Shock!

July 31.
Thursday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Hegyalja Fesztivál - Tokaj, 2013. június 26-27.

0630down1Nem kérdés, hogy a Hegyalja Fesztivál hatalmas utat tett meg az első évek óta, és ugyan a tokaj-rakamazi rendezvény semmilyen értelemben véve nem számít szigorú értelemben vett kizárólagos rock/metal fesztiválnak, a headlinerek összeállítása azért idén is elég beszédesre sikeredett, az első két napon legalábbis mindenképp. A Slayer képében a szervezők ismét leigazoltak egy igazi nagyágyút, de a Down is rangos csapat, közöttük-mellettük-előttük-utánuk pedig ismét kisebb és nagyobb hazai, illetve külföldi előadók gondoskodtak a közönség szórakoztatásáról. Az infrastrukturálisan is egyre profibb fesztiválon nézői szemmel legközelebb talán a sár kérdéskörére kellene valami áthidaló megoldást találni, de ez azért nem annyira kardinális kérdés – a felverődő száraz por sokkal rosszabb lett volna. És ugyan erről később is lesz szó, a színpadok meglepően és egységesen jó hangzását is muszáj már jó előre kiemelni.

időpont:
2013. június 26-27.
helyszín:
Tokaj
Neked hogy tetszett?
( 21 Szavazat )

A Magma Rise hangjaira érkeztem be a fesztiválra, és rögtön feltűnt, mennyire jól szólnak a Pepsi nevét viselő kisebbik színpadon. Oké, Bánfalvi Sanyival és Hegyi Kolossal olyan rosszul eleve nem lehet megdörrenni, pláne, hogy a csapat új oszlopa Herczeg László lett a szintén bármilyen helyszínen gyilkos produkciót nyújtó Sunday Furyből, de ezen túlmenően is az egész idei Hegyalján feltűnő volt, hogy gyakorlatilag mindenki élvezhető hangzással nyomult. Az ilyesmi ritka egy efféle rendezvényen, ennek megfelelően meg is kell becsülni. A banda egyébként zeneileg is abszolút meggyőző volt, bár ilyenkor ugye kötelezően illik megjegyezni, hogy Holdampf mester stílusa nem áll hozzám túl közel. De hát ez már a Mood időkben sem volt másképp, és őket is bárhol, bármikor bekajáltam élőben, szóval kéretik ezt nem félreérteni. Kiváló zenészek, kiváló zenekar, a The Man In The Maze című új albumot is csak ajánlani tudom annak, aki még nem hallotta volna. A velük egy időben a Borsodi Nagyszínpadon nyomuló The Grenma tevékenységét viszont inkább fedje sűrű homály, ennek a csapatnak finoman szólva sem lenne helye egy ilyen esemény fő fellépti helyén, méghozzá semmilyen szempontból, szóval simán helyet cserélhettek volna, hiába számítanak a Magmáék undergroundabbnak. A nézőszámban sem észleltem eszelős eltéréseket ezen a korai órán a két helyszínen.

Amellett, hogy a tágasabb fesztiváltérben is jobban eloszlott az embertömeg, az időjárás érzésem szerint kicsit megvágta a napijegyesek létszámát az idei Hegyalján: az első meglepetést az okozta, milyen szellős közönség – ha így jobban tetszik: lézengés – fogadta a Newsted magyarországi bemutatkozását. Oké, hogy Jason nem számított főarcnak a Metallicában, és ennek tetejébe már több mint tizenkét éve ott is hagyta őket, de azért mégis lehúzott majdnem másfél évtizedet a világtörténelem legsikeresebb metal csapatában... Később azért lényegesen többen lettünk, de heringezés ezután sem alakult ki, pedig a fél hetes kezdés azért annyira már nem számít korainak egy fesztiválon. Mindez persze nem zavart, mert így legalább akadály nélkül mehettem előrébb, hogy közelről lássam Jasont, aki tökéletesen konzerválta a húsz évvel ezelőtti formáját, és pár ránctól eltekintve teljesen úgy nézett ki, mint annak idején a posztereken a falamon. Mindez kissé szürreálissá is tette a fellépését, de egyben különlegességet is kölcsönzött neki: egy olyan figurát lehetett megnézni szinte testközelből, akit annak idején kizárólag a világ legnagyobb stadionjainak színpadain, a kordon túloldaláról vagy még rosszabb esetben csak a kivetítőről szemlélhettünk...

