Anthrax, Black Label Society, The Gathering, Nevermore, Fear Factory – csak néhány név a Concerto Music idei felhozatalából, akik fennállásuk harmincéves jubileumát ünneplik 2026-ban. Kosinszky Gáborral és Medvegy Lászlóval azért ültünk le egy alapos beszélgetésre, hogy az évforduló aktualitásain túl kicsit áttekintsük, milyen állapotban van jelenleg a hazai koncertpiac rock/metál-szegmense, illetve milyen szempontok mentén működnek a jelenlegi környezetben.
A húszéves jubileumotok kapcsán ültünk le legutóbb, az azóta eltelt újabb tíz évben azonban egy kétéves törés is volt. Szerintem kezdjük ezzel: amikor beütött 2020 eleje, mi volt az első gondolatotok a Concerto jövőjét illetően, miután láttátok, hogy nem múlik el néhány hét alatt a dolog?
Kosinszky Gábor: Kicsit visszább mennék, ha lehet, mert pont a legutóbbi interjúnk idején kezdtük érezni, hogy végre kilábaltunk ebből a 2008-2013 közötti, lezsibbadt piaci fagyásból. A 2010-es évek derekára állt vissza a rend. 2017-re már sikeres évként emlékszem vissza, és 2018, majd 2019 is tök jó volt. Ebbe a végre megint felfelé ívelő szakaszba ütött bele a covid. Eleinte nem tudtuk, meddig tart, kezdetben még nagyobb volt az optimizmus szerintem, de ahogy egyre jobban mentünk bele, és jöttek az újabb hullámok, úgy vált mindenki jóval óvatosabbá. Arról szólt az életünk, hogy újradátumozzuk, illetve újrakössük a lekötött dátumokat. Eleinte félévekre előre kötöttük csak újra a bulikat, aztán mire jött a második hullám, nagyjából ősszel, már inkább egy évre előre gondolkodtunk. Sőt, akkor már volt, aki inkább lemondta a bulikat, mint például Nick Cave.
Medvegy László: Amikor túl voltunk a második ilyen átdátumozáson, már láttuk, hogy nem fog gyorsan megoldódni a dolog, és nem lesz hirtelen visszapattanás sem. Nagyjából beletörődtünk, és inkább próbáltuk minimalizálni a veszteségeket. Közben pedig minden egyes újrakötésnél, újradátumozásnál lehetőséget adtunk arra, hogy egy bizonyos időintervallumban vissza lehessen váltani a jegyeket. Ezt sok pályatársunk nem tette meg.
K.G.: Az átlagos jegyvisszaváltásunk nem lépte át a 17-20 százalékos visszaváltási rátát, ami meglehetősen jó szerintem. Attól féltünk, hogy 80-100 százalékos lesz az arány, miközben már költöttél a bulira, kint volt az előleg, reklámoztuk... Szóval ez egy iszonyú puzzle, sakk, vagy nem is tudom, melyik: minimalizáld úgy a veszteséget, hogy közben kaptál egy új dátumot, és ha osztoztál az ügynök optimizmusában, tudasd ezt a közönséggel, miközben még a régebbi elhalasztásának következményeit szenveded el ugyanannál a művésznél.
Unatkozni biztosan nem unatkoztatok...
K.G.: Konkrétan sokkal több munkánk volt, mint amikor normál menet van. Ment az újradátumozás, az új kampányok, jöttek a jogi dolgok, rengeteg probléma merült fel.
