Shock!

december 07.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

House Of Lords, Weena - Budapest, 2008. április 2.

Jealous Heart, Can’t Find My Way Home, Love Don’t Lie - a magunkfajta öregecskedő rockerek számára ezek a dalok a „nyugatról” behozott, javarészt kalóz Metal Ballads és hasonló című válogatás-kazetták világát idézik, a „szupercsenel” műsorán néha felbukkanó, feltúrt hajú rocksztárokat, és azt az érzést, hogy innen, kicsi banánköztársaságunktól hű de nagyon messze is van Amerika.
időpont:
2008. április 2.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
Csak néztük a napsütötte arcú, tökéletesen kinéző, zenélő és éneklő társulatokat, és azt gondoltuk, ilyet élőben úgysem láthatunk soha. Az egyik ilyen csapatra pontosan húsz évet vártam, és bár sok minden megváltozott az életkoromtól a zenekar összetételén és kinézetén át a világgazdasági viszonyokig, de amit végül elhoztak hozzánk, az pontosan az volt, amit már húsz éve is elképzeltem: libabőr, hidegrázás, csoda.

Operametal-bohózat után Hard Rock Csoda

Persze előbb meg kell emlékeznem valami másról. A gyenge félháznyi (illetve félhajónyi) közönség ugyanis nyolc órai kezdettel egy olyan előzenekar programját is végigszörnyülködhette, amire gyakorlatilag a magyar nyelvben nincsenek tökéletesen megfelelő szavak. A német, Weena névre hallgató zenekar atyaúristenei bizonyára a Nightwish tagjai, ez idáig akár rendben is volna. De ami az első hangtól kezdve bizonyossá vált számomra, hogy a teuton ötösfogat tagjai sem együtt, sem egyenként NEM TUDNAK ZENÉLNI. Így leírva, túlzás nélkül. WeenaDobosuk egy dél-drezdai rakodómunkás fizimiskájával rendelkezett, amit ellensúlyozhatott volna feszes, pontos dobjátéka, de nem tette. Nagyon nem. Azt az össze-vissza kalimpálást, amit művelt, a közönség bármelyik tagja (beleértve a takarító nénit) überelte volna, két habverővel is. Elöl egy hosszú szőke hajú gitáros kapaszkodott hangszerébe, amelyből középiskolás, pinceklubos zenekarnál is primitívebb, görcsösebb „riffeket” gyalult elő, és néha szólókra is vetemedett: ekkor már egy emberként görbült sírásra a közönség szája - kié a nevetéstől, kié az ősi borzalomtól.

Három hangos, ultraprimkó, nyekergő hangok törtek elő szegény hangszerből, amely bizonyára az első hangnál eldöntötte, mégis inkább egy kandallóban kellett volna hősi halált halnia. Barátunk énekelt is, teljesítménye alapján hangterjedelme kábé fél oktávra tehető, érzelem nulla, értelem is alig, küszködés viszont annál inkább. Hátul egy pulikutya-frizurás, gyaníthatólag épphogy 16 éves süvölvény vállalta a „ritmusgitáros” szerepet - tehát ő is pont ugyanolyan béna volt, mint a főhős, csak ő még nem is mert szólózni. Lehet, ő tette jól. A basszusgitárnál egy negyveneseinek derekán járó kopasz kamionsofőr küllemű jóember vigyorogta végig a bulit, miközben kissé homoerotikus mozgással lengte be a színpadot. Bizonyára annak örült, hogy mivel hangszeréből egy nyamvadt szötymedéknyit sem lehetett hallani, így a hibáit sem lehetett észrevenni.