0630newsted1

Tudom, hogy sokak számára csalódást jelent a Newsted mint zenekar, nekem azonban a Metal EP megközelítése is tetszett, még ha bármikor el is ismerem: igazából a világon semmi érdekes nincs ebben az 1984-es érzetű old school metalban. Jason itt-ott vegyít némi füstösebb, doomosabb ízt is a zenébe, az alap azonban teljesen természetesen rokonítható a korai Metallicával vagy a basszer eredeti bandájával, a Flotsam & Jetsammel, meg persze ezek egyik legfőbb hatásával, a Motörheaddel – a karakteres, végig markáns basszusfutamok is végig az utóbbi érzetet erősítették egyébként. A koncerteknek persze megvan az az előnyük, hogy kellően dinamikus tálalásban még az is simán lemegy az ember torkán, ami stúdiófelvételen nem tűnik különösen izgalmasnak. Itt is pontosan ez volt a helyzet: a Jason mellett egy másik multiplatinás rocksztárt, a Staind gitáros Mike Mushokot is soraiban tudó Newsted minden túlzás nélkül állati jó élő banda, akik ilyen szűk hatvan perces időkeretben akármilyen közönséget elszórakoztatnak a világon. Komolyan mondom, olyan gyorsan repült el a műsoridő, hogy a végén hitetlenkedve néztem az órámat. Pedig extra érdekességeket a nem EP-s dalokban sem mutattak be: ezek is ugyanolyan, hol fűrészelős, hol enyhén sabbathos témákra épülő szimpla, pőre és nyers metal szerzemények, amelyek lemezen biztosan nem váltanak majd világot, így élőben, egy fesztiválon azonban maximális mértékben szórakoztatónak bizonyultak. (Érdekes viszont, hogy a minialbum csúcsdala, a Skycraper itt nem ütött akkorát, a stúdióváltozatban túlhúzottnak tűnő King Of The Underdogs viszont nagyon is működött.)

0630newsted2Jasonön persze látszik, hogy a földkerekség egyik leghatalmasabb sztárbandájában járta ki az iskolát. Ugyan nem zúz úgy, mint húsz éve – e téren látszott rajta, hogy erőteljesen vissza is kell fognia magát –, de ahogy kiáll a deszkákra, automatikusan magára vonzza a tekinteteket. A hangja persze nem egy nagy szám, de ehhez a zenéhez tökéletesen megfelel, és társai is abszolút rokonszenvesen dolgoztak alá. Mushokról szintén üvöltött a színpadi rutin, rendesen be is indult, ugrált, pörgött-forgott, miközben kellemes színesítésekkel dobta fel a dalokat, és a minimál cuccon nyomuló Jesus Mendez Jr. játéka is baromira tetszett. Kicsit feszesebben ütött, mint egy jóval híresebb dobos, akivel Jason azelőtt zenélt... A főszereplő amúgy a Skyscrapernél hangszert is cserélt a Sabbath pólós, fejkendős Jessie Farnsworth-tel, szóval tényleg odatette magát minden téren, távolról sem úgy indult neki a bulinak, hogy neki itt most helyből nyert ügye van, csak mert a Metallicában játszott. A legnagyobb beindulást azért persze az egyik legpofásabb saját új darabnak tűnő ...As The Crow Flies végére szúrt „die-die" betét okozta a Creeping Deathből, illetve a júliusban harminc éves Kill 'Em All egyik koncertfavoritja, a Whiplash, amit Jason annak idején a Metallicában is rendszeresen énekelt élőben. Itt szinte a semmiből hatalmas circle pit jött létre elöl, a lendület pedig a záró (We Are) The Road Crew feldolgozás végéig kitartott. Nem hinném, hogy a Newsted valaha is túlnőne a klubbanda-szinten – még csak abban sem vagyok biztos, hogy különösebben hosszú életűnek bizonyul majd ez a formáció –, de az itt látottak alapján bármikor megnézném őket újból.

A buffalói Every Time I Die amolyan többedik generációs metalcore csapatként él a köztudatban, pedig a '90-es évek vége óta aktívak, ráadásul még mindig felívelőben van a csillaguk. Ők is marha erőteljesen dörrentek meg a Pepsi színpadon, baromi intenzíven, atompontosan játszottak és folyamatosan mozogtak is – hiába, amerikai banda, azokkal pedig nem nagyon lehet versenyezni ilyen téren –, ezen túlmenően azonban nem tudtam rájuk hangolódni. A néhány végignézett dal alapján ugyanaz volt az érzésem velük kapcsolatban, mint a lemezeik hallatán: tudnak játszani, minden a helyén van náluk, de valahogy mégsem érzékelek semmi extrát, semmi igazán érdekfeszítőt a zenéjükben. Hiba lenne elhallgatni azt is, hogy a kockás ingben megfeszülő Keith Buckleynak egyszerűen meg kellene tiltani a dallamos éneket, mert amit produkált, az finoman szólva is kínkeservesnek bizonyult. Kábé azt hozta, mint a legrosszabb formájában lévő Burton C. Bell, vagyis nem a hamis, hanem a jól eltalált hangokat lehetett volna megszámolni a produkciójában...