M.L.: Nehéz volt. Akár csak olyan logisztikai kérdések is például, hogy nem kizárólag minket érintett nagyon kellemetlenül az egész időszak, hanem a társ-, illetve partnercégeket is, és ezalatt például egyes jegyértékesítő helyek, irodák megszűntek. Régebben még nagyobb volt a fizikálisan megvásárolt jegyek aránya, mint a mai világban, ezért számos vásárlónkhoz nem jutott el a visszaváltás lehetőségének híre. Bement egy vidéki városban az Ibusz-irodába, ott a kihelyezett kollegina kinyomtatta neki a jegyet, és boldog volt. Aztán elmaradtak a dátumok, és tudatosult benne, hogy például nincs hol visszaváltania a belépőt, mert menet közben az adott iroda bezárt. Vagy már rég lezárult a visszaváltási ablak is, hiszen nem volt elérhetőségünk hozzá, így értesíteni sem tudtuk. Csak akkor értesült a fejleményekről, ha naprakészen követett bennünket vagy az adott zenekart. Ezekben az esetekben mindig indult a körbetelefonálgatás, hogy mi legyen. A jegyértékesítő kollegina nyilván nem mert döntést hozni, jöttek-mentek a kör-e-mailek, a telefonok.
Vagyis újszerű problémákkal szembesültetek.
K.G.: Így van. Épp a határán jártunk egy korszaknak, azóta százszor inkább az online világban zajlik minden marketing- és jegyeladási tevékenység, de ez volt a határvonal. Eleve átalakulásban voltak a piacok és a szokások, amiket aztán végleg és teljesen átrendezett a covid. De ez amúgy a tőlünk igen távol eső szakmákra is igaz: hogy mást ne mondjak, ott van például az ételrendelés. Ha a normális mederben haladnak a folyamatok, lehet, hogy évekbe telik, amíg eljutunk az ilyen szintű online vásárlásokhoz, de a covid rettentő módon felgyorsította ezt az egészet, és pár hónap leforgása alatt megfordult a világ. Szóval úgy lehet összefoglalni, hogy előtte pont jó volt, de a járvány mindent felkavart, rengeteg melóval járt, aztán kicsit megújulva jött ki belőle az egész világ és a mi szakmánk is.
M.L.: Azóta meg szerintem inkább a jó oldalát mutatja a piac.
K.G.: Nem várt visszapattanás történt. Már az első hónapokban azon ment a tanakodás minden érintettel vagy a legtöbb szakmabelivel, hogy ha egyszer majd újra kinyitják a csapot, akkor csöpögni fog, vagy inkább áradatszerű lesz az érdeklődés. Hála az égnek, inkább az utóbbi következett be, és inkább a magas érdeklődés jellemezte a piacot. Tehát nagyon gyorsan visszapattant, sőt, még a covid előtti idők szintje fölé is tudott menni.
M.L.: Talán annyi a különbség, hogy a nagyobb dolgok irányába tolódott el a hangsúly.
K.G.: Igen, a nagyobb produkciók lettek még nagyobbak. Az élményigény növekedett, tehát nem a finom, intim terekben való befogadásra meg a rétegzenékre való nyitottság, hanem a „most éljünk" szemlélet. A mi műfajunkat meg a kicsiket ettől még persze ugyanúgy sújtják a megnövekedett rezsiköltségek.
Ezt akartam is kérdezni: mindenki látja a bulikon, hogy felpattant az érdeklődés, de közben meg az összes piaci szereplő arról beszél, hogy a rezsi, a buszbérlettől elkezdve az üzemanyagig, szintén kilőtt a csillagos égig...
M.L.: Emiatt kellett összevonni sok kis turnét eggyé, így ezekből lettek ezek a szuper, négy-öt-hat zenekaros underground bulik. Ezek a csapatok régen külön is elketyegtek pár száz fővel, de ma már nem annyira megy a szekerük, és azóta is szenvednek. Ebből sajnos nem tanult a turnépiac. Rengeteg kis zenekar indul útnak, továbbra is egyedül akarják nyomni, aztán csodálkoznak, hogy kevésbé működik a dolog.
Ti mennyire lettetek kockázatkerülőbbek emiatt? Vagy ez nem jellemző továbbra sem?
K.G.: Mi mindig azok voltunk, ugyanakkor pont úgy alakult az élet, hogy több nagy bulink lett. Inkább a kicsikben látjuk a kockázatot... Nyilván összegek szintjén kisebb rizikó ez, de az arányos kockázat ma már elsősorban ezekben rejlik.
