Shock!

február 25.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Van Halen: For Unlawful Carnal Knowledge

vanhalen_1Jól tudjuk, hogy Eddie Van Halen tragikus halála óta épp eleget foglalkoztunk a Van Halennel az oldalon, de az is tény, hogy a legendás zenekar egyik legfontosabb munkája, az 1991-es For Unlawful Carnal Knowledge eddig még soha nem került sorra a Klasszikushock rovatban. Mivel idén újra kerek évfordulóhoz érkezik a lemez, úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne visszapillantani rá.

Tündérmesébe illően kezdődött a Van Halen és Sammy Hagar kapcsolata: a David Lee Roth távozása után krízishelyzetbe került zenekar sokáig nem tudta, merre induljon tovább, több énekes sikertelen meghallgatását követően még az is felmerült, hogy esetleg nyugdíjba küldik a Van Halen nevet, Eddie Van Halenben pedig egyre inkább kezdett érlelődni a gondolat, hogy szólóalbumot kellene készítenie. „Azt terveztem, hogy csinálok egy lemezt a saját nevem alatt″, mesélte Eddie 1993-ban. „A stúdióban Alex és Mike segített volna a felvételekben, és minden dalban más énekelt volna: olyan arcokat akartam meghívni, mint Phil Collins, Joe Cocker és Pete Townshend. Igazán különleges anyagban gondolkodtam, ami nem igazán hasonlított volna a Van Halenre. A logisztika azonban közbeszólt: évek teltek volna el, mire ennyi ember időbeosztását sikerült volna összehangolnunk, így jegeltem a projektet. A bátyám, Alex is azon volt, hogy inkább zenekari keretek között dolgozzunk. Azt mondta, hogy folytassuk inkább Van Halenként, hiszen úgyis mindig én írom a zenét."

megjelenés:
1991. június 18.

kiadó:
Warner Bros.
producer: Andy Johns, Ted Templeman & Van Halen

zenészek:
Sammy Hagar - ének
Eddie Van Halen - gitár, billentyűk
Michael Anthony - basszusgitár
Alex Van Halen - dobok

játékidő: 52:00

1. Poundcake
2. Judgement Day
3. Spanked
4. Runaround
5. Pleasure Dome
6. In 'n' Out
7. Man On A Mission
8. The Dream Is Over
9. Right Now
10. 316
11. Top Of The World

Szerinted hány pont?
( 38 Szavazat )

Ehhez persze énekesre is szükség volt. A jól dokumentált és meglehetősen banális történetet sokan ismerik, lényegében annyi történt, hogy 1985 júliusában egy autószerelő dobta be Sammy Hagar nevét, miközben Eddie Ferrariját bütykölte. Hagar saját jogon volt platinalemezes rocksztár Amerikában: a Van Halenre is óriási hatást gyakorolt Montrose egykori frontembereként jövedelmező szólókarriert indított a '70-es évek közepén, majd a Geffen kiadóval 1982-ben kötött új szerződése még magasabbra taksálta ázsióját. A kiválóan futó szólópálya mellett ráadásul HSAS néven szupergroupot hozott össze Neal Schon Journey-gitárossal, bár az összeállítás nem bizonyult hosszú életűnek. Amikor Eddie megkereste, épp az ironikus módon Ted Templeman által producelt VOA-lemezzel feszített a listákon, ami az addigi legnagyobb példányszámban elkelt kiadványa volt, ám ennek ellenére rögtön érdeklődni kezdett az állás iránt. Eddie így emlékezett első találkozásukra: „Péntek este volt, amikor felhívtam Sammyt, és hétfőn már le is jött a stúdióba. Akkor már volt úgy öt-hat dalunk, a Summer Nights, a Good Enough és a Best Of Both Worlds zenéje mindenképpen megvolt. Amikor megjelent, semmilyen instrukciót nem adtam neki, hogy mit és hogy csináljon. Elkezdett énekelni, és egyetlen pillanat alatt minden a helyére került. Briliáns volt. A mennyországban éreztem magam. Tudtam, hogy ettől kezdve bármit megírhatok, a lehetőségeim határtalanok, mert ez a fickó mindent el tud énekelni. A személyisége is magával ragadott. Olyan érzés volt, mintha az egész addigi életemben ismertem volna. Egyből meg is kérdeztem tőle: hol a pokolban voltál eddig, seggfej? Amellett, hogy kiváló zenész és énekes, különlegesen mókás fickó, a kifacsart humora azonnal betalált nálam. Az első naptól fogva olyanok vagyunk, mint a testvérek."

