Shock!

február 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ken Hensley, Cry Free - Budapest, 2007. december 6.

Nyilván minden hardrocker - öreg s fiatal egyaránt - egyetért velem abban, hogy feltétlenül van valami pikáns abban, ha az egykori Uriah Heep-zenekarvezető előtt egy Deep Purple tribute banda (Cry Free) lép fel. Más kérdés, hogy kicsit szegénységi bizonyítvány is, hogy nem tudunk egy épkézláb, saját nótákkal kiálló, műfajban odaillő csapatot prezentálni Ken Hensley előzenekaraként.
időpont:
2007. december 6.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
A vége mégiscsak az lesz, hogy Atkáéknak össze kell hozniuk néhány saját nótát… Mindenesetre P. Box híján és a balul sikerült Mobil reunion után egy hónappal az öregek közül sem nagyon tudok elképzelni senkit, aki bemelegíthetett volna, elvégre ma már sem a Lord, sem az Edda nem arról híres, hogy előzenekaroskodik – a szervezők fejében nyilván meg sem fordult, hogy ők nyissanak Ken bátyánk előtt. Mindazonáltal, ha én ahhoz a zenészgenerációhoz tartoznék, kezem-lábam törném, hogy a nagy előd előtt felléphessek. Ehhez képest a – számomra – meglepően kisszámú közönség között nem nagyon fedeztem fel senkit a hazai élvonal képviselői közül.

Ken Hensley élő legenda, ez nem vitás. Nem egyszerűen a Uriah Heep klasszikus felállásának egyik tagja volt, hanem a zenekar alapítója, motorja, fő komponistája, multihangszerese, sőt, időnként énekese is. Pontosan olyan kaliber, mint a nagy rivális (?) soraiban Jon Lord vagy Ritchie Blackmore: más is be tudta tölteni a pozíciót, nem is akárhogyan, de a legtöbbek számára távozását követően már nem volt Heep a Heep. S bár én a magam részéről nem feltétlenül – sőt, egyáltalán nem – értek egyet a nagy bandák bizonyos korszakainak, felállásainak fetisizálásával, azt abszolút aláírom, hogy Hensley markáns egyéniségével senki más nem tudta felvenni a versenyt a Heep későbbi verzióiban. John Sinclair és Phil Lanzon „csak” kiváló zenészek, remekül helytálltak(nak) a billentyűs poszton, de valóban híján voltak-vannak annak a kisugárzásnak, ami Ken sajátja a mai napig. Persze az említett úriemberek nem is tekintették feladatuknak, hogy felvegyék a versenyt az előddel, ellenben azok a későbbi Heep lemezek, melyeket ismerek (lassan itt az ideje a teljes sor beszerzésének), jobb dalokat tartalmaznak, mint a sebtében áthallgatott Hensley szólóanyagok, és hát, valljuk be, bár Ken korrektül énekelt mindig is, teljes albumokon keresztül nem túl izgalmas a hangja. Az idei, Blood On The Highway című dalcsokorhoz (melyen cseles módon régebbi nóták is hallhatóak új köntösben) viszont végre olyan vendégénekeseket hívott meg, akik bizony páratlanul magas színvonalat kölcsönöztek a zenének. Mindez pedig az önéletrajzi koncepcióval párosítva a 2007-es év egyik legizgalmasabb, legpatinásabb s természetesen legjobb lemezévé tette Ken friss munkáját. Remélem, még idén sikerül összeszednem a Blood On kapcsán támadt gondolataimat és megosztanom azokat a kedves Olvasókkal.