Hamis hangok szokás szerint a nagyszínpados Subscribe-nál is becsúsztak az énekbe, az ő esetükben viszont nem éreztem annyira gáznak a dolgot, és nem azért, mert hazabeszélek, hanem mert a zenekar állatira kinőtte magát. Nem is tudom így hirtelen, mikor láttam őket utoljára élőben, csak annyi bizonyos, hogy nem tegnap, és már akkor is jók voltak, színpadi rutin tekintetében azonban töretlen a fejlődés, valóban abszolút nemzetközi szintű a produkció. Ennek megfelelően voltak is rajtuk rendesen, és az egész fesztivál legnagyobb circle pitjét is náluk lehetett megtekinteni. Mindez annak fényében különösen nagy eredmény, hogy a Subscribe igazából ma sem játszik a szó hagyományos értelmében véve slágeres, könnyen fogható zenét, az előadás dinamikája azonban még azzal is simán megetetheti ezeket az agyasan felépített, összetett darabokat, aki korábban sosem találkozott velük. A felállás persze eleve plusz lehetőségeket ad a kezükbe ezen a téren, amiket a maximális mértékig ki is aknáznak. Nem vagyok kimondott rajongójuk, de örülök a sikereiknek, ezek ugyanis a kezdetektől fogva azt bizonyítják, hogy Magyarországon sem kizárólag a Tankcsapda farvizén felfejlesztett zenékkel lehet tényleg komoly tömegekhez elérni. Pláne, hogy a Subscribe nem is bombázza emellett évente albumokkal a közönséget... Szóval jók voltak, mint mindig.

0630subscribe

Velük ellentétben azonban az Aljas Kúszóbab által a kisszínpadon bemutatottakért én kérek elnézést az egész világtól a zenekar helyett, mert nem kétséges, hogy a hazai punk rock színtér Kiss Ádámjaihoz van szerencsénk: viccesek akarnak lenni, de ehelyett csak kínos jópofizásra telik, komoly produkcióként pedig teljesen értékelhetetlen ez az egész. Két szék között le a pad alá, a moslékba... Szabályosan szégyelltem magam a látottak-hallottak miatt, és ez nem túlzás.

0630askingalexandriaÚgy veszem észre, a metalcore sokak számára még ma is csupán időleges elfajzás, ami hamarosan nyomtalanul tűnik el, de aki így gondolkodik, hajlamos megfeledkezni róla, hogy ez a hangzásvilág immáron tíz éve itt van, és egyelőre nem is fest úgy, mintha el akarna menni. Olyannyira nem, hogy a mostani tizenévesek egy tekintélyes hányada számára ez a vonal jelenti az alapélményt, a durva zenék meghatározó arcát. Emiatt akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a yorki Asking Alexandria tulajdonképpen megtestesíti, mik a trendi áramlatok 2013-ban a metalban, és ennek megfelelően hatalmas tömeg várta őket a nagyszínpad előtt. Ez a másik: miközben többen még mindig mellékvágányról beszélnek, úgyszólván a surranópályán felnőtt egy rakás zenekar, akikről a konzervatívabb réteg még csak nem is hallott, az újabb generáció számára azonban már itthon is ők jelentik a mindent (engem is meglepett, de a szerdai főzenekart sem nézték utóbb azért annyival többen, mint Danny Worsnopékat).

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az Asking Alexandria a rockzene forradalmát valósítja meg. Feszesen, lendületesen játszanak – egy olyan remek dobossal, mint James Cassells, nem is nehéz –, el tudják adni magukat, a zenéjükben azonban semmi olyan nincs, amit bármivel is túlmutatna a metalcore közhelyeken. Mielőtt megkérdeznéd, a közvetlenül megjelenés előtt álló új lemez itt játszott dalaiban sincs, pedig a banda formabontó, klisémentes albumot ígér az előzetes nyilatkozatokban... Vagyis az ember akkor is mindig pontosan jósolhatja meg, mikor jön a vérengző breakdown, ha korábban életében nem találkozott a csapattal, és az is elég jól kitalálható, melyik ütemnél vált át a zakós Danny szívszorító dallamokba acsarkodó üvöltözésből. Ez persze nem feltétlenül baj, minden stílusnak vannak panelei, de az Asking Alexandria mellett nehezen tudna bárki is érvet felhozni azt illetően, miért pont őket hallgassam az ötmillió hasonszőrű csapat helyett, ha éppen ilyesmire támad gusztusom. Ami egyébként szinte kizárt, mert olyan szinten herótom lett ettől a túljátszott stílustól az utóbbi tíz évben, hogy idén szerintem bőven el is leszek belőle a Disarm The Descenttel...

Ha most esetleg vadul anyáznál, ne tedd: az Asking Alexandria vérprofi csapat, objektíven nézve tényleg marha jól játszottak, és még Worsnop be-becsúszó hamisságai sem voltak olyan gázosak, mint mondjuk az Every Time I Die-nál. Magamban azért mosolyogtam azon, hogy kiállásra, dinamikára a csapat egy totális 1987-es hajmetal alakulat attitűdjével nyomul a színpadon, még Cassells is szakasztott úgy állt fel a cájg mögött minden dal után, mint Tommy Lee vagy James Kottak, és a gitárosok vállvetve headbangelései is abszolút ezt az iskolát képviselték. Összességében tehát nincs nagy gond a zenekarral, a saját stílusukban simán benne vannak a mai felsőházban, jól is szóltak, az meg már az én bajom, hogy öreg vagyok hozzájuk. A közönség ettől még látványosan imádta őket, és a pólóikat is elég magas arányban viselték.