vanhalen_2

Érdekes adalék, hogy a legenda szerint Ted Templeman producer 1978-ban komolyan lobbizott azért, hogy az óriási hanggal megáldott göndör énekes bekerüljön a Van Halenbe, ez azonban máig nem részletezett okokból nem valósult meg akkor. Mindazonáltal a múltbéli kapcsolódási pontok azt vizionálták, hogy ez az együttműködés nem sülhet el rosszul, a vak is láthatta, hogy egymásnak teremtették a feleket. Az első közös album, a 5150 abszolút a választás helyességét igazolta, hiszen Hagar csodálatos hangjával és kreatív infúziójával újabb zenei dimenzió nyílt meg a Van Halen előtt. Persze ezzel menetrendszerűen változások is érkeztek, kifinomultabb, rádióbarátabb, mondhatni AOR-osabb irányt vett a csapat, ugyanakkor bizonyos mértékben megőrizte a Roth-éra eredendő parti rock & rolljának játékosságát, valamint továbbvitte a galaktikus sikert aratott Jump szintirockos receptjét is. Hatalmasat robbant a lemez, ez lett az első albumuk, ami feljutott a Billboard-lista csúcsára, így nem volt kérdéses a folytatás, mindenki rózsás jövőt jósolt a formációnak. Sammy így emlékezett arra az időszakra: „Olyan ütemben fogytak a lemezeink, hogy a kiadó nem győzte újragyártani, közben pedig minden egyes koncerthelyszínen masszív teltházak fogadtak. Legyőzhetetleneknek éreztük magunkat." A nyakukba szakadt siker nyilvánvalóan azt is magával hozta, hogy újból bekerültek egy olyan verklibe, amiből nem nagyon volt kiszállás. „Az első közös lemezünk után ki kellett találnunk, hogyan menedzseljük, ami ránk vár″, magyarázta Eddie. „10 hónapig turnéztunk az Államokban a 5150-vel, és mire a végére értünk, már 1987-et mutatott a naptár. Közben kiderült, hogy Sammy még tartozik egy szólólemezzel a Geffen kiadónak. Azt találtam ki, hogy producerként és basszusgitárosként is részt veszek az elkészítésében, hátha így fel tudjuk gyorsítani valamelyest a folyamatot. Persze így is eltartott hét-nyolc hónapig, mire készen lettünk, és utána még egy rövidebb promós turnét is meg kellett csinálni. A következő Van Halen-anyagnak csak ezután tudtunk nekiállni."

A '88-as OU812 album némileg áldozatul is esett a nagy hajtásnak. Habár elődjéhez hasonlóan sikert sikerre halmozott a listákon és az eladásokban, illetve számos remek dalt rejtett, ezúttal közepes számokból is akadt néhány, amit a gyengélkedő hangzás még feltűnőbbé tett. „Ahogy kijött az OU812, egyből amerikai turnéra mentünk, mert mindenki ezt akarta: a menedzsment, az ügynökségek, a kiadó, tényleg mindenki″, mondta Eddie. „Nyolc hónapig voltunk úton, és a végére totál kiégtünk Sammyvel. A 5150 felvételei az OU812 turnéjának vége között négy olyan év telt el, amit non stop munkával töltöttünk. Úgy döntöttünk, hogy egy év pihenőt tartunk, mielőtt újra elmerülünk a lemezkészítésben, ám az élet megint közbeszólt: a japán kiadónk mindenképpen be akart vasalni rajtunk egy korábbi megállapodást, egy koncertanyagot. Nem volt mese, ezt még meg kellett csinálnunk 1989-ben, ami persze azt eredményezte, hogy a jól kitalált szabadság álom maradt."

