Shock!

szeptember 17.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Summer Rocks 2003 - Budapest, 2003. június 4-5.

Demonlord, Wisdom, Stray, Iron Maiden
Budapest, Kisstadion - 2003. június 4.

A kérdés voltaképpen az idei “Sumérok” után is ugyanaz maradt: hová lehet még ezt az őrületet fokozni? Volt már két nap, majd egy nap, tavaly meg egyenesen három nap a PeCsában.

időpont:
2003. június 4-5.
helyszín:
Budapest, Kisstadion / Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 7 Szavazat )

Az idei monstre buli első napja (pontosabban annak főbandája, az Iron Maiden) meg már ki is nőtte a városligeti csarnok méreteit. Azt illetően azonban még csak kérdés se merülhet fel, hogy a 2003. évi Summer Rocks is sikerrel zárult.

A magyar metal két zászlóvivője, a Demonlord és a Wisdom nem mindennapi lehetőséget kapott azzal, hogy a Kisstadionban léphetett színpadra az első napon, ám mindkét csapat képes volt élni az alkalommal. Ahogy illik, a látványra is adtak. Előbbi társulat napszemüvegben és a dobos Világi Zolit kivéve szalmakalapban, utóbbi hagyományos bőrszerelésben állt ki a deszkákra. A rendelkezésre álló mintegy negyven percbe a démonurak főként Helltrust számokat, a bölcsek a saját dalok mellett Hammerfall- illetve Helloween-feldolgozást is besűrítettek, a közönség pedig abszolút hálásan fogadta mindezt.

Az angol Stray egy jóval időszámításunk, akarom mondani a honfitárs főbanda előtt alakult banda, amely kifejezetten Steve Harris kívánságára került ide. Máskülönben el nem tudtam volna képzelni, hogyan kaphatott helyet egy pszichedelikus hatásokat is mutató rockbrigád ebben a csomagban. Szó ami szó, sikerült némi plusz színt hozniuk a tradicionális fémzene uralta programba, azt se mondhatnám, hogy rosszak lettek volna, egyébként meg baromira kilógtak a mezőnyből. A kellemesen hallgatható ősrock témák közül mindenképpen kiemelném az All In Your Mind nótát, már csak azért is, mert ezt Harrisék is átgyúrták a Holy Smoke maxijukra. A küzdőtéren többen ismerték is a dalt, vélhetően a fentiek okán.

A lényeg viszont maga az Iron Maiden volt. A három évvel ezelőtti, legalábbis felemásra sikerült koncert után vártam a brit legenda újbóli eljövetelét, hogy feledni tudjam a sajnálatosan gyatra múltkori hangzást. Tavaly Wackenben a szólóban portyázó Bruce Dickinson csapott egy felejthetetlen, Maiden-klasszikusokkal is alaposan megtűzdelt bulit, ebben a bő két órában pedig szinte csak klasszikus Maiden nóták szóltak. Azért szinte, mert a szeptemberre várható új korongot felvezető Wildest Dreams ma még legfeljebb csak leendő klasszikus. Aki viszont nem túl régóta Maiden rajongó, az bizonyára a Brave New World album címadóját vagy a The Wicker Mant is a fenti kategóriába sorolja, míg a Blaze-korszakból hírmondónak megmaradt Clansman Bruce énekével került igazán topra... A többi számnak azonban már a címe is önmagáért beszél! Amikor a szokásosan feszült várakozás végét jelezve felhangzott, hogy “Woe To You Oh Earth And Sea...” (na, vajon melyik dallal indult a műsor?), majd az elsők között kerültek terítékre olyan meglepetés-szeletek, mint a Die With Your Boots On és a Revelations, ráadásul valóban mindhárom gitárt megdörrentő, makkegészséges megszólalással, már tudtam, hogy az eddigi legnagyszerűbb Vasszűz-fellépésnek vagyok szem-és fültanúja.

A létező legideálisabb nyár esti metal party zajlott a Kisstadionban a leghatalmasabb Maiden-sikerekkel. Némileg ugyan a feje tetejére állt most a világ, hiszen mind a nyitó The Number Of The Beast (csak a rend kedvéért), mind a Hallowed Be Thy Name a ráadásban szokott előkerülni manapság, de nyilván a zenekar is úgy gondolta, kell ennyi változatosság. És a ráadásban is olyan csodákat tartogattak még nekünk, mint a Bring Your Daughter... To The Slaughter, a Two Minutes To Midnight és a Run To The Hills!