0630slayer1A Slayer körül elég sok kérdőjel kering mostanában. Ezek egy része teljesen érthető, a maradék viszont számomra a nettó hisztéria kategóriájába tartozik. Aligha kell külön magyaráznom, mire gondolok, de ha mégis: odáig rendben van, hogy Jeff Hanneman halála mélyen megrázta a tábort, és mindenki a maga vérmérsékletének megfelelően kezeli a „folytatják vagy sem" kérdéskört. Én személy szerint semmi kivetnivalót nem találok a továbblépésben, mert ugyan tényleg Jeff írta a legklasszikusabb Slayer dalokat, de ebben az esetben azért távolról sem olyan one man showról volt szó, mint mondjuk a Type O Negative és Peter Steele esetében. Nyilván akadnak olyanok, akik még ma is úgy gondolják, hogy az AC/DC-nek sem lett volna szabad folytatnia Bon Scott nélkül, de ezzel azért olyan sokat nem lehet kezdeni szerintem... Erről a témáról tehát lehet és kell is beszélni, véleményeket ütköztetni, nincs ezzel semmi gond. Akkor azonban tényleg csak a fejemet tudom csóválni, amikor egyesek a doboskavarások kapcsán kívánják személyesen Kerry King vérét úgy, hogy 1.) a háttérbe nem látunk bele, 2.) ami onnan kiviláglik, annak alapján Dave Lombardo finoman szólva is mindennek tűnik ebben az egész sztoriban, csak ártatlan áldozatnak nem. Miért is nem Slayer a Slayer Lombardo nélkül? Oké, ő a legnagyobb, ez nem kérdés, de maradjunk annyiban: én még emlékszem rá, hogy 1992 és 2002 között konkrétan abszolút nem volt téma ez az egész, olyanokat meg pláne nem mondott senki, hogy nélküle a Slayer nem az igazi, és inkább ne is létezzenek, ha más dobol. Az viszont tisztán rémlik, hogy amikor 2002-ben visszatért, az első megdöbbenésből felocsódva sokan hörögni kezdtek, mondván, milyen hiteltelen lett így a banda, hiszen köztudott, hogy utálják egymást, szóval minek jön vissza. De most már azért inkább oszoljanak fel nélküle, ugye? A rajongói emlékezet nem csak rövid, hanem erősen szelektív módon is működik...

0630slayer2Miután ezt így jól megmondtam, elárulom: előzetesen voltak bennem kérdőjelek a régi-új utód teljesítményét illetően. Noha Paul Bostaph visszahozatala emberileg a lehető legjobb húzás volt a banda részéről, ha már Lombardo nincs (elvégre a fickó integráns része a Slayer történelmének, és a tábor is jól ismeri), volt szerencsétlenségem részleteket látni ugyanezen turné dublini állomásáról, és Bostaph ott olyan szinten mészárolta le például az Angel Of Death-et, mintha valami gonosz varázslat révén hirtelen Lars Ulrich vagy Ventor szelleme költözött volna belé. Szerencsére viszonylag gyorsan kiderült: a Lombardóhoz hasonlóan kiszámíthatatlan és kattant figura hírében álló Paulnak az íreknél csak rossz napja lehetett, itt ugyanis végig megdöbbentően jó formát hozott. Láttam már többször is élőben (igaz, a Slayerrel csak egyszer, 1998-ban), de ennyire meggyőző teljesítménynek talán még sosem voltam tőle tanúja, és ugyan Dave-ből csak egy van, számomra ezzel végleg el is dőlt a doboskérdés. Ami Gary Holtot illeti, az Exodus főnöke semmilyen értelemben nem okozott meglepetést: már két éve is jók voltak vele ugyanitt, azóta azonban a folyamatos turnézásnak köszönhetően csak még inkább beledolgozta magát a dalokba, a szólókat is ízesebben, több saját ízzel játszotta, és jobban el is engedte magát. Vagyis zeneileg nem érhette szó a ház elejét, és emellett sokkal tisztábban, erőteljesebben, hangosabban, arányosabban is szóltak, mint a 2011-es tokaji koncerten.

Az utóbbi évek szokása szerint a World Painted Blooddal nyitó bandán persze végig látszott, hogy nincs jó kedvük. Kerry King veszettül zúzott, de kissé magába fordultabban játszott, mint egyébként, a fehér szakállú, alaposan kipofásodott Tom Araya pedig ugyan a szokásos kedves konferanszokat hozta, széles mosolyaiba megviselt fáradtság is vegyült. A legszívszorítóbb a Postmortem előtti szokásos Do you wanna die? kérdés után a közönségtől érkező YEAAAAHHH!!! kórus utáni csendes „Really? Nobody wants to die..." válasza volt. A csapat azonban ezt és még pár hasonlóan apró nüanszot leszámítva figyelt arra, hogy ne változzon patetikus gyászszertartássá a koncert, amit csak díjazni tudtam. A ráadás előtt ugyan kifeszítették a Heine-Hanneman háttérvásznat, de ezen túlmenően legalább a felszínen nem arról szólt a fellépés, hogy Jeff meghalt. Úgyis végig mindenkinek ő járt a fejében anélkül is, hogy az égre mutogatva minden dalt neki küldtek volna...

