Shock!

augusztus 16.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Richie Kotzen, K3 - Budapest, 2008. március 11.

Mivel a Devil’s Slingshot előtt lemaradtam a K3-ról, most láttam először őket. Kállai János, Szuna Péter és Nagygyörgy Gábor vitán felül baromi jól nyomják ezt az instrumentális prog metalt, nagyon tudnak bánni a hangszereikkel, feszesen és töményen szólalnak meg, roppant okosan muzsikálnak, ráadásul olyan bivaly hangzást kaptak, hogy nem hittem a fülemnek.

richie_kotzen_p2008_20

Ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy nekem itt-ott pont az agyasság tűnt kissé túlzásba vittnek: néhol meglehetősen kiszámítottnak, matekosnak éreztem a dolgot. Ez persze simán lehet az én hibám is, hiszen ilyen komplex muzsikáknál nem feltétlenül jön át maradéktalanul a zene veleje elsőre, pláne nem élőben. A Satriani- és Dream Theater-párhuzamok persze így is ordítóak voltak, de ez már eleve feltételez egy bizonyos színvonalat, szóval senki se vegye fanyalgásnak a fentieket, mert nem is igazán jut eszembe hasonlóan ütős hasonszőrű hazai produkció.

időpont:
2008. március 11.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )

Vagyis a bevallottan súlyosra, fémesre húzott fellépés összességében teljesen meggyőző volt a trió képességeit illetően, ráadásul a K3 hála a jó égnek dalokban gondolkozik, nem pedig feleslegesen hangokat halmozó technikai bemutatókban. Ízlésesen, könnyeden csavarták elő a komplex témákat, és fekete pólós, szimpla kiállásuk is rokonszenves volt, de ennek ellenére a végére kissé egyhangúnak találtam a műsort. Néhol el tudnék képzelni némi színesítést, urambocsá’ még talán éneket is, csak amúgy mutatóba… Az mindenesetre biztos, hogy a legutóbbi Under A Spell albumot le fogom csekkolni, és mindenkinek csak ajánlani tudom őket

k3_p2008_03

Richie Kotzen annak idején a tekerésperverz Mike Varney istállójából kinőve állt rajthoz, hogy ujja köré csavarja a gitárosszakmát, de a még ma is mindössze 38 éves virtuóz ennek ellenére mindig is rendelkezett két olyan isteni adottsággal, ami sok versenytársából tökéletesen hiányzott: zenei alázattal és remek dalszerzői vénával. Richie csak úgy árasztja magából a lemezeket, így távolról sem vagyok komplettista, sőt, igazából csak a három évvel ezelőtti Forty Deuce projekt óta sorolom magam a rajongói közé, noha előtte is nagyon kedveltem őserejű, bluesos játékát. Ez a koncert csak a róla kialakított képemet igazolta, jelesül azt, hogy ez a csávó egy zseni. Nem olyan hipermodern, mint Satriani, nem kísérletezik olyan agyahagyottan, mint Vai, nem teker úgy, mint Yngwie, teljesen más iskolát képvisel, de csak és kizárólag a rockgitárosok abszolút elitjébe sorolható.

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok embert vonz majd a koncert – kellemes háromnegyedház gyűlt össze a hajón –, és aki eljött, hogy megnézze, mit produkál élőben ez a nyúlánk, lányosan simaképű zenész, az gyakorlatilag kizárt, hogy csalódottan távozott. Mindenféle extra nélkül indult a műsor a Losin’ My Minddal, és már itt szétterült az arcomon az elégedett, buddhisztikus mosoly, mert a rockzene valami ilyesmiről szól.

Az egész este a finom, ízes muzsikálás jegyében telt: szó sem volt hangszermaszturbálásról, egymás deszkákról lejátszásáról vagy cinikus, parasztvakító szólóorgiákról, csak sorjáztak egymás után a dalok, én pedig egyre elvarázsoltabban figyeltem a triót. Richie KotzenKotzen mögött komoly nevek sorakoztak fel: egykori Mr. Big-es harcostársa, Pat Torpey hegesztette a ritmusokat, a többek között a Slash’s Snakepit második albumán is játszó, punkfrizurás Johnny Griparic pedig a basszust pengette. Úgy általában véve az egész dolog lenyűgöző volt, mert az ilyen kaliberű zenészek néha minden rutin ellenére is képesek engedni a kísértésnek, majd átmenni lélektelen technikai bemutatóba, itt azonban ilyesminek még csak az árnyéka sem vetült a trióra. És eközben persze olyanokat nyomtak, hogy az embernek az álla leesett. Ennek ellenére, ha egy mezei zenehallgató csak úgy betévedt erre a koncertre, elégedetten mehetett haza.