A saccra nyolcezer néző reakcióját pedig meg sem próbálom leírni. Az Eddie-festmények váltogatása kihagyhatatlan elem a Maidennél, de persze maga “Edward király” is léptetett (igaz, ezúttal fakó lova nélkül) a színpadon a The Clairvoyant alatt, sőt a zenekarkeresztelő szám közben egy még termetesebb szörny feszengett a háttérben. Vagyis mindent megkaptunk a csapattól, amit várni lehetett: sok-sok zenét, méghozzá csúcsminőségben, pazar látvánnyal. Ha pedig a lemezbemutató turnéval is ellátogatnak majd hozzánk...

Tauszik Viktor

Anthrax, Nightwish, Children Of Bodom, Casketgarden
Budapest, Petőfi Csarnok - 2003. június 5.

Naná, hogy aznap ezerrel sütött a nap, csorgott az emberről a víz, még akkor is, ha mozdulatlanul állt egy gigantikus, árnyékot adó fa alatt. Milyen jó is ilyenkor szabadtéri fesztiválra menni, öt perc alatt hőgutát kap mindenki, na de sebaj, inkább legyen meleg, mint essen az eső, bár annak is van hangulata, ha olyan zenekar bazsevál közben, amelyik azt bírja ordítani, hogy Raining Blood. Ugye.
Ahogy azt már megszokhattuk, nem a meghirdetett időpontban nyíltak meg a PeCsa kapui. Tavaly a Slayer beállása miatt várt a nép oly’ sokat, idén a Children Of Bodom bénázta el az időt, aminek a levét szegény CasketGardenék itták meg, mivel mikor kezdett beesni a kapukon az érdeklődő nézősereg, ők már játszottak, muszáj volt, hogy ne csússzon annyit a program. (Szóval kedves nézők, hallgatók, ne a szervező céget tessék anyázni, hanem.)

Nulla nézőszám előtt voltak kénytelenek elkezdeni a programjukat, amit meg is kellett rövidíteniük kissé. Sajnos. Szívem szerint pedig inkább őket néztem volna, akár a COB, akár a Nightwish helyett, hiába akadozik még a színpadi munka - majd lesz rutin előbb-utóbb - zeneileg nagyon betalált nálam ez a jó kis thrash-gyökerekkel rendelkező csapat. Nagyjából ugyanazokat játszották, mint nemrég a Trafóban, dalokat, riffeket azonnal felismertem. A Carcass feldolgozás újra terítékre került, amit szerintem sokan nem ismertek fel. Sebaj. Energikus, lendületes zene, ha nem lett volna ilyen meleg - meg nem fotóztam volna hivatalból - akkor még kedvem is lett volna szolidan bólogatni egy keveset. És úgy ezt egy kezemen meg tudom számolni hány magyar zenekarnál érzem, hogy mozdul a láb magától. Nahát.

Miután a CasketGarden leolvadt a színpadról, rákészültem a Children Of Bodomra. A lemezeik számomra zuhanórepülést mutatnak be, az a fajta zene, ami jó egyszer, meg szórakoztató, meg izé, de sokadszorra ugyanazok a panelek inkább fárasztóak, mint. Viszont tisztességes iparosmunka mégis, ezt el kell ismerni. Hozzá kell tennem, az új albumukat eddig kb. egyszer bírtam végighallgatni. Alexi Laiho, a szexisen kifestett (bár szerintem inkább buzis, sőt, szánalmas egy ilyen ropihuszár, amint a végzet férfias istenét próbálja megjátszani) szemekkel lendült a színpadra, javára legyen írva, hogy van spiritusz a srácban, végigtúrta az egész koncertet, futott, szaladt, ugrált, headbangelt, ja és gitározott meg hörgött is mellékesen. Frontemberként több, mint ügyes volt. A billentyűs, Janne inkább egy megszeppent középiskolásnak tűnt, a másik gitáros, Alexander viszont megtestesítette a tipikus svéd vikinget, ronda volt, szőrös és dagadt, viszont finn. Ezt adjátok össze. Azért ő is be bírt lendülni, mackós lépésekkel, de szaladgált ide, s oda. Azért ezt a hazai zenekarok elleshetnék, olyan béna, ha csak álldogálnak a hangszerbe kapaszkodva, azon töprengve, miért is kerültem én ide, és jaj, néznek az emberek. A “nyugatiak” lazaságára, és két ember előtt is elsöprő lendületére rá kellene érezni. Tisztelet a kivételnek. Szóval a Bodom jött, látott és győzött, szeletelve megzabálta a közönséget, illetve az őket. Mint szórakoztató koncert meggyőző volt, kellemes nyár esti (fenéket, délutáni) elfoglaltság, és inkább ezután is koncerten hallgatnám őket, mint lemezen.