M.L.: Mivel a nagyobb produkciók jöttek ki jobban ebből az időszakból, ez egyben a kockázatviselésre is rányomta a bélyegét. Az ember óvatosabban közelít a kisebb előadókhoz. Tenger sok ajánlat érkezik továbbra is, de már kétszeres szűrőt kellett felraknunk. Nyilván akad ezek között olyan, amit sziszegve mondasz vissza, de egyszerűen értelmetlen lenne. Közvetlenül azután, hogy újranyitották a lehetőségeket, csak nekünk harminc-negyven bulink torlódott fel éves szinten, és egy ilyen közegbe nem lehet beleereszteni x számú underground turnét, mert mind földbe áll. Az meg senkinek sem jó.
K.G.: Aki három éve még nyitóbanda volt, már másodszor-harmadszor jön vissza headlinerként, hiszen így működik a piac. De ezeknek csak egy része tud gyökeret verni.
Azt mondtátok, hogy eltolódtatok ti is a nagyobb produkciók felé. Ha konkretizáljuk, az utóbbi idők bulijai közül nekem elsősorban a Parkway Drive szúrt szemet, hiszen extrém nagy helyen volt a show méretei miatt. Egy ilyen típusú buliban sem fokozottabb a rizikó?
K.G.: A Parkway Drive-nak 2020-ban már elmaradt egy koncertje, tehát eleve bennünk volt egy erkölcsi késztetés, hogy csináljuk meg. Emellett közel tíz évig nem jártak itt, és ezalatt óriásira nőttek. Úgyhogy szakmai dac is volt bennünk, hogy összehozzuk a show-t, bízva abban, hogy elmúlt nyolc-tíz év alatt itthon is képződött egy akkora rajongótábor, amitől megáll a lábán a buli. Tehát volt benne kockázat, de azt éreztük, hogy ezt inkább megcsinálni kell, mintsem elengedni. És végül is jól döntöttünk. Persze nem volt 14 ezres teltház, de inkább azt érdemes kiemelni, hogy adott egy hörgős-extrém zenekar, akik mostanra puhultak, meg sokkal többet adnak a látványra, de ma már ekkora produkcióra képesek. Ebből mi sem maradhattunk ki, és egyébként vannak piacok, ahol sokkal kevésbé működik ez a zenekar.
Tíz éve, a Volbeat kapcsán épp arról beszélgettünk, hogy az itthoni népszerűségük növekedése messze nem követte le a nyugat-európait. Eszerint ezeknél az újgenerációs bandáknál, mint mondjuk a Parkway Drive vagy a Lorna Shore, tartottuk a lépést?
K.G.: Szerintem élesen el kell választani a többitől azokat a zenekarokat, akik ilyen szinten belementek a produkciós oldalba és a látványvilágba. Az arénás bulijaink mindegyike igényelte ezt a lehetőséget: nagy színpad, pirotechnika, látványelemek satöbbi-satöbbi. Ennek természetesen vannak bizonyos feltételei. Szerencsére ezek az igények rendszerint bizonyos szintű ismertséggel párosulnak. Ciki és egyben fájdalmas is lenne, ha egy ilyen arénás produkció száznyolcvan nézőt vonzana. De nem tudja mindenki megugrani nemhogy ezt a szintet, hanem még egy komolyabb előrelépést sem. Mi is sok olyan zenekarral dolgozunk ugyanerről a színtérről, akik hoznak egy erős klubos teltházat vagy egy kék Barbát, de úgy tűnik, onnan már nincs nekik nagyon feljebb. Ezen a vonalon is nyilvánvalóan a befogadhatóbb, bulizósabb zenekarok igénylik a nagyobb kapacitású helyeket. Egy Electric Callboynál, egy Parkway Drive-nál ezért kisebb a rizikó is.
M.L.: Ebben egyébként az újabb generációnak is szerepe van, aki már nem rádióból meg print újságból tájékozódik, hanem kizárólag a netről.
Volt az utóbbi években, ami nagyon beindult, de nem vártátok volna, vagy fordítva?
