Shock!

október 21.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ektomorf, Stuck Mojo, Vengince, Tenside - Budapest, 2008. március 1.

A német Tenside-ból nem sokat láttam, de annak alapján elég sematikus betonozós brutálmetalnak tűnt, amit a feltűnően fiatal négyes nyomott. Ezer és egy egészen hasonló bagázs szaladgál a világ minden táján, arra pedig nem sikerült rájönnöm, miért éppen ők lennének azok, akik majd egyszer kiemelkednek az arctalanság tengeréből.

 

 

időpont:
2008. március 1.
helyszín:
Budapest, A38
Neked hogy tetszett?
( 1 Szavazat )
Persze lehet, hogy az idő majd rám cáfol, és öt év múlva a Tenside szállítja le az új Vulgar Display Of Powert, de a látottak alapján maradjunk annyiban, hogy erre látok kevesebb esélyt.

Az amerikai Vengince-ben a kivétel nélkül röhejes túlzásokba eső promóteri anyagok szerint mindenképpen hallanom kellett volna valami érdekeset, de vagy süket vagyok, vagy csak rossz napjuk volt, nem tudom. A lényeg így is, úgy is az, hogy nem győztek meg. A kaliforniai brigád Bay Area metalcore-ként határozza meg saját stílusát, de ez a meglehetősen semmitmondó skatulya sajnos hasonlóan szürke és jellegtelen zenét is takart. A csapatból hárman is üvöltöznek, de lényeges különbség nincs az egyes hangok között, emellett meg tök arctalan durva muzsikát nyomtak hol tipikus killswitchiánus fordulatokkal, hol Meshuggah-szerűen pszichopata ritmusokkal, ikergitáros dallamokkal meg sok hideg, csikorgó samplerzajjal. Feszes és energikus volt a produkció, de csak ettől még hadd ne csattanjon az állam 2008-ban a padlón, ez ugyanis a minimum, ha valaki ilyen szigorú muzsikával szeretne előbbre jutni. Lemezen lehet, hogy jobbak, de így élőben egyáltalán nem tűnt érdekfeszítőnek a Vengince.

Néhány éve nem nagyon reménykedtem abban, hogy valaha is láthatom még élőben a Stuck Mojót, pláne nem Magyarországon, de kedvenc gitárosaim egyike, Rich Ward szerencsére nem bírta ki sokáig a banda nélkül, és a rövid tetszhalált követően ismét nekilátott a munkának. Ez a Mojo persze nem ugyanaz a Mojo, mint amelyik bő egy évtizeddel ezelőtt örökre belopta magát a szívembe a Pigwalk és Rising lemezekkel, de a lényeg szerencsére mit sem változott, és az eredetileg csak a neten terjesztett Southern Born Killers album normális kiadását egy alapos Euro-turnéval ünneplő atlantai rap metal riffszörny végre Budapesten is bemutathatta, mire képes. Bevallom, kicsit furcsállottam, hogy Angliát leszámítva nem a Stuck Mojo a körút főbandája, de ez végül is egy magyar zenekar sikereinek köszönhető, szóval üsse kő. A hajó mindenesetre úgy háromnegyedig telt meg, és az első sorokban láthatóan ízig-vérig fanatikusok gyűltek össze.

A régi felálláshoz képest komoly változás, hogy Rich mellé érkezett még egy gitáros a fozzys Mike Martin személyében, de az úgymond klasszikus összeállításból már amúgy is csak Ward játszik a csapatban. Ez persze garanciát is jelent a folytatólagosságra, hiszen régen is ő írt mindent. A Bonz helyére érkezett hegyomlás méretű frontember, Lord Nelson láttán nekem mindenesetre nem nagyon volt hiányérzetem: a hatalmas fekete fickó szakasztott úgy néz ki, mint Turbo B. a ’90-es évek elejének legendásan pocsék eurodiszkó-formációjából, a Snapből (tudod, ájvgátdöpáuvör), és nem is csinált túl sok mindent, de már eleve a méreteivel és fenyegető ide-oda járkálásával uralta a színpadot, a többiek pedig megállás nélkül ugráltak és pörögtek a deszkákon.