A program középpontjában – mily meglepő! – a főhős szólólemezei álltak, mindenféle felesleges rizsát vagy nagy átkötő szöveget megspórolva jöttek egymás után a rockosabb és balladisztikusabb szerzemények (A Love Divine, Go Faster, Doin’ What The Devil Says To Do, Fooled Again és a többi), bár a Stand azért természetesen nem maradhatott ki, a közönség pedig olyan hangosan visszhangozta a dalt, mint talán a Change-et leszámítva egyetlen másik nótát sem az este folyamán. Nem akarom bántani Bret Michaels-t, de ő alighanem az élete árán sem tudná olyan jól elénekelni ezt a dalt, mint Richie… No igen: közhelyszámba megy, hogy Kotzen nemcsak a gitárfronton nagymester, arra azonban nem számítottam, hogy élőben is ennyire jól a hangja. Az elején mintha még itt-ott mintha becsúszott volna egy kis bizonytalanság, de a banda végig valami monitorproblémával küszködött, így ez akár ennek is betudható.

Setlist (nem sorrendben):

Losin’ My Mind
A Love Divine
Go Faster
Remember
Doin’ What The Devil Says To Do
Faith
Feed Your Head
Bad Things
So Cold
Chase It
Stand
High
Change
Fooled Again

Kötelező jelleggel elkezdhetném tovább halmozni a dicsérő jelzőket Richie gitárjátékáról is, de egyrészt nem látom értelmét, a másik oldalról pedig kellően érzékletesen sem tudom megvilágítani, mitől annyira magával ragadó minden egyes pengetése. Vastagon a ’60-as és ’70-es években gyökeredző, érzelemmel csordultig telített játéka egyszerűen páratlan, tényleg bármihez nyúlhat: jöhet nyers, hendrixes ősrock-téma, felkavaró, füstös blues-ballada vagy soulos, funkos beütésű, lendületes szerzemény, gitározása a koncert minden egyes pillanatát uralta. Emellett persze nem lehetett nem odafigyelni a ritmusszekcióra sem.

Richie hangulattól és gondolom, az elfogyasztott sörmennyiségtől függően néha simán képes két és fél órás koncerteket is adni, de itt a már említett technikai problémák miatt csak úgy nagyjából 90 percet játszottak, és mindenféle felesleges önünnepeltetést mellőzve, de láthatóan elégedetten és hálásan távoztak a színpadról. Elfért volna még talán egy kicsivel hosszabb ráadás, mert nem mondom, hogy az Until You Suffer Some-ot vagy a Shine-t még nem bírtam volna elviselni, de hát mindent azért nem lehet, ráadásul nem létezik a földön az a dal, amiért a műsor második felében előszedett So Cold ne kárpótolt volna ezen az estén, itt tényleg centis libabőrök jöttek ki rajtam.

richie_kotzen_p2008_05

Egy mindenféle allűröktől mentes, láthatóan ízig-vérig fanatikus zenészt és két hasonlóan óriási társát láthattuk ezen az estén. Nem nyáladzom tovább feleslegesen a koncert fölött, inkább csak annyit mondok: mindenki nagyon sajnálhatja, aki nem nézte meg Richie Kotzent ezen a borongós kedd estén, de a fogadtatás alapján el tudom képzelni, hogy nekik is lesz még alkalmuk bepótolni a mulasztást. Az ilyen koncerteket nehéz szavakba önteni: amikor csak állsz, nézel, hegyezed a füleidet, és jön veled szembe a nagybetűs ZENE.

Fotó: Valentin Szilvia

További fotók:
K3
Richie Kotzen

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Uriah Heep - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. szeptember 21.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.