolták élőben, nagyon helyesen.

Jókat szórakozom a régi kritikáimon, a Microcosmoson is, de hát minden kezdet nehéz ebből a szempontból is, mint ahogy újrahallgatni is az. Káosz-zene, viszont már a (Darklight-)demók óta mondogatom, hogy mennyire korán kiütközött Tamás zenéiben a kátaitamásosság, ami itt is simán fellelhető. Tudom, hogy eretnekség ilyet mondani, de innen is a jó ötleteket ki lehetne mazsolázni és újraformálni, neadjisten újra felhasználni.

Óriási ugrás innen a Tűnő idő tárlat, és nyilván anno túltoltam a lelkendezést, viszont ha ez a néhány őslelkendezős sor akár egy hangyabokányit hozzájárult ahhoz, hogy kettővel többen kezdtek lelkesedni a zenéért, és a végén az lett, hogy a lemezt nyitó, mai fejjel is zseniális Csillagkohó élőben is megszólalhatott, már megérte. Tamás meg egy fura csatorna, akin keresztül átáramlik valahonnan ez a különös, éteri hangulatú, tényleg időtlen zene. És majd talán a 19 perces Neath Waters egy kissé zanzásított verziója is megszólal egyszer élőben (hopp, a végén a techno viking is milyen jót szeletelne, ez most tűnt csak fel). És ha már kívánságműsor, Az ősanya szól ivadékaihoz is élő fellépésért kiált, akár ez is egy tömörebb verzióban.

A Róka hasa rádió akár az előző lemez kistestvére (vagy nagytestvére, nézőpont kérdése) is lehetne, az irány egyenes, a dalok gördülékenyebbek, egyre kátaisabbak a témák, a riffek, a dallamok. Biztos létezik egy párhuzamos univerzum, ahol soha nem lett élő verziója egyik dalnak sem, ott lehet be is szürkült a történet, nálunk meg virágzik, de így van ez jól. Ezzel csak azt akartam érzékeltetni, hogy „mai fejjel" visszahallgatva mennyire erőteljesen ordítottak ezek a dalok a színpadért, és ugye itt van az egyik Nagy Sláger, a Köd utánam, őrület. És tényleg jártak űrhajók Makón? Nem lepne meg.

A Rengeteg az eddigi Thy Catafalque egyik csúcsalkotása, és valahol gyönyörű, hogy pont azt a koncertet láttam, ahol eljátszották a teljes lemezt egyvégtében. Nem érdekel, hogy ezen a lemezen még kásás a hangkép, így is elképesztő erővel dörrennek meg a dalok így is. 2011 egy jó év volt, szerettem, a Rengeteg abszolút kiállta az idő próbáját. Persze tény, hogy részeiben ez sem könnyű hallgatnivaló, sem zeneileg, sem a mondanivalót tekintve, de a maga komorságával nagyon szerethető.

A Sgùrr csodálatos kiadvány, valahogy mégsem tudott túl közel férkőzni hozzám sem akkor, sem azóta. Furcsa is, hogy ennyire nem találtunk utat egymáshoz, bár most az újrahallgatás után azt mondanám, hogy a hosszadalmasan vonszolós Sgùrr Eilde Mhòr kimondottan rokonszenves és a Keringő is kaphatna egy live verziót, bár ez utóbbi szinte semennyire nem illik a TC-univerzumba, ellenben baromi hangulatos.

Innentől kezdve számomra egy kicsit összefolyik a következő három TC-album, a Meta, a Geometria és a Naiv mintha egy darab hosszú album lenne, amiket a többihez képest kevesebbet hallgattam, ennek megfelelően minden újabb barátkozással jön egy újabb rácsodálkozás is. Tény, hogy a repetitív mintázat erősen megmutatkozik ezeken az albumokon, de a spektrumon élőknek ezek az ismétlődések sokkal többet segítenek (biztonságérzet, elmélyülés) tudat alatt, mint amit első hallásra a zenéből észrevennél. Nagyjából azok a kedvenceim ezekről a lemezekről, amiket a koncerteken is előadnak már – és mindahány mekkora slágerré vált a maga nemében –, bár az Ixión Düünt teljes egészében is meghallgatnám valamikor vagy a Lágyrészt, netán a Hajót többször. De jöhetne a Vető is a maharadzsás figcsijeivel.

Aztán jött a Vadak, ami TELE van slágerrel már megint, nem lepne meg, ha ez is egyfajta hivatkozási pont lenne később. És megérkeztek a Gitárszólók is. Aránylag friss lemez, bármi jöhetne még innen (mármint a kívánságműsoros mit szeretnék hallani élőben listámra gondoltam eképp), a Gömböc például nagyon, és Tamás is megizzadna pár másodperc erejéig a színpadon. A kupolaváros titka stílusában pedig akár egy egész lemeznyi dalt meghallgatnék. Hibátlan példány a Vadak és jól is szól.

Az Alföld megosztóbb volta talán a metálosabb megközelítésnek tudható be, én nem bánom, hogy ilyen, ráadásul nagyon szépen megdörren, kimondottan ízlésesen szólnak a gitárok. És hát igen, A felkelő hold országát is hallottuk már többféle verzióban korábban, de ezt betudhatjuk annak is, hogy védjegyszerűvé váltak ezek a zakatoló motívumok. A Néma vermek kiváló fekete-fehér klipje vizuálisan is sokat hozzáad az összképhez – és ami hang nélkül remek szürreális némafilm is lehetne.