K.G.: Az Electric Callboy például ilyen, akik mostanra szépen eljutottak az MVM Dome-ig. Van náluk egy szép, lineáris felívelés, aminek még nem látjuk a végét. Ami a Volbeatnél nem ütött be, tehát, hogy nem-metálos nézőket is bevonzzon, az az Electric Callboynál tökéletesen működik ezzel a technós hatással. Náluk így, a harmadik-negyedik buli után már benne van, hogy eljön a bulikra olyan is, aki egyébként nem rockfej, és ez igen áldásos dolog.
M.L.: Látni, hogy ez egy szupertrendi dolog, sok megértő fülre talál ez a zenei koncepció. Ugyanolyan formabontó, amit csinálnak, mint amikor a '90-es években az első metálzenekarok elkezdtek poénkodni a hip-hoppal a Faith No More-tól az Anthraxig. Náluk persze ezek akkor csak érdekes kirándulásnak számítottak, nem feltétlenül ez jellemezte a teljes működésüket. Az Electric Callboynál viszont a teljes paletta erről szól, és ki is maxolják ezt.
K.G.: Egyébként nem csak az új hullám képviselőit említhetem, mert például a Dream Theater sem csinált soha korábban annyi embert Magyarországon, mint legutóbb nálunk. Persze szerencsés, hogy közben Mike Portnoy is visszatért hozzájuk, de hát korábban meg húsz évig ott volt, és sosem hoztak be ennyi nézőt. A Megadeth is inkább erős pecsás szint volt azelőtt, aztán 2024-ben, a Barba Negrában valami kurva sokan voltak rajtuk még azokhoz a koncertekhez képest is. Visszacsatolva az előző témára, az ő koncertjükön láttuk először, hogy egy nagyon komoly tinédzserréteg jelent meg, aki a negyvenéves zenekarok iránt is érdeklődik.
A Megára rá is akartam kérdezni. Jártak közben egyszer nálunk az Arénában vendégként a Five Finger Death Punchcsal, de a legutolsó találkozásotok a főnökkel ugye nem sült el azért annyira jól a Rockmaratonon. Nem volt bennetek gyomorideg emiatt? Vagy úgy kérdezem: felmerült, hogy esetleg el sem hozzátok őket a történtek miatt?
K.G.: Ha volt is gyomorideg, elhomályosította az aktuális feladatokra való felkészülés, nem volt időnk ilyesmiken lamentálni. Ami a kérdés másik részét illeti, úgy gondoltuk, meg kell csinálni. Egyrészt a zenekar múltja alapján is így láttuk, de emellett az is fontos tényező volt, hogy headlinerként lehetett színpadra állítani őket, de közben nem ragaszkodtak az arénaszinthez. Mert azt nem vállaltuk volna be. És az is bennünk volt, hogy ne az avokádó jusson már az emberek eszébe erről a zenekarnévről... Történt, ami történt, borzasztó este volt az ott a Rockmaratonon, de szerintem az ország mentális helyzetét is jól szemlélteti, hogy ebből ilyen mém tudott válni.
M.L.: A lényeg, hogy van egyfajta reneszánsza ezeknek a régi zenekaroknak is.
K.G.: És ez egyébként nem feltétlenül csak a piros Barba vagy az Aréna szintjére igaz. Nagyon kellemes meglepetés volt például a Fear Factory újonnani felbukkanása, ami szintén nem várt jó eredményt produkált, még ha a maga szintjén is. Nem feltétlen az volt az elvárásunk, hogy ennyire tisztességesen megtöltik a Blue Stage-et. Ugyanígy a Die Krupps is nagyon jól ment a Dürerben. Ami a csalódásokat illeti... Nem is tudom... A Queensryche-ot hosszú idő után hoztuk vissza, nagy imádók vagyunk, de ők meg a Fear Factoryval ellentétben sajnos nem nőtték túl az elvárásainkat. Viszont a bulijuk így sem számított veszteségesnek. Inkább a kisebbek között tudok említeni nehezebb ügyeket, például a Serious Blacket.