A Nightwisht ugyanúgy volt szerencsém élvezni, mint tavaly a Cadaveres De Tortugast, mivel a színpad háta mögött vártunk arra, hogy az Anthrax isten dobosa, Charlie Benante két rohangálás közben leüljön egy picit társalogni is. Új dobcuccot kapott és sikerült végignézni amint utoljára ellenőrizte, hogy minden oké-e, na örüljetek, nálunk dobolt ezen először. Hozzáteszem remekül, de erről majd később.

Tarja közben magára tekerte nagymamám fehér függönyét és kisétált a színpadra, hogy áriázzon egy keveset. Sajnos még így is feltűnt, hogy a kisasszony néha bizony hamis hangokat eregetett ki a torkán. Ejj-ejj. A Nightwish zenéjének középszerűségéről most is meggyőződhettem, nekem nagyjából semmit nem mondanak ezek a sokszor elpuffogtatott heavy metal riffek. Egyszer érdekességképpen oké, de hosszú távon... Ízlés dolga, sok embernek tetszett, ahogy láttam-hallottam. Az viszont nem kicsit volt megmosolyogtató, mikor Tarját pihenőre bírták és a zenekar belekezdett egy Ozzy klasszikusba, a Crazy Trainbe, no, itt a közönség nagy százalékára mintha ráborították volna a fél Antarktiszt, lefagytak, mint a pingvin farka két jégtömb között. Nos, mi vagyunk ennyire öregek?.. Egy ekkora klasszikust nem ismerni... Legszívesebben büntetőpontokat osztogattam volna szét, de mit lehet tenni, várni tovább Charlie-ra. (Jaaa, azért az nem kis megdöbbenést okozott, mikor élőben ott vonult el előttem az Anthrax és hát izéé...

Láttatok már törpmetalosokat? Merthogy én sem vagyok egy hatalmas termet, de a zenekar nagy része nagyjából egy szinten volt velem. Azt sejtettem, hogy aprók, de ennyire?.. A bőgős volt “a magas ember” a maga cirka 170 centijével. És akkor bevillant, hogy Dan Spitz, az egykori minigitáros milyen picinek tűnt a többiekhez képest. Jaj, nagyon röhögnöm kellett akkor, de visszafojtottam ügyesen.) Közben Scott telefonált egyet haza az asszonynak, majd Rob Caggiano szintén. No, Charlie csak odatalált hozzánk is egyszer, elkészült az interjú, roppant kedves embert ismerhettünk meg benne, ja és vicces rózsaszín mintás előlapja van a telefonjának, amit sikeresen leejtett és alig bírt összerakni utána. Hiába, kegyetlen lelkiviláguk van a metalosemberknek, mindig tudtam én ezt.

Szépen vége lett a Nightwishnek is, az utolsó pár dalt (az egyik egy Gary Moore feldolgozás volt nagy meglepetésemre) sikerült megnézni már a színpad előtt, nem érheti szó a ház elejét, hogy nem láttunk belőle egy kukkot sem. Ekkor már felfokozott izgalmi állapotban voltam, az Anthrax egyike azoknak a zenekaroknak, amelyikkel annak idején jobban beleástam magam a metal történelmébe (hüpp). És úgy nagyjából már letettem róla, hogy ebben az életben láthatom őket élőben, ráadásul egy hibátlan lemez után. De vannak még csodák, meg varázslatok is, hölgyeim és uraim, az est fénypontja, a felejthetetlen, utánozhatatlan és egyetlen törpmetal zenekar végre újra hazai deszkákon, íme az Anthrax!!