Aztán jön már egy új korszak, az A gyönyörű álmok ezután jönnekkel, amiről Balázsunk mindent leírt, amit én is gondolok. Vári Gábor értő kezei között a súly mellé a rétegesebb hangkép is megérkezett, és helyenként úgy lesz egyre magyaroshabb a zene, hogy nem válik közben cikivé. Kiemelni, elmarasztalni nem tudok innen semmit, felfokozott csúcstámadás a lemez, és vallom, hogy minden zenekar életében előbb-utóbb elérkezik a „fekete lemez", a maga kompaktságával, egyszerűbben sokszínűségével és az Ultimatív Slágerrel, amit itt a címadó, ami felfogható egyfajta segélykiáltó himnusznak is, ha úgy nézzük. És hát remélem, hogy az Aláhullás programban marad, azt még hallanom kell élőben.

Minden más.

Mezolit Live at Fekete Zaj – minden és mindenki itt van, ami számít. Örök hála a készítőknek, hogy lett fizikai formátum ebből az estéből. A Gire meg. Hát az úgy jó, ahogy volt. Ahogy van. Ahogy lesz. Örülök, hogy láthattam őket még a hőskorban, és örülök, hogy láttam őket tavalyelőtt a Dürer Kertben. És ne feledjem a Neolunart, ami afféle ambient TC többnyire, teljesen jó kis meditatív muzsika, Tamás néha szarvasnak érzi magát, és ha lesz még Neolunar kettő, akkor azért énekelni ne engedje senki. A Darklighthoz bevallom, hogy már nincs türelmem, a többi ilyen-olyan elhajlás meg a helyén kezelve teljesen rendben van.

És hát lesz még, lesz még hajnal!

Cseke Feri

1. XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek
2. Erika szobája
3. Rengeteg
4. Slower Structures
5. Naiv
6. Róka hasa rádió
7. Vadak
8. Geometria
9. Tűnő idő tárlat
10. Gire
11. Microcosmos
12. Sgúrr
13. Alföld
14. Meta
15. Neolunar
16. Sublunary Tragedies

Kátai mesterrel nagyjából egy időben kezdtünk el muzsikálni, mindketten egy-egy dél-magyarországi kisvárosban, ámde ahogyan nekem nem voltak komoly ambícióim és megmaradtam/megmaradtunk hobbi-zenekarnak, úgy Tamás komoly névre tett szert először az undergroundban, majd később az egyre szélesebb rétegeknél is. Szinte példa nélküli ebben az országban az, ahogyan ez az egyszemélyes szoba-projekt kinőtte magát a jelenleg is futó, külföldi kiadós produkcióvá. Ugyan a régebbi Metal Hammerek és egyéb csatornák által támogatva mindvégig a szemem előtt volt a Thy Catafalque, Tamás muzsikájával viszonylag későn ismerkedtem össze. Az egekbe magasztaló vélemények, a Shock!-os besegítés majd a nagykiadós (Season of Mist) szerződés végül kíváncsivá tett, és lepörgettem a 2011-es Rengeteget a megjelenése idejében...

Rengeteg

Joggal jegyezhetné meg bárki is, hogy talán kicsit későn csatlakoztam be a Kátai-univerzumba, de az örökbecsű mondás szerencsére itt is érvényes volt, miszerint jobb később, mint soha. A múltba visszaásni manapság meg már tényleg nem valami bonyolult feladat. Valami bizarr okból kifolyólag én ugyanúgy vonzódom a sötét zenékhez, mint ahogy a napsütötte muzsikákhoz is és ebben a tekintetben a TC azért elég meggyőző „talpalávalóval" szolgált. A Rengetegen első alkalommal is már egy olyan egyedi atmoszférájú, elsőre felismerhető stílusjegyekkel rendelkező, a magyar nyelv szakrális, szimbólumokban gazdag nyelvezetét ápoló muzsikával szembesültem, hogy olyat még nem igazán hallottam korábban. Még mielőtt meghallgattam volna az anyagot, feltűnt, hogy a gyönyörű borító mellett a dalcímeken is megakadt a tekintetem. Ötletes és újszerűnek ható szóösszetételeket olvastam az elcsépelt címek helyett, melyekkel régies-népies, századvégi stílusban játszadozott el a szerzője. Titkon reméltem, hogy a zene is ezekhez fog kapcsolódni tartalmilag és formailag is egyaránt. Végül aztán nem is csalódtam, hiszen egy olyan fekete vászonba burkolt sötét elegyét kaptam a folknak, a black-, az extrém-, és az avantgarde metálnak, ami még irodalmi és filozófiai mélységeket is érintett. Nem mindenkinek való ez tudom, de én szerencsére fogékony vagyok rá, ugyanakkor megértem azt is, hogy nem mindenki tud azonosulni a metafizikai bölcsességekkel vagy az erdők, mezők, folyók, fák, hegyek megzenésítésével, megéneklésével, de itt maga a zene önmagában is egy különlegesen egyedülálló valami, a műfaji keretein belül. Függetlenül attól, hogy a hangzás és a produkció olyan, amilyen, a dobgép kellemetlen (amivel talán még Tamás is egyetért utólag), a nóták elsőrangúak, melyekhez a vendégénekesek (Tóth Ágnes, Bakos Attila) is hozzáteszik azt a bizonyos pluszt. Engem annyira meggyőztek, hogy szép sorjában beszereztem a korábbi műveket is.