vanhalen_4

Végül a bandának öt-hat hónapja maradt arra, hogy feltöltsék lemerült akkumulátoraikat, mielőtt ráfordultak a kilencedik LP-re. Tanulva az OU812 hangzásbéli hiányosságaiból – utólag Eddie is elismerte, hogy elégedetlen volt az anyag megszólalásával –, a zenekar biztosra kívánt menni, ezért két komoly reputációval bíró szakembert is bevontak a munkába: egyfelől újra összebútoroztak Ted Templemannel, akinél senki nem tudta jobban, mi is a Van Halen lényege, illetve csatasorba állították a brit Andy Johnst, aki a Led Zeppelin, a Free, Jimi Hendrix és a The Rolling Stones klasszikus albumain alapozta meg hírnevét a '70-es évek elején. Sammy Hagar így emlékszik az azóta elhunyt Johnsszal való közös munkára: „Alex olyan dobhangzást akart, mint amilyen John Bonhamnek volt a When The Levee Breaks című Zeppelin-dalban. Andy pedig megcsinálta neki, mégpedig ott helyben, Eddie 5150 stúdiójában, ami azért volt nagy dolog, mert egy garázsban alakították ki, tehát eredendően nem volt alkalmas ilyen hatalmas dobsound kreálására. Andy mégis megoldotta, ami mindennél jobban mutatja a hozzáértését. Emlékszem, amikor a Poundcake éneksávjait vettük fel, Andy az üvegfal túloldaláról mutatta, hogy feláll a szőr a karján! Sok ilyen libabőrös pillanatnak voltunk részesei a stúdióban, ami a legjobb fokmérő: ha jön a libabőr-effektus, akkor kész vagyunk az adott témával, ugorhatunk a következőre."

Mivel az OU812 némiképp zeneileg is helyben topogott, a csapatnak eltökélt célja volt, hogy a harmadik Van Hagar-művel kilépjenek önnön árnyékukból, ezért óriási energiákat fektettek a dalszerzős időszakba. Bő egy éven keresztül folyamatosan írták és újraírták a dalokat, egészen addig, amíg 100 százalékosan meg nem bizonyosodtak arról, hogy minden ötletből kihozták a maximumot. Ha hinni lehet Sammynek, amilyen nagyszerűen sikerült az album, olyan lassú és nehézkes volt az elkészítése: „A F.U.C.K. a legkedvesebb lemezeim egyike, de az biztos, hogy nehéz szülés volt. Nem voltam túl jó passzban akkoriban, az első házasságom tönkrement, a feleségem idegösszeomlást kapott. Az otthoni problémák miatt nem tudtam olyan felszabadultan koncentrálni a munkára, mint a 5150 és az OU812 idején. Amikor a 5150-t csináltuk, magunkra zártuk a stúdió ajtaját és kizárólag a lemezzel foglalkoztunk. A F.U.C.K. felvételei alatt erről szó sem lehetett. Keservesen ment a dalszerzés, többször meg kellett állnom, hogy átgondoljam a szövegeket, a végén viszont minden kiegyenesedett, és egy csodálatos anyaggal tértünk vissza!"

vanhalen_8

Noha a kimondva-kimondatlanul is a Van Halentől eredeztethető hajmetál-őrület éppen csúcsra járt 1990 táján, és Los Angelesből még nem lehetett látni a gyülekező viharfelhőket Seattle körül, Eddie-ék mégis úgy gondolták, ideje leszámolni a '80-as évek sztereotipikus stigmáival, és valami nagyon komoly, érett, mértékadó anyaggal előállni. A friss ötleteken egyértelműen átjött, hogy óriási bizonyítási vágy és zenei éhség munkálkodott a zenekarban, ami csúcsra járatott hi-tech-rockdalokban öltött testet. A friss elképzelésekkel kvázi elejét vették mindazon kihívásoknak, amiket az új évtized megváltozott zenei klímája csak jó egy-két évvel később nyújtott be az előző dekád képviselőinek. Mintha előre tudták volna, hogy mi fog következni, mert szisztematikusan eltüntették a jókedvű, swing-alapú rock & rollokat, de hasonló sorsra jutottak a szintetizátoros elképzelések is. Mindössze egyetlen olyan téma ment át a szűrőn, ami a '80-as évek hangulatát tükrözte, de erről majd később. Egy roppant mód fajsúlyos anyagot tettek le az asztalra, amit összetettsége okán majdhogynem progresszívnek lehetett tekinteni. Ha jobban belegondolok, egyedül a Rush akkori munkáival tudom rokonítani, ami itt hallható, és ezzel tulajdonképpen el is mondtam mindent.