Az első három szám alatt fotóztam, szóval csak halvány emlékeim vannak arról mi is ment, What Doesn’t Die, majd Black Dahlia, majd Got The Time, na mégis eszembe jutott, vazz, az annak idején simán “tirpahed”-ként emlegetett Got The Time-ot látni és hallani élőben! Benante egy állat. Aki eddig nem figyelt volna fel rá, zseniálisan bír dobolni a srác, amit egy rövid kis dobszólóval be is mutatott. Állak leestek sorban, hallottam a koppanásokat. Scott “Not” Ian ugye hozta azt, amit elképzeltünk, meg láttunk régebben (meg aki hét éve volt a koncerten, az is tudja, én sajnos nem, mert egy ökör voltam), ilyen ugrálásokat csak ő bír produkálni a világon, senki más. Az “új” gitáros, aki csinos irokéz-frizurát viselt, sem éppen elveszett ember a színpadon, az aranytorkú John Bush pedig hiába néz ki roppant hülyén golyófejjel és pajesszal meg pocakra gyúr mostanában, annál jobban énekel, Bemozogta ő is rendesen azt a pár métert, erre nincs panasz, mellette hibátlanul énekelt. Félisten, nem más. Kicsit tartottam tőle, hogy inkább a Bush-korszakból lesznek dalok - azokat is imádom, de a Belladonnás lemezeken nőttem fel - ám szerencsére gondoltak a régi rajongókra is és voltak olyanok, hogy Antisocial (a felejthetetlen refrénnel: jórenti, jórenti szossó), N.F.L., na és a ráadásban I’m The Man, ami külön érdekes, mert mikor Charlie-val interjúztunk, említette, hogy ezen a turnén nem játszanak egy csomó régi nótát, többek között ezt sem. Na akkor egy kicsit (nagyon) szomorú arcot vágtunk, s lőn csoda, azaz I’m The Man. Nahát. Az újak közül számomra mindenképpen az utolsó lemez érzelembombája, a Safe Home volt a csúcspont, hahh, az súlyos igazán, lélekszaggató egy darab.

Valaki a közönségből volt olyan aranyos és rajzolt egy Scott “South Park” Ian figurát, hehe, Scott mindig is szeretett volna szerepelni a sorozatban, ahogy észrevettem tetszett nekik a dolog.
Sajnos ez az este is véget ért egyszer, ám az biztos, hogy életre szóló élmény volt ezeket a negyven felé közelítő arcokat látni, akik ugyanolyan tűzzel túrják fel a színpadot és bombáznak energiával, mint akár tizenöt éve. Thrash(mosh) ’til death!

Valentin "mosher" Szilvia

A második nap nagy veszteségét mindjárt az elején elkönyvelhettem. A kapunyitás ugyanis késett, a CasketGarden ellenben a szinte program szerint kezdett, és a bejutás körüli hercehurca miatt már csak a fellépésük után értem be. Bosszantó volt, nem mondom. A Children Of Bodom és a Nightwish sikeres szereplése papírforma-eredménynek tekinthető. Egyik csapat sem a szívügyem, de ezen a személyes kérdésen felülemelkedve nem panaszkodhattam különösebben a látottakra-hallottakra. Alexiék még mindig igen fiatalok és a négy lemez óta tartó sikersorozat nyomán szemlátomást ma is éhesek, vagy ha úgy tetszik, motiváltak. A zenekar showmanje egyértelműen az énekes-gitáros, bár a többiek szintén becsületesen hajtottak. Hogy a galoppozó tempók, virgázós szólók, death metalos hörgés formulához mit tudnak (ha egyáltalán akarnak) a későbbiekben hozzáadni, azaz hová lehet fejleszteni a Bodom-stílust, az egy másik történet, bár az őrült iramú “haláltánc” közepette aligha foglalkozott ezzel bárki is...