Kedvenc dalok: Kő koppan, Kék ingem lobogó, Az eső, az eső, az eső, Minden test fű, Kel keleti szél, Vashegyek

Sublunary Tragedies

A számomra túlságosan is nyomasztó Darklight, Towards Rusted Soil, Gort és egy Cor Cordium demó után jelent meg az első Thy Catafalque-bemutatkozás Juhász János gitárossal, akivel Tamás együtt írta meg a zenei anyagot, s amelyen szélsőségesen extrém, visító „ének" köszönti a hallgatót, illetve az ilyesmire gerjedő emberkéket, erősen demós megszólalással. Ez a fajta vokalizálás engem leginkább arra a maximumra tekert, ventilátor hangjára emlékeztet, ami becsípte a pocakról hátradobott törölköző csücskét. Magyarul: próbál az ember barátkozni vele, de nem megy. Nyilván Tamásnak sem a szíve csücske már ez az énekstílus, és én sem ezt a lemezt szoktam egyből lekapni a CD-polcról, ha Kátai-muzsikát van kedvem hallgatni, de persze megvannak ennek is a szépségei és a szépséghibái, azonban itt még nincsenek jelen olyan erősen a Tamásra jellemző jellegzetességek, mint mondjuk a következőnél. Az általa elkövetett artwork viszont már itt is figyelemreméltó.

Kedvenc dalok: Come Late Autumn Rains, Erdgeist

Microcosmos

A produkció alapján és úgy összhatásilag is nekem még a Microcosmos is inkább demós cucc és sok tekintetben útkeresősebb, kísérletezőbb is, mint a későbbi anyagok, de valamiért mégis sokáig bent maradt a lejátszási listámban. Ez talán azért is volt így, mert itt már erősen jelen vannak a tipikus Kátai-jegyek, függetlenül attól, hogy a gitáron, basszuson, citerán és dorombon is közreműködő Juhász Jánossal együtt írták és rögzítették ezeket a dalokat. A Rengeteg után persze nem tudott annyira meggyőző lenni a „zenekar" e nehezen befogadható, tompán megszólaló és extrém muzsikájával, de idővel nyilván ez is beérett. Mondjuk az itt is sokszor hallható monoton szavalástól – és magától a hangjáték műfajtól is – leginkább a frász kerülget, bármilyen zenei közegben hallom (függetlenül attól, hogy Shakespeare- és Poe-idézetekről is szó van), a baljós, letargikus hangulat persze azért nagyon-nagyon rendben van és felülír mindent. E tekintetben nálam a Paths Untrodden, a hullámzó-örvénylő Panta Rhei középrésze és a Desolation csillagködbe vesző outrója a nyerő.

Kedvenc dalok: Paths Untrodden, Panta Rhei, Desolation, Mirkwood Sonnet, The Sileni And Sylvans And Fauns

Tűnő idő tárlat

Ha tartalmában nem is, formájában egy kissé eltérő már ez az anyag az előzőhöz viszonyítva és az is egyértelmű, hogy Tamás itt elsősorban billentyűs aggyal gondolkodott, mint ahogyan egyébként is ezt tekinti fő hangszerének. Az előző kör black-, illetve extrém-metal hatásai is háttérbe szorultak, az avant-garde, valamint a gépies ütemek és az utaztató ambient-elemek viszont sokkal nagyobb teret kaptak. A stílusra jellemző tompa, ködös sound itt is dominál, azokért a tételekért, melyekben nagymértékű zeneiség is leszűrhető, viszont nagy kár. A zongorabontásból törzsi dobolásba, majd nagyzenekari hangszerelésbe átívelő Neath Waters (Minden vízbe mártott test) például gyaníthatóan sokkal nagyobbat szólna hús-vér hangszerekkel, mint ebben a közegben. Vagy említhetném a Weöres Sándor-féle, Az ősanya szól ivadékaihoz / A medve-ős outróját is, ami szintén lehengerlő lenne egy szimfonikus zenekarral, s nem így a Commodore 16-os játékok zenéjének kocka minőségében. Ezeket persze Tamásék is így érezhették utólag és a 2021-ben megjelent újrafelvételekkel sikerült némileg kiküszöbölniük a hiányosságokat. Az Ady- és Radnóti-versek megzenésítése annyira nem kapott el (Héja-nász az avaron, Zápor), az abszolút kedvenc momentumom sokkal inkább a szövegfoszlányokkal ékesített Varjak fekszenek búskomor és fásult atmoszférája, amitől még a szobám falán lógó gitárok húrjai is leszáradnak, annyira nyomasztó és zseniális is egyben. A Csillagkohó legvégén hallható „centrifugás" effekten pedig hiába gondolkodtam hetekig, képtelen voltam rájönni, hogy az micsoda, úgyhogy ezt majd egyszer valamikor Tamástól kell személyesen kiderítenem.

Kedvenc dalok: Varjak fekszenek, Neath Waters (Minden vízbe mártott test), Az ősanya szól ivadékaihoz / A medve-ős

Erika szobája

Erősen hangulatfüggő Tamás láthatatlan, sötét mélységekbe vezető első szólólemeze, ami valahogy adta is magát a Tűnő idő tárlat után, melyen már sokkal inkább a billentyűk domináltak. Ez utóbbi hangszer a főszereplő az Erika szobáján is, ami egy noir hangulatú, végtelenül szomorkás, elvágyódós zenei kísérletezés, amely talán az ambient műfajhoz áll a legközelebb. A háttér sztorit nem ismerem, csupán valami halvány sejtésem van róla a szövegek alapján, de ez így is van jól: a hallgató fantáziájára van bízva minden, és az is tény, hogy szívfacsaró és mélabús légköre miatt az efféle zajokkal és hangeffektekkel színesített zenékre és prózai hangjátékokra fogékonyaknak óriási élményt nyújt. Hangulatilag valami hihetetlenül egyedi módon teremti meg pulzáló billentyűivel Tamás azt a rejtélyes, sejtelmes, szakrálisan bűvös atmoszférát, amitől általában én mindig meg vagyok véve kilóra. Óriási kedvenc, nem véletlenül tanyázik a listám felső régiójában.