Na, de ez még semmi. Az első, javarészt instrumentális (bwáááhááháháhá) szerzemény után megérkezett Őpálcikasága, a vaságy nélkül csupán 30 kilónyi énekesnő, Sylva Bouchard-Beier, egy piros lebernyegbe bújtatott logarlécet imitálva. Operás énekhangjából kizárólag a hisztérikus díva és a felbőszített kendermagos tyúk stíluskeveréke bukkant elő, egyes magas hangjaitól majdnem megrepedt a hajó alsó burkolata, a szivattyúkat készenlétbe állították… WeenaDe komolyan, azt hiszitek, túlzok, viccelek, fikázom… De nem, ez TÉNYLEG ennyire rossz volt! Ráadásul ez az öt botcsinálta zenészpalánta amellett, hogy egyenként bénázott, egyben egyenesen a pontatlan, önmagától megrettent őskáosz fogalmát testesítette meg. Sylva ráadásul dalonként öltözött át, ványadt alakjára hol fekete miniszoknyát (ójajjj), hol rózsaszín hiphoppicsa-cuccot és csilivili napszemüveget (aaaargh) öltve, az esemény csúcspontja pedig az volt, amikor a földön fetrengve, magára egy fekete lepedőt borítva csinált úgy, mint amikor gyerekkorunkban játszottunk szellemesdit. Már most is sokkal többet írtam róluk, mint megérdemelnék, de még mindig érzem ugyanazt a hideglelő döbbenetet, amit a helyszínen… ők öten a német Uhrin Benedek, akik szerintem még mindig nem jöttek rá, hogy az erősebb idegzetűek sem velük nevetnek, hanem rajtuk… Bár a teljes élményt valóban képtelenség visszaadni, azért íme egy link, ezek ők maguk. Sírjatok, nevessetek, és döbbenjetek meg, mire nem képes némi előzenekarként befizetett pénz. (http://www.myspace.com/soundofweena)

House Of LordsOké, túl is beszéltük az eddigieket, essen szó végre arról is, amire a fent említett két évtizedet vártam. Igaz, hogy mára a régi House Of Lords név gyakorlatilag csupán James Christian énekest jelenti, de az utóbbi két lemezen igenis sikerült pontosan ugyanazt a csodálatos dallamvilágot, érzelemgazdag rockzenét és bődületes énekteljesítményt nyújtaniuk mint a klasszikus korszakban. Oké, a Dokken is klasszikus stílussal jön vissza esmét, de ott azért már erősen kopik a főhős hangja, itt viszont… Felhangzott az intro, majd elfoglalták helyeiket a legfrissebb Lordok. Semmi cicoma, három feketébe öltözött zenész - és mégis azt éreztem, itt van az, amit annak idején éreztem, maga a klasszikus Hard Rock. Aztán színpadra lépett a főhős is, aki persze már rég nem az a villámló tekintetű, daliás rockisten, akit a klipekből ismerhetünk, de az első elénekelt sora után tudtam: semmit nem számít a kissé megtömzsült testalkat, sem a táskás szemek és a kissé feminin hajmaradék, nem fontos, hogy már csak apró toppanásokra futja a mikrofon előtt - ez a Hang önmagában maga a férfias, felemelő és zseniális Rock. A legismertebb lemez címadója (Sahara) és az ugyaninnen elővett Chains Of Love pedig talán még a klasszikus korszaknál is dögösebben, élettelibben sodorta el a sajnos azóta is fél háznyi nézősereget. Persze a banda meghatározó billentyűse is a múlté már, billentyűfutamai gépről érkeztek (ő maga állítólag már kizárólag lemezproduceri bársonyszékekben érzi jól magát…), de a szekvenszerből adódó gépiességet egy pillanatig sem lehetett észrevenni a bandán.House Of Lords

BJ Zampa dobos, bár arcra egy az egyben Monty Python tag, játéka, mozgása, beleélése egyértelműen az egyik legfeelingesebb rockdobossá teszi. A szekvenszeres kíséretek kockaságát általában az ütősökön lehet leginkább megfigyelni - itt ebből semmi sem jött le, röpködtek a zsonglőrszerűen dobált dobverők, látványos mozgást és nagy vigyorokat kapott mindenki mindenfelé - no meg persze maximálisan megütött dobokat. Jimi Bell gitáros, bár kissé belebújt effektjeibe és hippi-fejét is folyamatosan eltakarta előrehulló haja, olyan szinten nyúzta végig a bulit, mint a hard rock fénykorának legnagyobb gitárosai. Gitárszólója ugyan kissé tekerősebbre sikerült, mint azt a stílus képviselői megszokhatták, de az tény, hogy technikai tudása csak a szólóban került arcbamászóan előtérbe, a dalok közben pontosan azt hozta, amit és amennyit kellett. Chris McCarvill bőgős már fejre is szinte a 80-as évek végéről lépett át 2008-ba, ezt a piszén-pimasz, mégis ártatlan szemű kölyökfejet annak idején minden bandában kötelezővé tették. A játéka szintén feelinges és laza volt, és vokáljaival is folyamatosan erősítette a produkciót.