Ami a zenét illeti, szintén nem nagyon teketóriáztak, az A38-on megszokott remek hangzás pedig csak fokozta a hatást. Ha nem ismered a Stuck Mojót – és sajnos jóval kevesebben ismerik őket, mint azt megérdemelnék – , alighanem meglepődnél, hogy még ma is lehet úgy játszani hip hoppal kevert metalt, hogy az nem hangzik klisésnek, márpedig ez a helyzet. A régi klasszikusok ma is ugyanolyan frissen hatnak, mint amikor megjelentek, az új dalok pedig élőben is bizonyították erejüket. Sajnos a műsoridő nem volt hosszú – olyan 45-50 percet játszhattak – , de a program összeállításába nem csúszott hiba: különösebben nem lepett meg, hogy a remek utolsó anyagot a szaggató Metal Is Dead és a klipje miatt nagy viharokat kavart übersúlyos, zakatolós Open Season képviselték, nagy kedvencem, a That’s When I Burn felbukkanása azonban talán az egész este legkellemesebb meglepetése volt. Mondanom sem kell, mennyire odavágott élőben is ez a fémesen groove-os, iszonyatosan fogós nóta. A Declaration Of A Headhunter lemezt viszont teljes egészében hanyagolták – ezt kicsit sajnáltam – , és őszinte csodálkozásomra a Pigwalk címadója sem kapott helyet a programban: a ’96-os lemezről így be kellett érnünk a Twisteddel (micsoda riffek!) és a Here Comes The Monsterrel. A Risingról a címadó, az Enemy Territory, a Throw The Switch és természetesen minden idők legnagyobb Mojo dala, a Southern Pride voltak hivatottak emelni a koncert fényét. A legnagyobb beindulást talán az utóbbi okozta a program vége felé, de nagy élmény volt hallani azt is, ahogy a közönség mindenféle biztatás nélkül nyomta a Rising leállós részének óriási dallamos témáját.

Ha már dallamok, helyben vagyunk: a végig széles vigyorral játszó, állatira lelkes Rich kiválóan hozta Corey Lowery témáit, ezen a téren sem volt semmi hiba. A szúnyogtestű Steve Underwood is úgy dobolta a roppant fineszes és intenzív ritmusokat, hogy arra csak csettinteni lehetett, Ward és Mike játéka pedig nem igényel semmiféle extra kommentárt, mesterien csiholták a zseniális riffeket és az ízes szólókat. A basszer Sean Delson is alaposan kivette a részét a színpadi akcióból, jó volt nézni, ahogy Martinnal végig vállvetve rázták a fejüket. Lord Nelson fenyegető pillantásai és grimaszai csak fokozták a hatást, és nekem az is bejött, ahogy darálta a szövegeket, tényleg egy pillanatra sem hiányzott Bonz izgágább, idegesebb hangja és előadásmódja. A gyakorlatilag megállás nélküli, roppant feszesre húzott és energikus program a Not Promised Tomorrow-val zárult, de a közönség utána még hosszasan ünnepelte a csapatot. Állítólag van esély arra, hogy július tájékán ismét Magyarországon játsszanak, remélem, összejön a dolog, mert ezt a bandát tényleg minden nap meg tudnám nézni. Megalázóan jók voltak.

Elismerem az Ektomorf eredményeit, örülök a sikereiknek, emellett kimondottan erős koncertbandának is tartom őket, de bevallom, a Stuck Mojo után már nem nagyon tudtak lekötni. Hangsúlyozom: ez nem rajtuk múlt. Jól szóltak, a megszokott intenzitással uralták a színpadot, és ezen az energiaszinten megdörrentve ezek a viszonylag szimpla, de baromi erőteljes nóták hatalmasat tudnak ütni. Úgy látom, a csapat mára itthon is kivívta magának az elismerést, pedig régen azért akadt némi feszkó ezen a téren, de a jelek szerint most minden rendben van, élvezik ők is, ha Magyarországon játszhatnak és a közönség is leveszi őket. Az Ektomorf simán benne van az európai mezőny felső közepében ezen a modern groove/thrash vonalon, élőben pedig tényleg tanítanivaló elánnal hozzák a tutit. Vagyis minden adott volt a jó hangulathoz, tényleg nem volt itt semmi hiba. Ha a Mojo előtt játszanak, valószínűleg én is sokkal inkább fogtam volna Zotyáék adását.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2006. október 14.