Kedvenc dalok: Ázik az út, Télvíz, Esőben szaladtál, Mécsvilág, Őszhozó, Renoir kertje

Gire

2007-ben, sok-sok demó után végre megjelenhetett Tamásék kultikus zenekara, a Gire első és egyetlen albuma, Kónya Zoltán gitáros/énekessel és Hermann Balázs basszusgitárossal, amit végül meg is szavaztak az év metállemezének a Hungarian Metal Awards szakmai szavazásán. Vitatkozni nem fogok ezzel, mert nincs semmi értelme, a díj nagyon jó helyre került, hiszen a lemez nem csupán korlenyomat, hanem még ráadásul jó is, valamint tökéletes bizonyítéka annak, hogy az extrém metált meg lehet tölteni egyedi színekkel is, az ösztönösséget és a zsigeri témákat pedig tartalommal felruházni. Érdekes, hogy a Necropsia-feldolgozást is tökéletesen magukéra formálták, de egyébként szerintem a saját nóták egyikéhez sem ér fel.

Kedvenc dalok: Zöld zivatar, Hét madár, Az őzek futása, Nádak, erek, Aranyhajnal, Nyártáj

Róka hasa rádió

Két egymást követő, gigahosszú nótával indít a Róka hasa rádió, s ahogy a kissé izgalommentes Szervetlen nem tudott maradéktalanul meggyőzni, úgy csodálkoztam rá a majd húsz perces Molekuláris gépezetekre. Itt fedeztem fel a Kátai-művek egyik fontos és gyakran visszatérő jellegzetességét is, a különböző hangulatú dalrészletek közé beúsztatott oktatók, professzorok és pedagógusok álmosító-monoton beszédfoszlányait, melyek az egykori iskolák padjait juttatták eszembe, ahol lélekben én is mindig valahol máshol jártam. Valahogy úgy, mint Tamás kompozícióiban: én voltam a zene, a tanár meg a háttérzörej... Szintén ugyanitt szembesültem a természet zajainak zenében történő megjelenítésével is, melyekkel olyan nem létező és éteri dimenziókba utaztat el Tamás, ahova tényleg csak a zene képes. Furcsamód a maga módján ragadós Köd utánam, ebben a zenei környezetben akár még sláger is lehetne, persze ha nem történne meg benne az a drasztikus hangulatváltás, az Űrhajók Makón viszont már minden ízében annyira técé, hogy técébb már nem is lehetne. A szövegkönyv persze nem árt, hogyha kéznél van, mert sokszor nem érthetők még a tiszta éneknél sem a költői sorok, versek, dalszövegek, de ez nyilván nem a vendégénekesek (Bakos Attila, Tóth Ágnes) hibája. Juhász János gitárosnak viszont ez volt az utolsó együttműködése Tamással.

Kedvenc dalok: Molekuláris gépezetek, Űrhajók Makón, Köd utánam, Fehér berek, Kabócák, bodobácsok

Sgúrr

Szelíden, simogató hangulatban vezeti fel az Alföldi kozmosz a negyedórás Oldódó formákat a halál titokzatos birodalmábant, melyben szintén hemzsegnek a TC jellegzetességei a gyaluló zúzdáktól a transzcendens tartalomig. Az eposz érdekesen indít a VHK pogány rítusait is felidéző megoldásaival, majd az ezt követő, lenyugvó-utaztató melódiáival végül is elérte nálam azt, hogy ez legyen a kedvencem erről az anyagról. A black metal trancsírozós, vadabb oldalához visszaásó Jura viszont ennyire már nem tudott meggyőzni, akkor inkább az elektromos zongorás Keringőre szavazok, ami viszont több, mint kellemes levezetője a lemeznek. A koncepció is nagyon közel áll hozzám, hiszen nagyrészt a hegyek témáját érinti: a Sgúrr is hegycsúcsot jelent a skót gael nyelvben. További érdekesség, hogy többek között a görög filmzeneszerző és producer, Dimitris Papageorgiou is hegedül a lemezen, aki egyébként mestere a tradicionális hangszereknek.

Kedvenc dalok: Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában, Alföldi kozmosz, Keringő, A hajnal kék kapuja

Slower Structures

Tamás második szólólemeze, a Lassabb struktúrák még az előzőnél is éteribb, misztikusabb zenét rejt, ahol a hangszerek királynője szinte teljes klaviatúrájában képviselteti magát és uralja a terepet. A komponista itt is gondolatokat, történeteket zenésít meg költőien, kiemelve a művészi oldalt, s mivel itt végig instrumentális muzsikáról beszélünk, hozzám még közelebb is áll, mint némelyik TC-anyag. Az atmoszférikus dalok között még olyanok is akadnak, amelyek filmzenék, vagy leginkább természetfilmek aláfestő zenéjeként is megállnák a helyüket így az sem véletlen, hogy a görög filmzeneszerző itt is jelen van a vonósokkal, valamint a számomra titokzatos Kátai Bettina is, akinek hangját egy Polimer C90-es kazettára rögzítették 1984-ben. E légbuborékban úszó, lelassult életképeket vizionáló szerzemény megfoghatatlan és misztikus atmoszférájával a legnagyobb favoritom innen, olyan álomvilágba ringat, hogy öröm elmerülni benne. Neoklasszikus és neofolk elemekkel vegyített kamarazene is lehetne akár a műfaj neve, ami Tamás egyik legbensőségesebb és legművészibb kiteljesedése is egyben.