James Christian pedig közben a csillagokat is leénekelte nekünk. Ugyan valóban nem nagyon mozdult meg, és konferálásai sem Cicero nyomdokain haladtak, de az tény, hogy húsz év ide vagy oda, minden egyes hangja egy az egyben a helyén volt, beleértve a legerősebb és a legmagasabb lemezre vett részeket is! Itt aztán nem volt Don Dokken-féle barátságos elmismásolás, az öreg Jamest a fiataltól sok minden más megkülönböztette ugyan, de a hangja nem! Csodás élmény volt hallgatni, de az arcára is oda volt írva ám sok minden. House Of LordsMert ugyan csak pár százan voltunk a nézőtéren, de mindenki csillogó szemekkel énekelte a klasszikus sorokat, sőt, az új lemezek dalait is, és James láthatóan erre aztán végképp nem számított. Több dal közben láthattuk, hogy amikor a közönség úgy istenigazából rázendített egy-egy sorra, főhősünknek komolyan, igazából könnyek csillogtak a szemében.

Érdekes módon - és hála az égnek - nem nosztalgiabulit kaptunk a nótasorrend tekintetében. Hogy miért hála az égnek? Nos, a legtöbb olyan zenekar esetében, amely már évtizedek óta létezik, bármikor nyomon követhető az, hogy a régi dalok azért mégiscsak klasszikusabban, szebben, jobban, erősebben ütik meg a jónép szívét, mint az újak. Valahogy más a hangulatuk, és az újaknál azt érezzük: „Igen, ez is jó, de azért az a régi jó dal, na, az volt az igazi”. Most erről szó sem volt, minden egyes dal ugyanazt a hőskori hard rock mennyország érzést hordozta, régi, új, tökmindegy. Amikor a harmadikként (tökéletesen) elővezetett Love Don’t Lie után megdörrent az új lemez címadója, semmilyen időbeli zökkenést nem éreztem, csupán azt: íme a következő klasszikus. És így ment ez végig, akár a Rock Bottom kissé Gene Simmonsos zakatolása, akár a főhős akusztikus gitározásával kísért Can’t Find My Way Home volt terítéken, vagy esetleg a harmóniamenetében Love Don’t Lie 2-nek is tekinthető Another Day From Heaven andalított.

Setlist:

Sahara
Chains Of Love
Love Don’t Lie
Come To My Kingdom
Rock Bottom
One Foot In The Dark
I’m Free
These Are The Times
I Dont Wanna Wait All Night
I Wanna Be Loved
Another Day From Heaven
Talkin ’Bout Love
Can’t Find My Way Home
Perfect World
All The Way To Heaven
Pleasure Palace
Slip Of The Tongue
+ S.O.S.

A gitárszóló mellett két dal közé egy szekvenszer-szintire eldübörgött dobszólót is kaptunk, pont olyan időtartamban ami még az átlag-hallgató számára sem vált fárasztóvá, majd a közel másfél órás program már véget is ért. A jónép kitartó visszázására egy S.O.S.-t kaptunk még, az előző lemez egyik legfogósabb dalát, és bár kitartóan zsolozsmáztam egy Jealous Heartért, ez már sajnos nem fért bele az estébe. Az viszont tény, hogy bármerre néztem, csillogó szemeket, mosolygó arcokat láttam, olyan embereket, akik most úgy repültek vissza az időben, hogy közben nem ette meg őket a gonosz Nosztalgia-szörny. Ez bizony egy 1988-2008-as, téren és időn felül álló rockbuli volt!

Az már csak hab volt a tortán, hogy gyakorlatilag a koncert vége után azonnal megjelentek a zenekartagok, simán, közvetlenül lemásztak a színpadról és elvegyültek a hitetlenkedő nép körében, mosolyogva beszélgettek, fotózkodtak még vagy fél órán át. Úgy tűnt, nem csak nekünk volt csoda ez a koncert. Köszönjük a Lordok Házának, és persze a Livesoundnak is, amiért már megint valami olyat villantottak meg nekünk, amire nélkülük esélyünk se lett volna. Reméljük, lesz még ilyen: James and Co., please Come Back To Our Kingdom!

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
House Of Lords

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.