0629slayer4

Ami a programot illeti, kicsit sajnáltam, hogy a Hegyalján nem fért be a műsorba egyik Hell Awaits lemezes téma sem, amelyek máshol többé-kevésbé azért előkerültek: nálunk végül sem az At Dawn They Sleep, sem a címadó nem került elő, de összességében korrekt volt a műsor. Tudom, sokan itt is egyből azt kezdik el kérdezgetni, hogy miért nincs több '90-es évek-beli téma, ha már visszatért Bostaph. Ez alapból jogos felvetés, de tegyük a szívünkre a kezünket: reálisan nézve senki sem várhatta, hogy karrierjének legkaotikusabb, rémálomba illő fél éve után a Slayer gyökeresen új programot tanul majd be Európába. Nyilván én is el tudtam volna viselni a több állomáson szintén játszott Stain Of Mindot vagy valami más csemegét mondjuk az élőben is legfeljebb alapjáratos Hate Worldwide helyén, de a Reign In Blood, a South Of Heaven és a Seasons In The Abyss nagy ászaival nem igazán lehet tévedni, és mivel örök személyes kedvencemről, a '90-es lemezről öt téma is előkerült (War Ensemble, Spirit In Black, Hallowed Point, Dead Skin Mask, címadó), nem fogok panaszkodni. A Chemical Warfare és a Die By The Sword szintén csúcspontot jelentett, de jó volt hallani az egyetlen Bostaph-érás dalként nyomott Disciple-t vagy a Jeff egyik legzseniálisabb riffjével felvértezett Postmortemet is. Utóbbi volt talán az egyetlen dal, ahol Paul mintha kicsit eltévesztette volna a mértéket, de mivel ez is annyiban merült ki, hogy a nyitótémát visszahozó résznél a kelleténél gyorsabban vitte a ritmust, akár szándékos is lehetett a dolog. Mindenesetre akár elszúrta, akár direkt játszották így, nem volt az igazi, kötözködni viszont nem akarok, mert ez egy rövid átkötés, és Paul ettől eltekintve tényleg baromira odatette magát. Végig feszesen, mennydörgő erővel, és ami a legfontosabb, ízesen, érzéssel dobolt. Lehet, hogy néhol mellément egy-egy ütése, de ez egyrészt néhanapján Lombardóval is simán előfordult, másrészt ha így is volt, nekem őszintén szólva nem tűnt fel.

0630slayer3Már említettem, hogy Holt zeneileg is mennyivel természetesebben illik ma a csapatba, mint két éve, és ezen a téren aztán tényleg nem lehetett semmibe belekötni. Nekem tetszett, hogy a mélyen az agyakba rögzült szólókba is bele mert variálni – különösen a Dead Skin Mask és a Seasons futamaiba épített bele pár nagyon jellegzetes elemet –, és kevesebb volt a veszett tremolórángatás is, mint legutóbb. Ez már csak azért is jó, mert Kerry Kingből egy is pont elegendő a zenekarban, és ha tartósan is Gary lesz majd Hanneman utódja – márpedig bizonyára ő lesz –, szükség van a kopasz mellé egy hangulatosabb, melodikusabb ellenpontra is. Araya hangja is jó formában volt, szóval akármi is történt velük, hozták a megszokott formát, és úgy érzékeltem, aki látta őket, abban a koncertet záró elementáris Raining Blood – South Of Heaven – Angel Of Death triász után már semmiféle kétség nem merült fel a folytatást illetően. A körülmények miatt nem mondom, hogy ez volt életem legjobb Slayer bulija, de nagyon örülök, hogy itt voltak. Lombardo ide vagy oda, az előző tokaji koncertnél zeneileg szerintem ütősebb volt ez a mostani.

Noha a Coal Chamber első két lemezét annak idején nagyon kedveltem, és mindenképpen meg akartam nézni őket a kisebbik színpadon, végül a Slayer után úgy éreztem, kerek a világ, és senki sem tudna semmit hozzátenni a látottakhoz. Ezért mindenkitől bocsánatot kérek, a leginkább Dez Fafarától és a sírból kikapart nu metalosaitól, de ez van, majd legközelebb... Annyi információval tudok szolgálni, hogy a Kiss kolléga által látott két szám alapján jól nyomták, és jól is szóltak.

A szerdai korai távozást csütörtökön a kelleténél későbbi érkezés követte, amit két okból is bántam: egyrészt így teljes egészében lemaradtam a Between The Buried And Me-ről, akik a szem- és fültanúk egybehangzó állítása szerint tanítani való minőségben nyomták a Pepsin, másrészt azt sem láttam, amint Phil Anselmo teljesen spontán és a csapat tagjait is meglepve hirtelen megjelent a Leander Rising mellett a színpadon az I'm Broken feldolgozásnál. Azzal vigasztalom magam, hogy a kettőt együtt úgysem sikerült volna elcsípnem, vagyis az élmény akkor sem lehetett volna száz százalékos, ha folyamatosan a helyszínen tartózkodom... Befelé menet a Mangodból sikerült elkapni pár dalt, és annak alapján a megújult csapat élőben is maradéktalanul működőképes.