Persze a Van Halen nem lett volna Van Halen, ha mindezt nem dal- és dallamközpontú formában, azaz közérthető módon tálalták volna. Kész paradoxon: olyan rockalbumot írtak, amely pengeéles hangzását és borongósabb hangulatát tekintve összehasonlíthatatlanul erőteljesebb attitűdöt árasztott, mint korábbi munkásságuk a '80-as évekből, vagy éppen a konkurencia - az Aerosmith, a Mötley, a Leppard és a Bon Jovi - munkái, ezzel szemben nem hiányoztak róla a mindent elsöprő Hagar-melódiák sem, melyek levakarhatatlanná tették a nótákat. Nem túlzás azt mondani, hogy a For Unlawful Carnal Knowledge úgy definiálta újra a Van Halen nevet, hogy a kérlelhetetlen zeneiség és a slágeresség gyakorlatilag egyetlen fogalommá olvadt össze a lemezanyag kontextusában. Ilyesmi tökéletes fúzióra azóta sem nagyon akadt példa, pedig ugye eltelt közben harminc év...

vanhalen_3Fúrógép vijjogtatásával indult útjára az anyag, amire egy őrületesen lüktető groove hátán beúsztatták a felvezető kislemezként is kiadott Poundcake főtémáját. Elképesztően feszesen, ellentmondást nem tűrően szólalt meg a csapat, az újsütetű súlyosság pedig úgy is érvényesült, hogy Eddie a gitártémák jelentős részét tiszta hangszínnel játszotta fel. Volt a dalban valami megfoghatatlan cinizmus, amolyan „ide süssetek, hogy kell ezt csinálni!"-érzés, legalábbis nekem mindig ez jött le róla, és nagyon tetszett ez a hozzáállás. Némi adalék, hogy a fúrós trükk miatt anno sokan Eddie szemére vetették, hogy lenyúlta Paul Gilbert trükkjét, aki már évekkel azelőtt szórakoztatta önmagát és a közönséget az eszközzel (a Racer X '88-as koncertlemeze és Paul Intense Rock oktatófilmje dokumentálta is). Mindazonáltal Eddie teljesen más aspektusból közelítette meg a szerszám zenei közegben való használatát: míg Paul a sebességből adódó mechanikus előnyöket használta ki, addig Eddie fantáziáját a gitár és a szerkezet szónikus kölcsönhatásának kiaknázása izgatta, hiszen a gitár pickupját mikrofonként használva keverte hozzá az eszköz által keltett zajt a gitárhanghoz. Egyébként nem mintha Eddie-nek bármiért is kellett volna magyarázkodnia, hiszen fejben még akkor is messze a kollégák előtt járt. Az a megújított hangzás, amit a F.U.C.K. lemezre összerakott, túlzás nélkül meghatározta, hogyan is kell kinéznie a '90-es évek hard rockjában a gitártónusnak. Nem véletlen, hogy az akkori idők sztárgitárosai – többek között Steve Stevens, Richie Sambora, Steve Morse, Dann Huff, Joe Satriani, Andy Timmons, Ted Nugent, Adrian Vandenberg és Brad Whitford – gondolkodás nélkül, egy emberként építették be Eddie új vívmányait a saját cuccaikba.

A hangzás mellett persze azzal sem volt nagy gond, amit a gitáros összepengetett az albumon. Jó példa erre a második dal, ami a Judgement Day címet kapta. Ez volt az első ötlet, amit kipofoztak a dalszerzős időszakban, vadállatul zakatoló riffje pedig a legsúlyosabb fejezetet írta a Van Halen krónikák lapjain az Unchained lecsengése óta. Ám ahogy az Unchained esetében, úgy itt is lazult az összkép a nagyívű énekdallamoknak és Michael Anthony álomszerű vokáljainak köszönhetően. Az akrobatikus szóló külön történet, eszelős, ahogy Eddie a klasszikus Chuck Berry-féle rock & rollt ötvözte benne a gitár fogólapján felülről „elzongorázott" tapping-részekkel. Érdekességeknek a többi dal sem volt híján, a képmutató amerikai társadalmat kifigurázó, kimért tempójú Spanked fő riffjét például sokáig nem tudtam hova tenni: mély volt, mint a vízakna és kemény, mint a kád széle, de hogy ki és milyen hangszeren játszotta, fogalmam nem volt. Basszusgitárra tippeltem, és közel jártam a megoldáshoz. Az igazság az, hogy Eddie egy kétnyakú hangszeren tolta fel, aminek az alsó része normál gitár volt, míg a felső egy üreges testű hathúros basszus, legalábbis a gitáros így nevezte. Viszont a menzúrája rövidebb volt, mint a normál basszusgitáré, úgy 30 inch körüli, továbbá gitárhúrok kerültek rá. Manapság bariton gitárnak hívjuk ezeket, akkoriban azonban még felettébb szokatlan volt egy ilyen típusú hangszer felbukkanása egy mainstream rockalbumon. Egyébként e dalban is sok tiszta hangszínű akkord dúsította a hangszerelést, ez a koncepció az egész lemezt áthatotta, erősítve a korábban említett Rush-párhuzamot. A kanadaiak zseniálisak voltak abban, hogyan kell torzított gitár nélkül fajsúlyos zenét írni, az elgondolást pedig a Van Halen szépen a maga képére formálta.