Kedvenc dalok: Polimer C90, A Midday Storm In Marchmont, Tea In The Museum, Music For Breakfast, Slowing Waters, Waltz For Niau, Hydrangea Blue

Neolunar

Csodabogarunk széles látókörűségét a Neolunar project is csak fokozza, melyben az ambient, a jazz noir, a darkwave, a drone és az elektronikus műfajokban alkot és amelyben ugyanannyira otthonosan érzi magát, mint bármelyik másik hozzá kapcsolható vállalkozásban. Sőt még az is lehet, hogy ebben érzi magát a legkényelmesebben. Papageorgiou itt is vendég, illetve a híres londoni szaxofonos, David Jean-Baptiste játéka is hallható többek között. A stílus annyira nem áll hozzám közel, hogy ódákat zengjek róla, de az elismerésem természetesen itt is egyértelmű.

Meta

Csak a szokásos, kiemelkedő ötletek nélkül... írhatnám a Metáról összegzésként, ami egyébként még helytálló is lenne. Valamiért itt nem találtak úgy hozzám a kompozíciók, mint a többi esetben, és az is biztos, hogy nem ez lenne az a TC-lemez, amit először megmutatnék azoknak, akik csak most ismerkednének meg Kátai életművével. Az első két nóta simán hozza az eddig megismert színvonalat (Uránia, Sirály), a folytatásban inkább csak dalrészletek ragadnak meg: az Ixión Düün fajsúlyosabb, hörgős részei például. S hogy ne csak ömlengés legyen Tamással kapcsolatban: a Meta nekem már nem tudott újat és izgalmasabbat mutatni a már jól ismert kereteken belül, a bolgár Agnessa Kessiakova által kézzel festett borító viszont változatlanul gyönyörű és ahogy eddig is, most is hűen tükrözi azt a tradicionális múltat életben tartó művészlelket, aki mögötte áll.

Kedvenc dalok: Sirály, Uránia, Ixión Düün

Geometria

A Geometria nálam egyértelműen a pozitív irányba billentette a mérleg nyelvét a Meta után. A hangkép nagyságrendekkel kedvezőbb a fülemnek: átláthatóbb, letisztultabb, ami talán annak is köszönhető, hogy több az elektronika, kevesebb a gitár, s már a programozott dobokat sem tudom úgy jellemezni, hogy a borzalmas és az elviselhető között mozognak félúton. Az énekesnők (Dudás Ivett, Horváth Martina) gyakoribb jelenléte pedig szintén nagyon jó húzás volt, Martina hangszíne és kiejtése különösen jól illeszkedik az alapokra, nem meglepő, hogy a későbbiekben is szerves részévé vált a Thy Catafalque-nak. A dalok is emlékezetesebbek itt, több kedvencet is meg tudok jelölni.

Kedvenc dalok: Hajnali csillag, Töltés, Gőte, Balra a nap, Tenger, tenger, Ének a búzamezőkről

Naiv

Itt azért időzzünk el egy kicsit! Azon túl, hogy Tamás változatlanul megteremt nekünk egy folkos, atmoszférikus és ezernyi stíluson átívelő, avantgarde-os légkört, a saját nóták mellé felkerült egy méregerős feldolgozás a Kaláka zenekartól is. Amikor először szembesültem a lehengerlően hatásos, a Bükk erdeiben leforgatott klippel, kábé padlót is fogtam, annyira magával rántott az egész, úgy ahogy van. Előzőleg nem ismertem a Kaláka eredetijét, de ennek a sajátos átértelmezésnek köszönhetően gazdagabb lettem egy elképesztő nótával, Tamást a népművészetek népszerűsítésének területén végzett áldásos tevékenységéért meg nem tudom eleget dicsérni. Valahogy így kell ezt és nótát átdolgozni is így valahogy így kell: saját ízekre formálni, úgy, hogy közben felismerhető és magával ragadó legyen a végeredmény. Martina többszólamú, rétegzett harmóniái is komoly potenciállal fegyverzik fel a kompozíciót, de hát mi tagadás: ami jó, az jó. Az énekesnő egyébként a másik kedvencemben (Napút) is felejthetetlen alakítást nyújt. Jár is érte az Oscar. Mármint a Grammy... Illetve járna, ha lenne igazság. A keresztszemes mintás festmény (by Irene Saíz Guerrero) a szkafanderes alakzattal, a fecskével és az űrhajóval is mekkora már...

Kedvenc dalok: Embersólyom, Napút, Tsitsushka, Kék madár (Négy kép), Vető, A bolyongás ideje, Szélvész

Vadak

Tulajdonképpen itt is folytatódik az, ami évtizedekkel korábban elkezdődött és talán az is érzékelhető, hogy főszereplőnk itt már csontra kiaknázta a saját stílusa keretein belül rejlő lehetőségeket. Ha közhelyekben gondolkodnék, írhatnám azt is, hogy Tamás a Vadakon visszanyúlt a vadabb eszközökhöz, ami igazából persze nem is áll olyan messze az igazságtól. Fajsúlyosabb környezetbe kerültek az itteni nóták, de persze az olyan finomságok sem maradhattak el, mint a magyar sci-fi irodalom remekművének, a Nemere István által jegyzett A kupolaváros titkának az elképzelt, futurisztikus és noir-hangulatú háttérzenéje vagy a hintázós-galoppozós Kiscsikó (Irénke dala), ami kompozíciós szempontokból talán az egyik legötletesebb téma a teljes életműben.