0630leander

A Road alatt már elkezdett szemerkélni az eső, de Verpelét leghíresebb fiainak táborát ez sem tudta eltántorítani a koncerttől. A csapat kiállásával mindig is rokonszenveztem, földközeli hozzáállásuk is szimpatikus, az meg már megint más lapra tartozik, hogy távolról sem az én zenémet játsszák. Nem kérdés, hogy itthon az utóbbi években övék az egyik legnagyobb sikersztori, és csak rosszindulattal lehet elvitatni tőlük a hangulatteremtés képességét. Goya ráadásul van akkora fazon, hogy simán ellensúlyozza a többiek utcaibb, hétköznapi megjelenését is, és lazán viszi a hátán a show-t. Minden túlzás nélkül marha jól szóltak, lendületesen, feszesen is nyomultak, és persze komoly sikerük volt. Azt azért hozzáteszem: több emberrel is beszéltem, akik korábban még nem találkoztak velük – igen, léteznek ilyenek, akár hihetetlen, akár nem –, és ők még ma is egyöntetűen tankcsapdáztak a produkció alapján, vagyis hiába igyekszik megszabadulni a Road a beidegződésektől, a jelek szerint mindez még korántsem sikerült nekik. Mindez nem baj, de hosszabb távon biztosan sokat számítana ezen a téren, ha még több olyan kevésbé nyilvánvaló, nem annyira a direkt rímes-roados vonalra rámenő dalt írnának, mint mondjuk A hatodik az új lemezről.

A Depressziónak nem volt szerencséje, közvetlenül a bulijuk előtt ugyanis leszakadt az ég, ezért a színpad előtt csak a legfanatikusabbak maradtak. Nem számítom magam ebbe a táborba, de ahogy néztem, így is maradtak azért elegen Feriékkel. Ők is jól szóltak, amit láttam, az alapján pedig hozták az elvárható formájukat. A Depresszió sem az én zenémet játssza, a híveik viszont garantáltan nem távoztak elégedetlenül innen sem. A The Devil Wears Prada buliját szintén kicsinálta a zuhé a kisebbik színpadon, a légkör határozottan családiasnak tűnt, és nyugodtan vess meg érte, de a lemezeik és a megnézett bő két dal alapján miattuk sem kívántam megkockáztatni egy tüdőgyulladást. Jól játszanak, brutális intenzitással nyomulnak, de körülbelül ennyiben ki is merül a dolog érdekessége. Mindez persze nem gátolta meg a fesztiválon határozottan komoly arányban jelenlévő fültágítós generációt, hogy széles ugrásokat végezzen a staccato riffekre meg a nagy breakdownokra.

0630skindred

A Skindred nyitására elállt az eső, a fesztiválterület viszont kis túlzással összefüggő sártengerré változott. Ami Benji Webbe-éket illeti, eddig még egyik lemezüket sem éreztem telitalálatnak, de írtak már néhány nagyon jó dalt, és ugyan otthon nem nagyon szoktam hallgatni őket, élőben gyalultak, ezt kár lenne tagadni. A Skindred ritmuscentrikus, mindenhonnan vegyesen válogató rock/metal/reggae/hip hop kotyvaléka persze nem lehet mindenki kedvence, egy feszten viszont épp az eklektikussága miatt üt hatalmasat. A sár miatt a közönség kissé óvatosan merészkedett vissza a Borsodi nagyszínpad elé, de pár dal után érezhetően egyre többen gyűltek közelebb, ahogy a banda lazán, jó hangulatban, üresjárat nélkül nyomta az egyszerre súlyos és táncos ritmusú témákat. A kellő alapok persze náluk sem hiányoznak, Sam Jimenez személyében ugyanis itt is egy baromi húzósan játszó dobos hegeszti a ritmusokat, és Benji frontemberi képességei is messze kiemelkednek az átlagból, az meg már csak hab a tortán, hogy eleve mennyire látványos fazon (amire még rá is tesz a csillogó piros zakóval meg a hasonló extravagáns cuccokkal).

A Skindred is állati jól szólt, és még csak azt sem mondanám, hogy a meglepetésszerűen előkapott Sad But True és Raining Blood részletek, vagy a Duality szösszenet sajátos interpretálása okozta volna a legnagyobb beindulást, hiszen Benjiék egy másik tábort is megmozgatnak. Sőt, a hamarosan érkező új lemez, a Kill The Power címadója is helyből lekenyerezte a tábort, ami pofás riffjének, együttüvöltős refrénjének köszönhetően nem is csoda. Őszintén remélem, hogy sikerül végre leszállítaniuk azt az albumot, amit mindig is hallani szerettem volna tőlük.

0630down2A Down kezdését a kiírthoz képest egy teljes órával előbbre hozták, méghozzá a zenekar kérésére, de nem tudni, pontosan miért, és ugyan a dolgot már délutántól folyamatosan kommunikálták a szervezők, többen még így is lemaradtak róluk. Mint ebből is sejtheted, Phil Anselmóék nem játszottak túl sokat, a bő egy órás fesztiválprogramjukat nyomták, ebben azonban nem volt hiba. Noha úgy éreztem, itt lehetne egy kicsit több kakaó a gitárokon, a hangzás még ezt tekintetbe véve is kielégítő volt, azt pedig kíváncsian vártam, miket játszanak majd, a Down ugyanis az elhagyhatatlan, fix elemeket leszámítva előszeretettel variálja a műsort. A kezdés a hagyományosnak tekinthető Eyes Of The South volt, ami helyből sajátos hangulatot adott a bulinak, hiszen nem egy amolyan klasszikus, színpadra robbanós nyitásról beszélünk: a dal lassú kibontakozása során szépen felsétáltak a deszkákra, kicsit ünnepeltették magukat, és mire elértünk a híres „Goddamn!" üvöltésig, már mindenki eufóriában tombolt nekik. Innentől kezdve ők sem veszíthettek.