vanhalen_6A legszebben ezt az anyag központi tételében, a hétperces Pleasure Dome-ban domborították ki, ami csont nélkül a zenekar történetének egyik legragyogóbb fejezete: mondhatni, hogy progrock Van Halen-módra, ennél okosabbat úgysem tudok kitalálni. Mesterien bontakoztatták ki a bonyolult főtémát a bevezető és eleve sokat sejtető akkordokból, ami szinte organikus lényként kelt életre Alex törgelt ritmusai, Anthony örvénylő basszusfutamai és Eddie aszfaltrétegekként egymásra húzott gitár-textúrái által. Mindehhez hozzájött Sammy addigi legkomolyabb énekteljesítménye, ám a dal instrumentális formában is megállta a helyét, talán éppen ezért is játszották a következő turnén ilyen formában. Tényleg annyi finomságot rejtettek el a sorok között, hogy még ma is csak kapkodom a fejem, akárhányszor hallgatom. A korai Van Halen is zseniális volt, a Pleasure Dome és társai azonban jóval magasabb szintet képviseltek, ezt el kell ismerni.

Azonban nem kizárólag vájtfülűeknek és zenészeknek készítették ezt a lemezt, és ez a F.U.C.K. legnagyobb erénye. Úgy tudott iszonyatosan sűrű szövésű, egységes zenei monstrum lenni, hogy közben mit sem veszített a közérthetőségéből. Eszelős virtuozitás ide vagy oda, bármelyik dalt simán el lehetett dúdolni vásárlás közben a szupermarketben. Ebben a Van Halen mindig óriási volt: náluk a megalkuvást nem tűrő zeneiség sosem kerekedett felül a dalok érdekein, sosem lehetett érezni, hogy bármit is ráerőltetnének az emberre, egyedülálló módon voltak képesek ötvözni a két oldalt. Az album első felét megtöltő, nehezebb tételek között leginkább a Runaround volt az a téma, ahol tetten lehetett érni ielső szándékból érkező refréncentrikusságot, holott ebben is rengeteg minden történt zeneileg. A komplexitás és az árnyalt dallamok az In'n'Out és a Man On A Mission perceit ugyancsak meghatározták, bár utóbbihoz funkosabb megközelítése miatt könnyebben lehetett kapcsolódni. A lemezanyag szerkesztési elvét egyébiránt sosem értettem teljesen, a végére ugyanis egymás után három olyan dalt biggyesztettek, melyek mindegyike potenciális sikerdal volt. Azért ha jobban belegondolok, a rádiók akkoriban sem játszottak volna le kislemezként egy olyan témát, mint a The Dream Is Over, amiben noha egy kolosszális refrént sütnek el, ám két perc is eltelik, mire az megérkezik...