A ‘wisht nem először láttam, és tulajdonképpen velük kapcsolatban is feltehetném az előbbi kérdést, mert a jól bevált recepten ők se nagyon módosítanak. A leglátványosabb változás Tarja világos színű fellépőruhája volt az eddig megszokott feketéhez képest. A középpontban természetesen ő állt, a műsor legmeglepőbb pillanatai azonban nem hozzá, hanem Marco Hietala bőgőshöz fűződnek: amikor az énekesnő két “ária” között néhány percre levonult a színpadról pihizni egyet, Marco vette át a mikrofont és énekelte el az Ozzy-féle Crazy Train nótát! Mondjuk Emppu, a gitáros srác közel sem egy kategória Randy Rhoads-szal (vagy Gary Moore-ral, hogy az Over The Hills...-re utaljak), de a buli hevében így is elég jól sült el a dolog. Voltak ugyan, akik népszerűsége alapján a Nightwishnek követelték a főzenekari státuszt, ám a legkimagaslóbb élő produkció, egyszersmind a legzajosabb siker akkor is vitán felül a régi iskola nagy tanáraié, az Anthrax-é volt. Értük megérte a majd’ egy órányi tipródás is az autogramra várakozók tömött sorában – és hol voltunk még akkor a koncerttől!..

Szó ami szó, Scotték nem számítanak törzslátogatóknak hazánkban, hiszen bő hét év elteltével vetődtek ide másodszorra, a forró fogadtatás azonban most sem maradt el. A What Doesn’t Die-Black Dahlia kettőssel robbant be az ötös, később előkerült még a Safe Home és a Nobody Knows Anything is az idei anyagról, ám ahogy egy ilyen múltú csapat fesztiválbuliján szokás, a legismertebb számokból állt össze a program. Esetükben ezalatt a Belladonna- illetve Bush-korszak legjava értendő. Mindez (akárcsak 1996-ban) olyan intenzív előadással párosult, hogy sok tizen- vagy huszonéves megirigyelhetné. Ha ne adj’ isten ezután is csupán hétévente lesz szerencsénk az Anthrax-hez, az idő múlása akkor se látszik majd meg rajtuk, az biztos. Charlie dobolása még mindig utolérhetetlen, elég csak a Black Dahlia grindos betéteit és a Nobody eszement témáit említenem.

Scott megállás nélkül, méretes szakállát lobogtatva trappol fel-alá, úgy ontja a gyilkos riffeket, Frank és a másodgitáros Rob (akinek döbbenetesen nagy dolgokat nem kellett véghezvinnie, de játék és fazon szempontjából egyaránt megállta a helyét) szintén lelőhetetlen, Johnról már nem is szólva. Ő most kihagyta a hangfalakról való leugrást és a közönségszörfözve éneklést, az energiával viszont így sem spórolt, sőt a közönségnek is tekintélyes dózisokban adagolta azt. Valósággal együtt élt a lábai előtt tombolókkal. A Caught In A Mosh, az Inside Out vagy a Fueled az egekig korbácsolta az indulatokat, az Antisocial és az N.F.L. alatt a tüdőnket is kiüvöltöttük, míg a Safe Home és a Black Lodge a koncert érzelmi csúcspontját jelentette, utóbbit még a stúdióváltozathoz képest is sikerült nyomasztóbbá varázsolni... Ettől olyan hatalmas ez a banda: az elsöprő erejű zene és színpadi munka ellenére sem holmi precíziós gyilkológép az Anthrax, hanem igazi érzések tolmácsolására is képes, abszolút emberi, emberközeli társaság. Ráadásul mindmáig a saját útjukat járják, soha nem tértek le róla, és az egészen korai munkáikat sem tagadják meg.

Ennek jegyében döngölték el a ráadásban a Metal Thrashing Mad nótát, egyenesen az első albumról, a Fistful Of Metalról. Ám a legdurvább akkor is a műsor legvége volt, amikor a Bring The Noise és az I’m The Man került sorra! (Hát igen, a metal és a rap vegyítése ugyanúgy része az Anthrax-életműnek, sőt az egész folyamat tőlük indult, bár nem ők vitték ezt sikerre.) Nem mondhatok mást, hibátlan koncertet láthattunk. Aki ezt kihagyta, legfeljebb csak sejtheti, mi is az a koncertteljesítmény...

Tauszik Viktor

Úgy gondolom senkinek sem okoztak csalódást a Summer Rocks második napján fellépő zenekarok, sőt a szervezők munkáját is dicséret illeti. (Bár a hangmérnökök munkája hagyott némi kívánnivalót, de erről majd később.)