Noha mára már hemzsegnek a színtéren az ilyen-olyan szupergroupok, az e téren békebelibb, egészségesebb időkből származó Down a mai napig unikumnak számít: egyrészt mindenki tényleg fontos csapatokból érkezett a soraikba (tökmindegy, hogy mára gyakorlatilag mindnyájuknak ez lett a fő zenekara), másrészt mind az öten hatalmas fazonok, akikről az ember egyszerűen nem tudja levenni a szemét. És ebből a szempontból nem oszt, nem szoroz, hogy a teljes bagázs úgy fest, mint akik három napja elindultak horgászni, és azóta sem tértek haza, itt a sokat emlegetett karizma a fontos. Még csak azt sem mondanám, hogy folyamatosan a kifejezetten jó hangulatú Anselmóra kell figyelni, pedig Phil a mai napig a világ egyik legjobb frontembere: hihetetlen kisugárzása van, és ugyan – Jason Newstedhez hasonlóan – a gerincműtétei után ő sem törik ketté odafent a zúzásban, mint tette azt a Pantera időkben, de azért így is folyamatosan belakja a pódium minden négyzetméterét. Pár jól elhelyezett mondattal („don't be so boring as you are" és társaik) már az elején az egekig korbácsolta a hangulatot, és a hangja is kifejezetten jó formában volt.

0630down3A többiek is a megszokott lelazult, derűs-röhögős formájukat hozták, az élen az egyre tankönyvszerűbb mikulásszakállat fejlesztő Kirk Windsteinnel és Patrick Brudersszel, akit a Downban most láttam először, a Crowbarban nyújtott teljesítménye alapján azonban nem voltak vele szemben aggályaim. Félig-meddig ősz sörényével, vintage Sleep pólójával és kissé görnyedt járásával tökéletesen passzolt a többiek közé. Pepper Keenan kicsit most is visszafogottabb volt, ami valószínűleg alapjárat lehet nála – azzal biztosan nem lehet magyarázni, hogy miközben a többiek könnyedebbre veszik a figurát, ő a muzsikálásra figyel, a bandát ugyanis egyértelműen Windstein fogja össze zeneileg, ez most is a napnál világosabban lejött. Emellett többet is szólózik, illetve sokkal feszesebben, markánsabban gitározik Peppernél, akivel ettől még persze nincs semmi probléma, de ami tény, az tény. Jimmy Bower pedig a szokásos hullámzóan lélegző tempókkal adta hátul az alapokat, neki is egészen sajátságos stílusa van.

Ugyan nem bújtam át az összes aktuális európai setlistet, de a banda aktuális programja kapcsán feltűnő, hogy az Over The Under lemezt most valamiért hanyagolják, és a tavalyi The Purple EP-t is csak a Witchtripper képviselte, pedig elvileg most ugye az utóbbival turnéznak. A műsor gerincét így tehát a '90-es évek egyik legjobb albuma, a NOLA adta, kiegészítve két számmal az A Bustle In Your Hedgerow-ról. Belemehetünk abba, miket kellene még játszaniuk, de nem látnám ennek sok értelmét – maradjunk annyiban, hogy a Downt valószínűleg akkor is lankadatlan energiával bólogatnám és vigyorognám végig, ha mindhárom albumot ötször nyomnák el egymás után, viszont így, lényegesen rövidebb időkeretben is kompakt az élmény. Pláne, hogy a nyitás után gyors egymásutánban lőtték el a Dimebagnek dedikált Lifert és a Jeff Hannemannek küldött Lysergik Funeral Processiont... A későbbiekben az első lemezről volt még Hail The Leaf, Pillars Of Eternity, Losing All és első ráadásként Stone The Crow, a kettesről pedig a New Orleans Is A Dying Whore-t vették elő (más állomásokon ehelyett a Ghosts Along The Mississippit vagy a There's Something On My Side-ot nyomták). Ami az EP-t illeti, a Witchtripper mindenképpen jelentőségteljes darabként figyelt a szetben, pedig – ki tudja, miért – ezt a kiadványt az életműből elsőként nem hallgattam éjt nappallá téve, inkább csak szolid elismerést váltott ki belőlem. Az egy refrénnyi Walk idézet is ült, ezen meg is lepődtem, bár természetesen teljesen másképp szólt Jimmyvel és Kirkékkel, mint annak idején Vinnie Paullal, Rexszel és Dime-mal.