A Right Now viszont más elbírálás alá esett: kétségtelen, hogy ez volt az album slágere és AOR-témája egyben, a tompa fényű gyöngyszem, ami komoly hangvételével a másik nagyon fontos darab a Pleasure Dome mellett. „A Right Now ugyanúgy az utolsó pillanatban született, mint a 5150 idején a Dreams. Úgy gondoltuk, hogy befejeztük az anyagot, aztán Eddie odaült a zongorához és elkezdte játszani azt a témát, amit még a '80-as évek elején írt, majd ráénekeltem, hogy right now, it's your tomorrow. Egyből éreztem, hogy ez működni fog. A sor akkor égett az agyamba, amikor egy pillanatra kiszabadultam mindenből, ami uralta az életemet: a stúdióban kellett volna lennem, ám helyette a malibui tengerparton feküdtem egy zen-könyvvel a kezemben. Gyönyörű, meleg, napsütéses idő volt, élveztem, hogy egy percre megszabadulhatok a kötelezettségektől, az otthoni nyomorúságtól, a pszichológusoktól. Szinte meditatív állapotba kerültem. Elmondhatatlan érzés volt, minden az adott pillanatról szólt. Amikor kijöttem belőle, azonnal tudtam, hogy ebbe az állapotba vissza akarok kerülni. De mi ennek a legjobb módja? Hát az, ha azonnal írok egy dalt erről a személyes tapasztalatról. Ez már korábban is bejött, amikor az I Can't Drive 55-ot írtam, kábé öt perc alatt. Az ilyen dalok örök darabok." A lemez utolsó tételét Eddie egy kedves kis instrumentális szösszenettel vezette fel, a Leo Kottke-hatású 316-nel, amit újszülött fia, Wolfgang születési dátuma után nevezett el, erős kontrasztot képezve az angyali akusztikus témázgatás és a bombasztikus Top Of The World között. Ahogy korábban említettem, ez volt az egyetlen olyan daluk, amivel nyíltan felvállalták a korábbi korszak partirock-érzésvilágát. A zseniális staccato-riffet Eddie a Jump dalból fejlesztette tovább, és egy olyan vidám strandmetál-témának ágyazott meg vele, ami közelebb állt a 5150 békebeli hangulatához, mint a F.U.C.K. világához, ám furcsa mód mégis integráns részét képezte annak.

vanhalen_5

A stúdiózás végeztével már tényleg csak annyi volt hátra, hogy nevet adjanak a gyereknek, de az sem ment könnyen. Az énekes szimplán Fuck címre szerette volna keresztelni a lemezt, ám a többiek nem akartak vékony jégre menni. „Azt akartam, hogy a lemezcím legyen egyszerűen Fuck, amit egyenesen az álságos amerikai cenzúrának kívántam címezni", fejtegette Hagar. „Ugyanis nagyon nem tetszett, hogy az unatkozó szenátorfeleségek által életre hívott szervezet, a PMRC a hozzánk hasonló zenekarokkal baszakodik – a szólásszabadság és a demokrácia bölcsőjében. A többiek, a menedzsment és a kiadó emberei viszont nem voltak meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet lenne. Persze mondtam nekik, hogy csomagolják VH-logóval ellátott barna papírzacskóba a lemezt, de így sem ment át az elképzelés. Aztán egyik nap lementem az edzőterembe, és megkértem a WBA-bajnok Ray ‚Boom Boom′ Mancinit, hogy tanítson meg egy balhorgot. Miközben edzettünk, Ray, aki nagy Van Halen-rajongó volt, megkérdezte, hogy állunk a lemezzel, és mi lesz a címe. Persze elmeséltem neki a sztorit, hogy eredendően a Fuck címet szántam neki, de leszavaztak. Erre ő: fuck? For Unlawful Carnal Knowledge? Mire én: micsoda?! Tudod, honnan ered a kifejezés? – kérdezte. Fogalmam sincs – válaszoltam. Ray elmagyarázta, hogy az egész a középkori Angliából indult. Amikor valakit rajtakaptak egy másik férfi feleségével, és a sértett elég tekintélyes volt, az elkövetőt kalodába zárták és közszemlére tették a város főterén. Az ítélet pedig For Unlawful Carnal Knowlegde volt, amit a F.U.C.K. betűszóval rövidítettek, ebből kelt önálló életre a kifejezés a későbbiekben. Ahogy megvilágosodtam, úgy éreztem magam, mintha megnyertem volna a lottóötöst! Rohantam vissza a stúdióba a megoldással, ami ebben a formában mindenki tetszését elnyerte!"

A lemezcím-mizéria a közönséget látszólag hidegen hagyta, az anyagot szó szerint úgy vitték, mint a cukrot, ami menetrendszerűen hozta magával a Billboard-lista első helyezését. A F.U.C.K. sikere megállíthatatlannak bizonyult: miközben kortársaik a Nirvana és a seattle-i grunge előretörése miatt sorra elhullottak, ők lazán eladtak újabb 3 millió példányt a lemezből csak az Államokban, és még a legjobb hard rock előadásnak járó Grammy-díjat is bezsebelték. Megszolgálták az elismerést, hiszen a korong szerteágazó, kalandos zeneisége, korszerű, előremutató dalszerkezetei, kerekre formált, mély megfogalmazású dalai mind azt bizonyították, hogy van értelme értékálló zenében gondolkodni. A F.U.C.K. azóta is az intellektuális rockzene egyik örök mementója, a Van Halen kvintesszenciális mesterműve, melyhez hasonló mindössze egy készült azóta. Azt is ők csinálták, Balance címmel.