Kedvenc dalok: Kiscsikó (Irénke dala), A kupolaváros titka, Vadak (Az átváltozás rítusai), Zúzmara, Az energiamegmaradás törvénye, Szarvas, Köszöntsd a hajnalt

Jupiter '92

Azt tudtátok, hogy Kátai a '90-es évek hajnalán még Commodore Amiga 500-as játékok stílusában is írt zenéket, melyeket kazettára rögzített? Sajnos soha nem jelentek meg hivatalosan sehol, épp ezért különleges darabja ez az életműnek és örüljünk neki, hogy egy pár évvel ezelőtt ezeket is megosztotta velünk. Fun fact, hogy jómagam is szenvedélyesen gyűjtögettem anno a commodore-os és amigás zenéket, még kazettákra is kimásoltam őket, sőt, volt, amelyikért még rajongtam is és elterveztem, hogy egyszer majd megcsinálom őket hard rockos/metálos verzióban, de persze ebből azóta sem lett semmi, és sok évvel ezelőtt már meg is előztek jó páran ebben. Érdekességnél nem jelentenek többet e felvételek, azonban már itt is jól megfigyelhető, hogy már akkor is milyen dallamérzékkel rendelkezett Tamás.

Kedvenc dalok: Kövegy 2111, Meet Me At Keravill, Jupiter, Szervusz Hungaricus, This Is A Night Mission, Méta sportruházat, Return Of The Vakond

Alföld

Főhősünk extrém- és halálmetálos vágyai testesülnek meg az Alföld jócskán besúlyosodott szerzeményeiben. Eleinte kitárt karokkal fogadtam ezt a fajta kísérletezést (rá is fért már az egyre egyformább produkciókra), azonban hosszú távon mégsem maradt meg sok belőle. Túl homogén, felejthető lett az összkép és itt is inkább csak dalrészletek ragadtak meg, de azokból sem túl sok. A címadó Martinához kapcsolható része például vagy Dudás Gabi kórusai a Csillagot görgetőben ilyenek, valamint Lédeczy Lambert halálosan mély hörgése is felteszi a koronát a Csend hegyeire. A borítófotó is megtöri egy picit a hagyományok folytonosságát azzal, hogy Tamás (is) szerepel rajta, bár a Makó melletti, Bogárzó farm, úgymint alföldi helyszín, stimmel.

Kedvenc dalok: Csillagot görgető, A csend hegyei, Alföld

XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek

És akkor el is érkeztünk ide, a – szerintem – minden tekintetben legjobban sikerült TC-lemezhez. Tagadhatatlan, hogy a régieknek is megvan a sajátos varázsa, de valahogy mégis úgy érzem, hogy dalszerzőként itt érte el a mesterfokozatot Tamás és gyanítom, hogy egy ideje ezt a hangzást is álmodta meg hozzájuk. A basszus végre szépen hallatszik, van alja a zenének és a dobgép sem zavaró. Nagyságrendekkel könnyebb a befogadhatósága is ezeknek a szerzeményeknek, mint a korábbiaknak, de gondolom itt ez is volt a cél. A kommersztől persze azért ez még nagyon messze van és a tipikus Kátai-jellegzetességek is szépen el vannak csepegtetve a hangjegyek és a sorok közé. A címadó orbitális sláger, ilyesmire még nem is volt példa az eddigi életműben, de a többi kompozíció is karakteresebb, fogósabb minden korábbi megnyilvánulásnál. Nagyon jó arányban keverednek a stílusok is: simán megfér egymás mellett a Slayer-ihlette riffekkel telepakolt zúzda (Vasgyár) a finom melódiák között (Lydiához, Ködkirály). A Sebő-együttes Lydiához-feldolgozása egyébként itt is az anyag egyik sarokpontja, Martina angyali hangszínét nem lehet eleget dicsérni, s persze azt sem, ahogyan Tamásék a maguk módján támogatják a magyar népzene felbecsülhetetlen értékeit. A szimfonikusokkal, ördögi kórusokkal és Opeth-mintákkal fűszerezett Mindenevő is óriási, az instru Vakond pedig még az Év Dala címet is elnyerte nálam: mindennél nagyobbra tudom értékelni azt, amikor egy komponista úgy zenésít meg egy témát vagy gondolatot, hogy a zene ezer százalékban képes visszaadni azt az érzést, amit a dal címe sugall. A föld hideg és sötét járataiban turkáló, egyfajta mesebeli világban mosolygó vakond pedig úgy jelenik meg lelki szemeim előtt az itt hallható, őrületesen jól kitalált témákban, vagy ha úgy jobban tetszik: „A kertben" és „A nagy mélységben", hogy csak leborulni tudok előtte. Az Omega, Babylon-feldolgozása pedig szerintem még azoknak sem feküdné meg a gyomrát, akik nem szimpatizálnak Kátai művész úrral, akit egyben köszöntök is a „B-oldalon".

Kedvenc dalok: Vakond, A gyönyörű álmok ezután jönnek, Lydiához, Mindenevő, Ködkirály, Babylon, Vasgyár, Piros kocsi, fekete éj

Király Zoltán

Sokáig, éveken át megelégedtem annyival, hogy tudtam, ki az a Kátai Tamás, de nem hallgattam a zenéjét, mivel az avantgárd metál nem tűnt túl szalonképesnek akkori ízlésemhez képest, így jól elvoltunk tisztes távolságból. Hozzátenném, hogy a blackes gyökerek és egyes furcsa magyar címek se voltak túl csalogatóak (a Tűnő idő tárlat még igen, de a Róka hasa rádió mint cím abszolút nem). Aztán újkorában (2011-12 körül) egyik barátom ajánlására úgy voltam vele, hogy lássuk, milyen az a nemrég megjelent Rengeteg, és milyen jól tettem! Azonnal új kedvencet avattam, nem volt szükség leülepítős, emésztős, „ezt még szokni kell, de tök érdekes" hallgatásokra, ez a mix elsőre levett a lábamról, és a kapcsolat azóta is tart. Tamás összes lemezét megjelenési sorrendben követtem azóta az elmúlt másfél évtizedben, pontos képem van arról, hogy milyen zenét játszik a Thy Catafalque lemezről-lemezre. A Rengeteggel együtt is nyolc nagylemezt jelent ez, amelyet már érdeklődőből rajongóvá válva már aktívan követtem, és ezekből minimum hatot, de inkább többet, különlegesnek is tartok. Számtalan elemből építkező zene ez: benne van a black metal sötétsége, az indusztriális muzsikák rideg, nagyvárosi, gyártelepi hangulata, a magyar népzene játékossága, a nyugatos költészet naprakészsége. Ezek keverékétől válik úgymond avantgárd keverékké, de ez is félrevezető, mivel sokkal közérthetőbb és emészthetőbb, mint bármi, amit ezzel a cimkével általában illetnek. Az életműről annyit, hogy a Gire-t is meghallgattam utólag, érdekes volt, de annyira azért nem kötött le, nem tudok érdemben nyilatkozni róla. De nem állítom, hogy egy életre el van intézve, csak még nem kapott elég figyelmet.