Ennek kapcsán akkor egyből rá is térhetünk a jubileumi évre. Milyen reményekkel fordultok rá például egy olyan sajátos helyzetben lévő csapat koncertjére, mint mondjuk a Nevermore?
K.G.: A Nevermore érdekes dolog. Sokszor dolgoztunk a zenekarral, az első bulikban is benne voltunk, még Marosvásárhelyre is vittük őket, aztán Warrel utolsó hazai koncertjét is mi csináltuk meg. Most meg az a furcsa, különleges helyzet állt elő, hogy szép, kerek évfordulót ünneplünk, és az ajánlatok között is megjelentek azok a zenekarok, akikkel – kis túlzással – szinte együtt kezdtünk. A The Gathering és a Nevermore is ilyen, meg kicsit az Anthrax is.
M.L.: Vagy a Black Label Society is ugyanekkora kedvenc, még ha kissé későbbről is. Valahogy úgy hozta a sors, hogy ezeket az előadókat most az utunkba sodorta a szél. De nem direkt kerestük őket az évforduló miatt. Szóval nem mi bírtuk rá a The Gatheringet, hogy akkor alakuljon újjá a régi felállás! (nevet)
K.G.: Ami a várakozásokat illeti, a Nevermore-ral kicsit úgy voltunk, hogy bízzunk a zenekar múltjában és jövőjében, meg ebben a felállásban is, mert mindenképpen méltó megünneplése lesz a harminc évünknek. De most már árusítjuk a jegyeket pár hete, és látszik, hogy nem lesz csalódás. Mert ez azért nem ilyen úri huncutság... Sosem a sötétbe ugrunk, hanem nyilván mérlegelünk, kockázatelemzést végzünk. De egy ilyen évforduló kapcsán talán azért mégsem annyira. Szóval a Nevermore szerintem jó lesz.
M.L.: Egyébként semmit sem lehetett tudni az új felállásról még, amikor lekötöttük őket, csak ez a ködszurkálás ment, semmi sem volt biztos. De amikor ott van a headeren, hogy Nevermore, akkor azért az ember nagyon keveset gondolkozik! (nevet) Kicsit oszt-szoroz, de aztán mindenképpen megnyomja az entert. Az a lényeg, hogy sokszor dolgoztunk együtt, és ikonikus bandákkal akartunk ünnepelni.
Ha már visszatérő régi név és régi concertós kontakt, a Savatage nem merült fel?
K.G.: Magánemberként szívesen elmennék akár Münchenig is a Savatage-ért, de szerintem itthon nem működne. Én imádom őket, de hát többször csináltunk Jon Olivával bulit, ugyanazokkal a dalokkal, ugyanazzal a hanggal, a legfontosabb emberrel, és mindig százhetven-száznyolcvan néző lett a vége. Jártak itt önállóan még nagyon régen, 1997-ben, az egy nagyon tömör koncert volt, de mégiscsak klubbuli, úgy talán hatszáz emberrel. És ehhez képest ma a Savatage már csak a Trans-Siberian Orchestra miatt is olyan szintet képvisel, hogy például nem is hagyományos turnét csinálnak, hanem alapvetően fesztiválokra mennek, pár önálló bulival. Nyilván ezek is kellenek, hogy etessék a stábot, de itthon félek tőle, hogy nem működne.
Van még esetleg bakancslistás név akár az idei évre, akár későbbre?
K.G.: Akikkel az utóbbi években sikerrel működtünk együtt, azokat el szeretnénk hozni jövőre vagy jövő év után is. Már 2028-ra nézve is vannak terveink. Inkább úgy megy ez, hogy feldobják a labdát, és úgy kell lőnöd, hogy eltaláld. Nagy álmokat egyébként nem szoktunk szövögetni, és már nagyon sok előadót kihúztunk erről a bizonyos bakancslistáról.
Eltelt harminc év azóta a bizonyos Ignite-buli óta. Mindent összegezve hol tart ma a hazai színtér és piac nemzetközi összehasonlításban az akkorihoz képest?