Nyilvánvaló volt persze, hogy a fantasztikus lemez énekesgárdájából senki nem tarthat Kennel a turnéra, hiszen sem Jorn Lande, sem Glenn Hughes naptára nem arról híres, hogy túl sok szabad helyet tartalmazna, de az ex-Heepes John Lawtonra sem nagyon lehetett számítani. Hensley mester ellenben összetoborzott egy lelkes ismeretlenekből álló bandát, akikről ugyan utólag megoszlanak a koncerten jelenlevők véleményei, szerintem azonban kivétel nélkül remekül teljesítettek mind. A Live Fire névre hallgató csapat tagjai közül különösen a fiatal gitárost, Ken Ingwersent jellemezte az élő tűz, az ifjú titán ugyanis minden rockpózt és színpadi ripacskodást felvonultatott, amelyet sokan az alázat hiányának tudtak be, szerintem azonban csak jól érezte magát a srác a színpadon (ha én zenész lennék és egy ekkora formátumú legenda mellett játszanék, nyilván hasonlóképp nem férnék a bőrömbe). Játéka is kifogástalan volt, remekül kiegészítették egymást idős mentorával – nyilván Mick Box sem dolgozott jobban össze Hensleyvel anno.

A ritmusszekció sokkal visszafogottabban, alázatosabban, de rendkívül dögösen adta az alapokat, különösen a duci dobos játéka volt ízes (a basszert pedig, mint utólag kiderült, tavasszal Jorn csapatában láthattuk – tudtam, hogy valahonnan ismerős a fószer!). Nemcsak a Heep klasszikusok tekintetében volt kényes kérdés az énekes személye, hanem a Blood On dalai miatt is: nos, az Izlandról szalajtott Eirikur Hauksson (aki egyben helyi Eurovíziós jelölt is volt, ha jól értettem) távolról sem egy Jorn Lande, ellenben feelingesen és – ironikus módon – némiképp a mostani Heep-énekes Bernie Shawra emlékeztetően hozta az énektémákat, természetesen Kennel felváltva vagy éppen duettben. Sőt, a ritmusgitáros szerepét is magára vállalta, néha éneklés nélkül is, ha a főnöknek épp ahhoz volt kedve, hogy végigénekeljen egy-egy számot. Amit például a Rainben előadtak, az maga volt a csoda – amúgy is ez az egyik leghangulatosabb Heep lassú (és talán kissé alulértékelt is a klasszikusok között), de itt – a teljes zenekaros belépővel együtt – katartikusra sikeredett.

Libabőrt okozott persze a July Morning és az utána következő Circle Of Hands is, de az igazság az, hogy a hosszúra nyúlt intró első pillanatától fogva borzongató volt minden egyes Hammond-hang. És klasszikusok ide vagy oda, én bizony kevésnek találtam a három Blood-nótát – persze így is egy és háromnegyed óra körül mozgott a nettó játékidő és azt nyilván nem vitathatom, hogy Lady In Black, Wizard és persze Gypsy nélkül nincs Hensley koncert: előbbi kettő egyszerűségében volt nagyszerű ezúttal is (Ken természetesen itt gitárt ragadott, Eirikur pedig a vokálok mellett a szintiszőnyeget hozta); utóbbi pedig legvégső ráadásként olyan metalt osztott, hogy csak néztem egy nagyot. Irdatlanul nagyot szólt ez a közel negyvenéves tétel, hihetetlen súly van benne még ma is! Abszolút csúcspontként azonban mégis az új anyagot záró Last Dance-t emelném ki, amelyből az elején kicsit hiányzott ugyan Glenn Hughes, de Ken előadásában is legalább olyan szívbemarkoló és felkavaró volt, mint lemezen…

Főszerkesztőnk nemrég a Deep Purple koncert kapcsán meghatottan mesélte, milyen hatalmas élmény volt találkozni a tagokkal és hogy mennyire közvetlen, allűrmentes embereket ismert meg. Nos, eme buli után hasonló élményekkel indultam haza magam is kicsit megilletődötten és kissé remegő lábbal – a dedikálás során ugyanis egy végtelenül barátságos, 62 éves kora (és a hőskorszak nem kimondottan egészséges életmódja) dacára remek formában lévő, talpig gentlemannel találkozhattak azon rajongók, akik nem siettek. És ez az a bizonyos emberi tényező, amely időről időre még jobban elmélyíti kapcsolatomat a rockzenével.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.