A helyszín felé közeledve a rockkoncertek környékén megszokott tarháló punkok csoportja teremtette meg az alaphangulatot. Személy szerint érdekesnek találom, hogy legyen szó akár a legszakadtabb punkzenekarról, akár a legigényesebb progresszív formációról, mindig találunk belépőre kéregető punkokat, akiknek ilyenformán olybá tűnik, igazán széles a zenei érdeklődési körük, de ez most mindegy is…

Szóval az első kellemes élmény a hideg, és meglehetősen korrekt áron szabott sör volt, és pozitív benyomást keltett az is, hogy a bejáratnál nem a megszokott 120 kilós kopasz, kétajtós szekrények álltak, hanem a célközönséghez közelebb álló igazi rakkendroll arcok.
A késő délutáni órákban érkeztem, a Children Of Bodom úgy látszott, jó alaphangulatot teremtett estére.

A Nightwish pontosan kezdett. A megszokott hátteret láthattuk: vízesés, ezüst hold, effélék… Rövid, felvételről játszott intro után Jukka beugrott a dobok mögé a közönség hangos tetszésnyilvánítása közepette, majd egymás után megjelent a színpadon a zenekar többi tagja is, Tarja, patyolatfehér kosztümjében zárta a sort. Gyakorlatilag egy Nightwish-antológiát hallhattunk, minden albumról előadásra került néhány dal, olyanok, mint a Dead To The World, a She Is My Sin, a Bless The Child, a Deep Silent Complete, a Wishmaster, a Come, Cover Me, a Kinslayer, a Sleeping Run, az Ever Dream, vagy a Slaying The Dreamer, sőt külön élvezet volt számomra hallgatni az Ozzy Osbourne- féle Crazy Traint a Nightwish előadásában, amit Marco basszer kísért énekhanggal, valamint a ráadásban, búcsúzóul meghallgathattuk Gary Moore Over The Hills And Far Away c. dalának feldolgozását.

A hangzásuk nem volt egészen tökéletesre beállítva, de a színpadi show, a gyomromban pörgő duplázott lábdob és maga a jó zene teljesen elfeledtették a hangmérnökök munkájának hiányosságait. Ezenkívül apró közjáték volt (ami ugyan a koncert élvezhetőségéből semmit nem vett le), hogy Tarja ruhájával valami gond lehetett, mert fellépés közben állandóan a színpad szélére rohangált beállíttatni. Külön dicséret, hogy ennek ellenére semmi kívánnivalót nem hagyott maga után sem az énekhangja, sem a színpadi szereplése, folyamatosan tartotta a kapcsolatot a közönséggel és lejött róla (meg a zenekar többi tagjáról is), hogy őszintén örömet okoz nekik a zenélés.

A közönségen is látszott, hogy nagyon élvezi a koncertet, elöl a “dühöngőben” ment a pogó, a headbang, villázás, hátrébb a megszokott szolid bólogatás, taps.
Az Anthrax fellépésére úgy látszott, kicserélődött a közönség, legalábbis ezt sugallták, a Nightwish koncert után beindult vándormozgalmak. Az Anthrax sötétedés után kezdett, így látványosabb színpadi showt produkálhattak, persze ez nem csak az intelligens lámpáknak, effekteknek volt köszönhető, a zenekar minden tagja kitett magáért. A legzúzósabb számokat hallhattuk, ami már hangzásában is teljesen ott volt: energikus, feszes, lehengerlő így jellemezhető a legjobban a produkciójuk. Charlie teljesen elképesztett, hogy milyen technikával (és főleg sebességgel) kezeli a dobokat. És persze sem a színpadról, sem a közönség részéről nem hiányzott az Anthrax koncerteken kötelező headbang parádé.

Mindent összevetve igazán remekül sikerült, kellemes hangulatú és jól leszervezett koncerteknek lehettek tanúi mindazok, akik kilátogattak június 5-én a PeCsa szabadterére, és így, az élmény birtokában már nem is tűnik olyan soknak a jegyért kifizetett összeg…

Karosi Gergely

További fotók:
Anthrax
Casketgarden
Children Of Bodom

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. március 26.