K.G.: Szakmai, tehát infrastrukturális dolgokban biztos, hogy legalább olyan jó a hazai piac ma már, mint a környező országokban. Hangtechnika, színpadtechnika, ezekben biztos nincs lemaradás.
M.L.: Maga a showbusiness meg furcsa világ. A nevében is benne van, hogy az angolszászok találták ki, és a mai napig ők művelik a legjobban. Azonnal, ránézésre is ismeretlenül meg lehet mondani, hogy épp egy amerikai zenekar játszik fent a színpadon, vagy egy európai.
K.G.: Nyilván mondjuk a finnek is nagyon erősek, de másképp. Az amerikai zenekaroknál leülsz. Nekik a vérükben van, mindenki más meg tanulja. Esküszöm, még a legkisebb amerikai nyitózenekarban is van néha valami olyan, amire azt mondod: „igen, ezt így kell csinálni, és amúgy vannak jó kis európai bandák is." Amúgy, ha már erről beszélünk, nem a szervezői, hanem a résztvevői oldalról, én például biztosan nem bírnám, ha a hét hat napján fel kellene lépnem. De nemcsak most – huszonévesen sem bírtam volna. Fél év után kiégnék. Ha munkává, mondjuk így, professzióvá válik, mindig szebb lesz kifelé, mert kicsiszolódik, de biztosan öli a lelket. Öli azt, hogy át akarok adni valamit, ami nemcsak hangok lefogásában merül ki, hanem gondolatokban, érzelemben. Egyes zenekarok szuperprofesszionalizmusa néha kicsit túl is lő már ezen: egyes bandák túlgondolják a szerepüket, túlgondolják a showbusinesst. Én azokat a zenekarokat szeretem jobban, akik nem pusztán szórakoztatni akarnak, hanem több is van mögötte. A Nevermore vagy akár a The Gathering ilyen.
M.L.: Ne legyen üres nyilván a produkció, de ne is sulykoljanak semmit azért. Nem kell a világot megváltani a színpadon... A Queensryche korszakalkotó, régi lemezeit nyilván kívülről fújjuk, de mai fejjel az Operation: Mindcrime-ban is vannak olyasmik, amikre azt mondom, hogy kicsit ciki.
Ha már a fesztiválok felmerültek az előbb: ebben a szegmensben is benne voltatok szervezőként évtizedeken át. Mit láttok most ezen a területen? Mert én leginkább a rendezvények eltűnését, és most már nem csak a rockosabb irányultságúakét...
K.G.: Érdekes kérdés, miért nem tudott nálunk gyökeret verni legalább egyetlen rock/metál-fesztivál, vagy ha meg is történt, azok mostanra miért sorvadtak el. Ebbe kevésbé látunk bele. A booking részben nyilván rengetegszer vállaltunk szerepet az elmúlt három évtizedben, Szigettől Rockmaratonig, Hegyaljától Zorall Sörolimpiáig, de szerintem itt kevesebb már a szponzoroknak is a bátorsága, vagy nem látják célközönségnek a mi rock/metál közönségünket.
M.L.: Egyvalamit nyilván le kell szögezni: Magyarországon a metálrajongók száma véges. Az, hogy mondjuk a nagyobb zenekarok megtöltik a stadionokat, nem jelenti azt, hogy ennyi metálfej él ebben az országban. Én olyan 20 ezret mondanék, aztán ilyen alkalmakkor, mondjuk egy Metallicán kicsit bedúsulunk. És ez a 20 ezer metálfej azért elég rendesen ki van szolgálva tizenkét hónap alatt, mind nemzetközi, mind magyar szinten. Most erre ráereszteni még egy olyan fesztivált, ami szintén legalább 10-12-15 ezer embert igényelne, hát, nem tudom... A cseheknél működik ez, de nálunk nem igazán.