Mindezen rajongás ellenére minden korai Kátai-zsengét nem kutattam fel, de a lényeges nagylemezek közül egy sem maradt ki, úgy érzem. Kérdéses persze, hogy kinek mi lényeges, de nálam a történet a 2004-es Tűnő idő tárlattal indul, ahol már minden megvolt, ami egy underground forradalomhoz kellhet. Töretlen fejlődési ívet mutatott a projekt/zenekar egészen a Rengetegig. Ez az a lemez, amelyet a legjobb magyar nyelven előadott (és akár Magyarországon készült) metál (vagy mindenféle) albumnak tartok, számtalan okból, és csak ezek közül csak az egyik, hogy ez volt az első, amit Kátaitól megismertem. Sokadikra hallgatva is feltűnik, milyen szokatlan dallamokkal szövi át Kátai a szerzeményeit, természetesen főleg a korai időkben volt még egy hangsúlyosabb skandináv black metal hatás is, de minden korban teljesen egyéni a dallamformálása.

Több jelentős személyes élményem is kapcsolódik a bandához: az első jelentős az volt, amikor születésnapomat ünnepeltem a Mátrában azon a Fekete Zajon, amikor a Thy Catafalque, eredetileg még Mezolit néven, alkalmi formációként adott első koncertjén is résztvehettem. A második pedig az, hogy egy ArtManián teljesen véletlenül széleskörű baráti sörözésen belebotlottam Adorján Balázsba, akiről kiderült, hogy a Thy Catafalque menedzsere, így adódott az alkalom, hogy amikor Temesváron jártak a Sear Bliss társaságában, akkor én voltam Balázsék összekötő embere, aki az újonnan nyílt klubból első kézből szolgáltatott hangfelvételeket a helyről és annak akusztikájáról, néhány nappal (héttel?) a fellépés előtt. Hatalmas élmény volt ezt is megtapasztalni. Azt hiszem, ez volt életük első Magyarországon kívüli fellépése azon a ponton, amelyet nagyon sok másik követett később. Még fényképem is van vele, pedig Tamás abszolút nem az a rocksztár alkat, de szívesen összeállt egy fotóra, ha már egy rajongónak ilyen fontos.

Az a jó a Thy Cata lemezeiben, hogy szinte mindig ugyanazok az összetevők, de a hangsúlyok mindig máshol vannak, így unalomról, belekényelmesedésről nem lehet szó, és mindig érdekes felfedezni, hogy egy-egy aktuális lemezen mi a domináns. Nagyjából tíz lemezt érzek a leglényegesebbnek Kátai Tamás életművéből.

Tűnő idő tárlat

Itt már minden adott volt, amivel a projekt elismerést vívott ki, de csak utólag jöttem rá. Rengeteg utáni visszafejtésem idején fedeztem fel a két elődjét, közte ezt is, sokéves lemaradással. A megzenésített Weöres Sándor- (Az ősanya szól ivadékaihoz), és az Ady-költemény is (Héja-nász az avaron) üde színfolt volt, ezek hatására később meg is szoktuk ezt a hozzáállást Kátaiéktól. Akárcsak a két gigászi eposz, közte a 19 perces Minden vízbe mártott test, de az űrös, misztikus Csillagkohó is az elektronikus elemekkel. A tudományos elemek használata egészen egyszerűen hallatlanul könnyedén működik a költőfejedelmek verseivel és a saját, irodalmi értékű szövegekkel egyensúlyban. A gépi dob nem elég erőteljes, de ez az egyetlen kritikám. Meg persze, ami később jön, az nagyobb élmény, de a magvakat itt vetették el először.

Róka hasa rádió

A Rengeteg mellett a két elődje a Thy Catafalque korai, meghatározó korának klasszikusa. Ezen is minden olyan elem megvan, amely később is jellemezte a bandát: tudományos igényű szövegek, és zseniális narrációk („tankönyv, harminchetedik oldal" – Kabócák, bodobácsok). Úgy tűnik, hogy később is használtak erről a tudományos szemináriumról hanganyagot, hihetetlenül jól illeszkednek a zenéhez ezek a részek. A slágeres Köd utánam, a könnyed Űrhajók Makón a csilingelő billentyűkkel, a Piroshátú, a Molekuláris gépezetek és társaik számtalanszor mentek, és még fognak is, mivel megunhatatlan, klasszis dalok ezek, üresjárat nélkül. A hangzás is előrelépett, jobban harapnak a riffek, és a természetesebbnek hatnak a még mindig programozott dobok is. A dallamok kiforrottságát tekintve is már majdnem Rengeteg színvonalú ez a lemez.

