A német Tenside -ból nem sokat láttam, de annak alapján elég sematikus betonozós brutálmetalnak tűnt, amit a feltűnően fiatal négyes nyomott. Ezer és egy egészen hasonló bagázs szaladgál a világ minden táján, arra pedig nem sikerült rájönnöm, miért éppen ők lennének azok, akik majd egyszer kiemelkednek az arctalanság tengeréből. Persze lehet, hogy az...

A napokban sajnos botrányos véget érő Kultiplex adott helyett eddig a Tues-Die nevű rendezvénynek, de az élet megy tovább, az új helyszín pedig a pesti Trafó, ami sokkal inkább egy kulturális kikötő a városban, mint metalkoncerteknek való hely. No, de ez van, örüljünk, hogy egyáltalán van még egy-két zsebkendőnyi méretű hely a fővárosban, ahol konc...

Ha valaki képes Münchenig utazni a fenti összeállítás kedvéért, útközben is nagyrész efféle zenét hallgat a kocsiban és ezt követően sem csömörlik meg a tördelt ritmusoktól, a mélyrehangolt riffekre érkező szintiszőnyegektől, virtuóz gitár-billentyű torzsalkodásokkal teli negyedórás opuszoktól, akkor egész biztosan nincs orvosság a progmetal függős...

Sajnos a vagyonőri igazolványom sem tudta meggyőzni a kollegákat, hogy nekem a dühöngőben a helyem. A tanulság: minden legendás zenekar bulijára időben kell jegyet venni, főleg ha az egy Pecsa-méretű helyen van megtartva. Aki látta a Rude Awakening DVD-t, nagyjából tudja, hogy a Carling Academy hogy is nézhet ki. Én, mint ülőjegyes, az „erkélyen” f...

Mire kisebb késéssel befutottam az A38-ra, a göteborgi Avatar már javában zúzott egy női dobossal. Később aztán rájöttem, hogy valószínűleg csak emo, mindenesetre nem nagyon láttam még senki mást sálban dobolni. Rajta és a szintén meglehetősen emoisztikus frontemberen kívül egyébként nagyjából rendben volt a csapat fazonja; nagy terpeszben, veszettül...

Úgy látszik, egyre jár az agyam a Cry Free legénységével: tavalyi beszámolómat azzal zártam, hogy milyen jó lenne, ha az egy az egyben lenyomott Fireball-Machine Head kettős után (legutóbb ugyanis ez volt a koncepció) az idei évkezdő, immár hagyományossá vált nagy Wigwam-bulin a Who Do We Think We Are-Burn kettős hangzana el. Nos, nem így alakult p...

Érdekes, tanulságos kirándulás volt ez a kis kiruccanás, amellyel így Karácsony előtt megajándékoztuk magunkat, és amely nem kizárólag pozitív élményekkel gazdagította élettapasztalatunkat. Persze Jeff Scott Sotót élőben látni minden pénzt, energiát és fáradságot megér, és hirtelen nem is tudom eldönteni, hogy melyik lehet nagyobb élmény: egy szóló...

Köztudott, hogy a Therion főnök Christofer Johnsson teljesen képben van a hazai adójogszabályok tekintetében, de azért még így is meglepő, hogy idén egészen pontosan három alkalommal tette tiszteletét csapatával piciny országunkban. Talán ez a kivételesen gyakori vendégjáték – illetve a közelgő karácsony - lehetett a fő oka, hogy míg februárban ma...

Nyilván minden hardrocker - öreg s fiatal egyaránt - egyetért velem abban, hogy feltétlenül van valami pikáns abban, ha az egykori Uriah Heep-zenekarvezető előtt egy Deep Purple tribute banda ( Cry Free ) lép fel. Más kérdés, hogy kicsit szegénységi bizonyítvány is, hogy nem tudunk egy épkézláb, saját nótákkal kiálló, műfajban odaillő csapatot prezen...

A Flex első blikkre az osztrák főváros leglerobbantabb patkánylyuka: lapos tekintetű feka – ez így korrekt, vagy esetleg afroeurópait kell mondani? – dealerek egész kis galerije között egyensúlyozva kell lemenni a Donaukanal egyik hídja alá, ahol a ’80-as évek második végének amerikai filmjeit idéző hangulatú, félhomályos, füstös klub várja az embe...

Ez volt az a turné, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni. Évekre visszamenőleg sem emlékszem hasonlóan erős összeállításra, és a nézőszámokból ítélve nem egyedül én gondoltam ezt így: Európa több országában hetekkel a bulik előtt elkapkodták az összes jegyet, egyes kiemelt állomásokon pedig még extra dátumokat is be kellett iktatni a menetrendbe. ...

Némi tologatást követően végül mégis sor került a W.A.S.P. második budapesti jelenésére, méghozzá alig több mint egy évvel az elsőt követően. Pofátlan rövidségét leszámítva a tavalyi buli kimondottan nagyszerű volt, így aligha lepődött meg bárki is a szép számú közönségen.

A korai kezdési időpont miatt, még teljes munkahelyi harci díszben (értsd: öltöny, nyakkendő) éppen hogy csak beestem a nyitó Ride the Sky ra. Az ex-Helloween / Masterplan ütős Uli Kusch, valamint a norvég Tears of Anger testvérpárja által életre hívott zenekar debütalbuma elvárásaimtól messze elmaradva, sajnos meglehetősen átlagosra sikeredett. Az e...