K.G.: Ez kulturális különbség is. Európában mindenfelé életérzés-fesztiválok vannak, és szubkulturálisan, de talán szociológiailag is egy másik réteg jár ezekre. Nekik másodlagos, hogy ki a színpadi fellépő. És ez sokkal erősebb a cseheknél, mint nálunk, pedig hasonlóak a méretek, kicsit még a történelmünk is. Itthon ez sajnos nem elég erős. Mi valahogy kicsit individualistábbak vagyunk, mint akár északra, akár délre tőlünk a szlávok, nincs meg az a falkaszellem.
És csak kulturális különbségről beszélünk? Vagy van infrastrukturális, adózási satöbbi-satöbbi dimenzió is?
K.G.: Az áfa miatt 8-10 százalékkal itthon alapból nehezebb dolgunk van, mint egy kinti szervezőnek, és ez a 8-10 százalék egyébként pont az a szűk keresztmetszet, amiről az előbb beszéltünk. Sokszor pont emiatt nem érdemes „beszerezni" a kisebb bandákat, hogy ilyen csúnya szót használjak. Ilyenkor épp ez a 8-10 százalék jelenti rentabilitás és veszteség határát, ezen múlik, hogy megáll-e egy buli. A 27 százalékos áfát tehát mindenképp nehezítő körülménynek kell minősítenünk, ugyanakkor a befogadói vagy vásárlói oldalról meg biztos van egy csomó könnyebbség, ami meg máshol nincs. Tehát most mondok egy régi sztereotípiát: a rockot a munkás fiatalok szeretik, ugye. És lehet, hogy nekik meg sokkal könnyebb az életük manapság Magyarországon, mint, mit tudom, én Prága külsőn. Szóval valahol kiegyenlítődik ez.
M.L.: Szerintem mi kicsit déli ország vagyunk a csehekhez meg a lengyelekhez képest. Inkább abban érzem a különbséget, vagy a nehézségünket, hogy míg tőlünk északra, például Csehországban egy-két, Lengyelországban meg három-négy dátum is eshet egy turnéra, nálunk minden nemzetközi bulit Budapest visz el. Behatároltak a lehetőségek ezen a téren is.
K.G.: Tehát mindennek az oka Trianon. És most nem viccelek egyébként. Szociokulturális és minden egyéb szempontból vízfejű ország vagyunk: az összes végtagunkat levágták, és ezt a fajta rendet úgy lehet fenntartani, hogy pont a fogyasztásra terhelnek adókat. Ez viszont épp azt a hárommillió embert sújtja leginkább, aki a nagy vízfejben meg a környékén él, hiszen ők fogyasztanak a legtöbbet. Persze a vidéki nagymama is sokat fogyaszt, mert a kenyeret, tejet meg kell vennie, de akikből él az ország, az javarészt pont ez a hárommillió ember szerintem, aki fogyaszthat: utazik, gépkocsit vesz, komolyabb étterembe jár satöbbi. És ez azért van, mert egyetlen ilyen városunk van, korábban meg volt hét-nyolc. A szocializmusban pedig pont azokból a településekből csináltak nagyvárosokat, amik kulturális szempontból nem voltak annyira meghatározóak.
M.L.: Azt is fontos hozzátenni, hogy itthon sokan inkább a félig üres poharat látják, nem a félig telit. Megy az állandó fika: miért nem ezt hívják, miért nem azt hívják? Nem képesek elfogadni itthon a rajongók, hogy abból főzünk, ami van, és ha nem jön a System Of A Down, akkor nem tudunk System Of A Downt hozni a fesztiválra.
K.G.: Ott volt például az utolsó Hegyalja Fesztivál, ahol a Slayertől a Downig minden volt, tehát még csak nem is mondjuk a Belphegor jött el Salzburgból – nyilván nem bántva őket 200-300 kilométerről –, hanem világsztárok, és abban az évben volt a leggyengébb a nézőszámuk.
Az volt az utolsó Hegyalja is, ha jól emlékszem...