vanhalen_7

 

Hozzászólások 

 
#14 Santoro 2021-02-18 14:14
Jó cikk, méltán legendás zenekar számomra legjobb lemezéről. Nekem- tesóm révén- egyszerre lett meg az I, 1984 és az 5150, akkoriban szarrá lettek hallgatva, aztán külöldről meglett az OU812 ig mind, de azert az a 3 a legkedvesebb a FUCK után. És 1991-ben jött ez, ami egyszerűen hihetetlen volt a nem annyira erős OU után, hibátlan, ez volt a csúcs. Minden másodperce aranyat ér.
Idézet
 
 
#13 kaffer 2021-02-14 17:55
Remek cikk, egy legendás csapat, nagyszerű korszakáról ! Köszi !
Idézet
 
 
#12 Horváth György 2021-02-14 12:37
Meghallgattam 10 év után újra, 4 szer ment végig, libabőr... Zseniális ennyi év után is... Kár hogy nem lett a Balance on kívül folytatás.. Őket az Isten is egymásnak teremtette.
Idézet
 
 
#11 kornel 2021-02-13 12:30
Idézet - ma:
Ez az írás most tényleg nagyon jól sikerült. Gratulálok hozzá.
Annál is inkább mivel az új Hammerword bemutatkozását láttam egy podcastban, amiben az egyik vendég elég enerváltan szólta le úgy unblokk az online oldalakat (bár a példa amit hozott nem ezen az oldalon volt). Nos ilyen összefoglalt cikket az elmúlt 20 évben nem lehet ott találni a nagy Öregektől. Na jó a mostaniban az AIC-t, de az új gyereknek bizonyítani kell.

Igen,de az is elhangzott,hogy a nyomtatott formátum adta szűkebb lehetőségek másfajta újságírást igényelnek,szóv al pl. a Hatásokk nem nagyon fogja felvenni a versenyt ezzel a rovattal,ezen cikkel,akár Ádám írásaival,ahol a terjedelem nem megy a minőség rovására,sőt;az ilyen múltidéző cikkeknek-ha jól vannak megírva-pont a sava-borsa a sok mindenre kiterjedő részletesség,re ngeteg háttérinfóval.De úgy gondolom,két külön műfajról van szó.Ami azt a podcast-et illeti,némi személyes megjegyzés:jó ideje követem,az utolsó három adás zsinórban baromira bejött,főleg a bigball-os,az tényleg oda-vissza ment pár napig.De egyébként is jól működnek,akár háttérben,kajál ás,edzés,borotv álkozás közben,melóba menet(vagy közben).
Idézet
 
 
#10 ma 2021-02-13 08:16
Ez az írás most tényleg nagyon jól sikerült. Gratulálok hozzá.
Annál is inkább mivel az új Hammerword bemutatkozását láttam egy podcastban, amiben az egyik vendég elég enerváltan szólta le úgy unblokk az online oldalakat (bár a példa amit hozott nem ezen az oldalon volt). Nos ilyen összefoglalt cikket az elmúlt 20 évben nem lehet ott találni a nagy Öregektől. Na jó a mostaniban az AIC-t, de az új gyereknek bizonyítani kell.
Idézet
 
 
#9 Simple 2021-02-12 15:24
A cikk olvasásakor is megvolt a libabőr-effektus:) Köszönet!!
Pont akartam írni - de Ádám megelőzött -, hogy én ezzel az albummal ismertem meg a bandát, és utána kezdtem el beszerezni a cd-ket. Egyik sem okozott csalódást, annak idején, és végül is nagyon-nagyon nehezen sikerült megbarátkoznom a III-vel is, viszont mégis van egy album, amit nem kedvelek túlságosan, és ezért pont jelen írás címszereplője a felelős... a Balance-ot egyértelmű csalódásként éltem meg, amikor kijött, és a mai napig a legkevesebbszer hallgatott VH anyag, igen, még a Diver Downt is jobban bírom.
Szóval a FUCK Rushhoz való mérése telitalálat szerintem is, az egyik csúcsa a rockzenének!
Idézet
 
 
#8 Torzonborz 2021-02-12 15:20
"A személyisége is magával ragadt. "
"A személyisége is magával ragadott."