Rengeteg

Teljesen egyértelmű, hogy az eddigiek alapján a Season Of Mist fantáziát látott a projektben, ez már underground szinten a legfelsőbb polc, amit el lehet érni. Amint mondtam, minden idők legjobb magyar metál albuma, egyesít mindent, ami jó Kátai dalaiban, de leginkább a folkos dallamok visznek mindent (Kel keleti szél, Kék ingem lobogó), valamint bolondulni tudok az indusztriálos riffekért is. Sőt, a Fekete mezőknek van egy óriási mastodonos húzása is, a Vashegyek meg a legnagyobb epikus a honi fémzenében (az allegirikus vulkánkép pedig nagyon plasztikus benne). A költői, nyugatos szóképpel díszített szövegekért általában is csak rajongani lehet; itt virít a CD is a polcon, amelyet turnépólóval együtt a helyi koncerten vettem.

Sgùrr

Ez a legtüskésebb Thy Cata, valószínűleg jobb, mint amennyi figyelmet kapott eddig tőlem, de valahogy koncerten működnek igazán ezek a dalok (Jura főleg), és az is igaz, hogy a legkevesebbet ezt hallgattam a demókorszak utáni tíz lemezből. Ez az egyetlen, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni: rideg, hideg atmoszférája a sűrű elektronikus szőnyeggel és a legkísérletezősebb jellegével, így ez annyira nem fogott meg egészben, de az összes többi igencsak. Semmi baj vele, de nekem nem kedvenc. Még azzal együtt sem, hogy a kedvenc TC-s dalcímem is ezen a lemezen van (Oldódó formák a halál titokzatos birodalmában) – van benne valami Poe-szerűség is, persze tudományos köntösben.

Meta

Tamástól sosem állt távol a kifejtős fogalmazásmód, de 20 perc fölé eddig csak egyszer jutott, a Malmok járnak igazi esszenciális monstrum, de a doomos, húzós, sőt koncertet is elnevező Mezolit ott vannak minden idők legnagyobbjai között, a zárásként már koncerten mindig elszavalt Fehérvasárnapról nem is beszélve. Itt is kísért a nyugatos költészet, lásd még Vonatút az éjszakában líraiságát. Egyszerűen hibátlan ez is.

Geometria

A szokásosnál egy kicsit elektronikusabbnak találtam ezt a lemezt, viszont ez nem hátrány, jól is áll neki (Balra a Nap, Hajnali csillag, Töltés), főleg ezekkel a népzenei elemekkel „feljavítva". A blackes múlt is itt kísért (Sík, Lágyrész), így minden jellegzetes elem megtalálható, a szerzőhöz méltó minőségben.

Naiv

Ezen a ponton ez volt a Rengeteg utáni korszakból a kedvencem: a súlyos, doomos, blackes Vető, a játékos instrumentális Tsitsushka, vagy az abszolút hidegrázós dallamokkal ellátott Szélvész mind-mind óriási kedvencek, akárcsak a teljesen saját képre formált Kaláka feldolgozás is (Embersólyom). Találó a címe, a naiv művészet a festett ládás borítóval, és ez is jól áll.

Vadak

Minden eddigi van rajta, és újdonság is, mivel a Piros-sárga olyan mintha egy Ørdøg-eredeti lenne, sokat segít a képzelgésben Vörös András vendégéneke. A klasszikus stílusú számok közül a nyersen teperős, blackes Szarvas és a Móló nagyon hatásos, de a folk metal sláger Köszöntsd a hajnalt is nagyszerű, és fantasztikus a dark jazz elemeket alkalmazó A kupolaváros titka, olyan, mintha egy sci-fi filmes párbeszédből keverték volna alá a vokált – hatalmas ez is.

Alföld

Az egyetlen újkori Thy Catafalque, amelyért nem rajongok a Sgúrr óta, és újkora óta elő sem vettem. Nem rossz távolról sem, de receptszerűnek hat. Kicsit ludas talán az is, hogy sokkal keményebb, mint a többi, és ennek a bandának a szokszínűség áll jól, meg az, ha minden lemez több, lehetőleg három-négy, lábon áll. Semmiképpen nem nevezném hibalemeznek, főleg mert általában mindenkinek jobban is áll a súlyosodás, de ez a lépés nem jött be annyira nálam.

XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek

Ki gondolta volna, hogy a tizenkettedik lemezre írja meg Kátai élete legnagyobb slágerét? Pedig így sikerült. A címadó akkora, fejből kitörölhetetlen sláger, hogy nem is gondoltam, hogy tud (vagy akar) ilyen közérthetően fogalmazni, hatalmas meglepetés volt. Konkrétan még azt is el tudom képzelni, hogy bulizó fiatalok egy diszkóban is képesek lennének erre csápolni, és nem éreznék idegennek és cikinek. Ahogyan én sem, és ez a legnagyobb fegyvertény. Természetesen nemcsak erre a slágerre húzta fel Tamás a lemezt, hanem jobbnál jobb death metalos (Mindenevő, Vasgyár), avantgárdos, elvontabb, misztikusabb szerzemények (Ködkirály, Aláhullás, Világnak világa) és népdalok (Lydiához) is megférnek rajta. Még az Omega kései korszakának egyik legnagyobb klasszikusa (Babylon) is különlegesen sül el, a kicsit folkosabbra vett hangszereléssel. Még a lemez címválasztása is omegás a római számokkal jelölt tizenkettővel. Briliáns kaleidoszkóp ez, hibátlan mestermű. Ha nem lenne Rengeteg, ez lenne Kátai legjobb lemeze. Most mondjam, hogy azzal együtt is az? Talán igen, talán nem, de mindenképpen közel, a lehető legközelebb. „A világban éjszaka van, de lesz még, lesz még hajnal" – remélem. Mondtam már, hogy milyen sokat ad hozzá a szövegi tartalom ehhez a zenéhez?

Boldog születésnapot!