K.G.: Igen, ezért is mondom, hogy ez tette be a kaput. De annak idején például nekünk sem sikerült megtalálni a koncepciót, ami mentén ez működni tudna. Nem tudom, mennyire emlékszel például az első Summer Rocks fesztiválra: két nap, tizen-huszonvalahány zenekar a Gamma Raytől a Tankcsapdáig, bent a PeCsában. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: nem volt egy sikersztori. Utána kicsit visszavettünk...
A 2001-es, egynapos feszt szerintem nagyon kompakt volt.
K.G.: Igen, akkor az volt a koncepcióváltás, hogy nézzük meg, mit tud az egynapos rendezvény, és nem is volt igazán nagy név. De az sem állt meg... A következő évben meg úgy alakult, hogy meg tudtunk hívni nagyobb neveket a Slayerrel meg a Manowarral, de még az sem hozta el a kánaánt. 2003-ban a Maidenen nyilván sokan voltak a Kisstadionban, de az Anthrax / Nightwish / Bodom nap akkor sem működött annyira. Így aztán 2004-ben volt az utolsó: Judas Priest, Queensryche, Cradle Of Filth, Testament, Twisted Sister... Akárhogy is próbáltuk összerakni a mozaikdarabokat, valami mindig hiányzott. Utólag azt mondanám, hogy a fesztiválfeeling például egyáltalán nem volt meg: hogy lemész, sátrat versz vagy kibérelsz egy szobát, és elvagy. Ilyen fesztivál például a Rockmaraton, ahonnan viszont a negyvenpluszos, jó kocsival, jó csajjal, sok pénzzel rendelkező csávók hiányoztak mindig is, mondván, nagy a por és nincs whiskey. Most csak azt idézem, amiket másoktól hallok. A FEZEN-t az tudja megmenteni, hogy aránylag közel van Budapesthez és sok az ingázó. A legtöbb fesztivál abba bukik bele, hogy két-három év alatt nem tudja összeálítani a kotyvalékot, amitől működőképessé válik, utána meg egyszerűen le kell húzni a rolót, akkora ráfizetés. Szóval furcsa, de valahogy, valami nem tud működni ezekkel a rendezvényekkel itthon ebben a műfajban. Tényleg nem vállalkoznék arra, hogy megpróbáljam megfejteni, és szerintem ahány emberrel beszélnél, annyi választ kapnál. Talán benne van az is, hogy a rock/metál fesztiválokon kevésbé célozták meg a magas szintű igények kielégítését, például egy Szigethez viszonyítva, mert a műfajjal kapcsolatos beidegződések miatt besorolják a rajongókat egyfajta igényességi kategóriába. Viszont ez teljes tévút, hiszen a metálrajongó is jár kávéházba meg étterembe.
M.L.: Felnőtt egy generáció, akinél már nem működik, hogy „ezeknek jó lesz ez is." Tudom, hogy sokan panaszkodnak a pénz miatt, de azért rengetegen vannak ám a mi koncertjeinken is, akik simán kifizetik a 10-20-30 ezres jegyet, aztán megveszik a pólót 20 ezerért meg a kapucnis pulcsit 40-ért...
K.G.: Így van, mindig az az első kérdés, hogy lesz-e merch! Hogy úgy mondjam, ma már csak a köztudatban élő rockereknek nincs pénze, az igaziakra ez nem áll meg. Csak éppen nekik úgy van pénzük, hogy megveszik a boltban a húst meg a tejet, és ami marad, annak jelentős részét koncertekre, lemezekre, pólókra költik.
M.L.: Szerintem összegezzük úgy, hogy erre a fesztiválkérdésre igazából nincs megfelelő magyarázatunk. Rengeteg dologból tevődik össze, és a mai napig megválaszolásra vár.
Concerto 30 koncertek:
Anthrax, Decapitated - Budapest, 2026. június 1., Barba Negra
Black Label Society, Venom Inc. - Budapest, 2026. június 10., Barba Negra
The Gathering - Budapest, 2026. június 27., Barba Negra
Nevermore, Wolf - Budapest, 2026. július 30., Barba Negra
Fear Factory, Crystal Lake, Hate, The Nocturnal Affair - Budapest, 2026. szeptember 23., Barba Negra