Szerintem...
Idézet
 
 
#7 Jackoff 2021-02-12 13:34
Remek cikk, köszönet érte! Főleg, hogy most már megtudtam, hogy honnan is ered a betűszó! :)
Nehéz döntés, hogy ez jobb vagy a Balance. Talán egy picit a Balance felé tolódik az egyensüly (haha!), de van, hogy erre. Mindenesetre jó volt nosztalgiázni kora tinédszerkoromb an, remek olvasmány a cikk.
Idézet
 
 
#6 Draveczki-Ury Ádám 2021-02-12 11:42
Idézet - Zsoziedo:
Zseniális album, örök klasszikus kedvenc, ez nem is kérdés. Nálam a legjobb VH lemez. Egyébként érdekes, hogy amíg itt a Shockmagazin szerkesztői között egyértelműen a Hagar éra lemezei számítanak népszerűbbnek, addig rengeteg külföldi VH ranking listát átböngészve ez pont fordítva van, ott ezek a lemezek vannak többségében a sor végén.

Van ebben egy generációs vonal is: a Shock! stábja akkor kezdett el rockzenét hallgatni, amikor Sammy volt az énekes, mi vele ismertük meg a zenekart alapvetően.

Másrészt azt sem becsülném le, hogy Európában azért messze nem volt annyira "fejnehéz" a Roth-korszak, mint Amerikában. Odaát DLR-rel irgalmatlan szupersztárokna k számítottak, a Hagar-éra ehhez képest hendikeppel indult, és ugyan felépítették magukat nagyon gyorsan Sammyvel, ő már sokak számára örökre "az új énekes" maradt, és ugye, mint tudjuk, régen minden jobb volt. Európában viszont alig mozogtak a korai korszakban (pont mert akkora sztárok voltak odaát, hogy nyugodtan leszarhatták Európát), tehát itt nem vetődött akkora árnyék a Van Hagarre, ráadásul Sammyvel lényegesen aktívabbak voltak errefelé, mint korábban Rothtal.
Idézet
 
 
#5 Zsoziedo 2021-02-12 11:15
Zseniális album, örök klasszikus kedvenc, ez nem is kérdés. Nálam a legjobb VH lemez. Egyébként érdekes, hogy amíg itt a Shockmagazin szerkesztői között egyértelműen a Hagar éra lemezei számítanak népszerűbbnek, addig rengeteg külföldi VH ranking listát átböngészve ez pont fordítva van, ott ezek a lemezek vannak többségében a sor végén. Az ok /többek között/ gondolom a két frontember markánsan különböző előadói, énekesi stílusára vezethető vissza. A Sammy-vel készült, szerintem komolyabb, érettebb, izgalmasabb lemezek sosem fogják ugyanazt az elismerést és rangot megkapni, mint az egyébként tényleg zseniális, korszakalkotó zenéket tartalmazó korai albumok. A köztudatban, a többség szemében az első számú VH énekes mindig is DLR marad.
Idézet
 
 
#4 Verebélyi Gábor 2021-02-12 11:07
Sziasztok!
Szenzációs memoár a Van Halen legjobb lemezéről. Bár ezen titulusért együtt harcol a Sammy Hagar korszak összes lemeze.
Nagy felelőtlenség volt a bennük rejlő potenciált a Balance után veszni hagyni.... Mennyi jó lemezt írhattak volna még együtt! De az élet már csak ilyen... De ne legyek telhetetlen, nem igaz?!
Idézet
 
 
#3 Wallwood 2021-02-12 09:50
Legnagyobb kedvenc toluk, "lakatlan" szigetes albumok kozott...
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2021-02-12 08:57
Számomra a legjobb Van Hagar lemez, nem gondoltam volna, hogy a szürkébb - szinte csak időkitöltő - OU812 után ennyire feltámadnak. Talán ekkoriban született meg a mondás, ami nagyon rájuk illett, sőt lehet, hogy éppen róluk szólt: a bandából árad az USA rockzenei elitjének szaga! A lemezt hallgatva nem kérdés, jócskán megerősítették az addig sem gyenge pozíciójukat a színtéren. A szépen mutató VH logó ekkoriban minden pozícióban teljes fényében pompázott!

https://www.youtube.com/watch?v=KhbGSprvfbE&list=RDKhbGSprvfbE&start_radio=1&t=0
Idézet
 
 
#1 nikfisz 2021-02-12 08:57
Hatalmas Album! (Ebben az évben amúgy is kurva jó lemezek jelentek meg.!)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

A Life Divided - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.