0630down4

A hatalmas össznépi együtténeklést kiváltó Stone The Crow után természetesen csakis az örök finálé, minden idők egyik legsúlyosabb dala, a halhatatlan Bury Me In Smoke jelenthette a végső zárást a szokásos hangszercserés tömegjelenettel. Utóbbiban többek között a Road és a Leander Rising tagjai is szerepet kaptak, a szintén hagyományos Nothing In Return ráéneklésekből pedig amolyan kuriózumként még Kirk is bevállalt párat a végén. (Nem mondom, hogy mindenáron, de egyszer szívesen meghallgatnék egy olyan Down dalt, amiben ő is hallatja a hangját Phil mellett, bár őszintén szólva nem feltételezem, hogy valaha is összejönne a dolog.) Összességében láthatóan az ötösfogat is élvezte a koncertet, és úgy tűnt, a fesztivál is elnyerte a tetszésüket. Bármikor meg tudnám nézni őket ismét, a magam részéről azt sem bánnám, ha hetente jönnének, mert noha biztos léteznek náluk feszesebben játszó csapatok a világon, ennyire száz százalékosan pozitív energiát sugárzó zenekar kevés mozog a koncertszínpadokon. Parádés csúcspont és egyben záróakkord volt ez a koncert a második nap végére.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+2 #31 Draveczki-Ury Ádám 2013-07-06 13:02
Idézet - MajdnemAraya:
'92-ben eléggé sokakban (külsősökben) felmerült, hogy folytatja-e a Slayer és ennek hangot is adtak. A rajongókat pedig egyenesen sokkolta (vagy stílszerűen: shockolta) a hír. A 2002-es visszatérést épp ezért inkább óriási ováció, mintsem hörgés fogadta. És most is ugyanez a helyzet - csak nézz körül a Slayer videok hozzászólásainá l.

Azért olyan nagy meglepetés nem volt a távozása akkor sem, hiszen egyszer már '87 elején is távozott, és mindenki tudta, hogy nem bírják egymást. Ezzel most nem azt mondtam, hogy nem Lombardónak kellene a Slayer dobosának lennie - nekem is ő a kedvencem. De tudnak nélküle működni, ezt tíz év fényesen igazolja. Amiket azokon a lemezeken Bostaph ütött, az etalon. Élőben Dave nyilván jobb, de pótolhatatlan ember tényleg kevés van a világon, akármiről is van szó.
Idézet
 
 
0 #30 MajdnemAraya 2013-07-05 22:22
Kedves Ádám,
ezt írod fentebb: "én még emlékszem rá, hogy 1992 és 2002 között konkrétan abszolút nem volt téma ez az egész, olyanokat meg pláne nem mondott senki, hogy nélküle a Slayer nem az igazi, és inkább ne is létezzenek, ha más dobol."

Sajnos ez így, ebben a formában nem teljesen igaz, bizony '92-ben eléggé sokakban (külsősökben) felmerült, hogy folytatja-e a Slayer és ennek hangot is adtak. A rajongókat pedig egyenesen sokkolta (vagy stílszerűen: shockolta) a hír. A 2002-es visszatérést épp ezért inkább óriási ováció, mintsem hörgés fogadta. És most is ugyanez a helyzet - csak nézz körül a Slayer videok hozzászólásainá l.
Idézet
 
 
+1 #29 Norbi 2013-07-03 23:11
Idézet - sir austin powers:
Idézet - Norbi:
Idézet - józsi:
Idézet - xdespisedkidx:
Idézet - Venomádi:
Külön örülök, hogy Vörös ati nem bérelt magának felületet ebben a cikkben is, mert már sok lesz...


Akkor nem csak szerintem volt sok amit a Bury Me In Smoke alatt produkált...

.


Miért, mit csinált?

Vörös Ati Pantera-őrült és gondolom abszolút példakép neki Anselmo is.Lehetősége nyílt rá,hogy egy színpadon zúzzon vele.Megőrült tőle és nagyon jól érezte magát.Teljesen megértem.Szerencsés ember és én örülök,ha valakinek valóra válik egy álma.


1. Semmilyen erőszakos követelőzést nem látok a videón. Headbangelt és csápolt, mire a nyakába nyomtáka BASS gitárt
2. Anselmo fél perc múlva a színpadon megöleli, odanyomja a fejét - őt nem zavarta Attila... (talán csak a lent irígykedő magyarokat...)
3. Ekkorra már nem kicsit volt beitalozva Attila, ehhez képest csoda, hogy nem esett át valamin/valakin

Ennyi.
Idézet
 
 
0 #28 sir austin powers 2013-07-03 22:16
Idézet - Norbi:
Idézet - józsi:
Idézet - xdespisedkidx:
Idézet - Venomádi:
Külön örülök, hogy Vörös ati nem bérelt magának felületet ebben a cikkben is, mert már sok lesz...


Akkor nem csak szerintem volt sok amit a Bury Me In Smoke alatt produkált...

.


Miért, mit csinált?

Vörös Ati Pantera-őrült és gondolom abszolút példakép neki Anselmo is.Lehetősége nyílt rá,hogy egy színpadon zúzzon vele.Megőrült tőle és nagyon jól érezte magát.Teljesen megértem.Szerencsés ember és én örülök,ha valakinek valóra válik egy álma.


1. Semmilyen erőszakos követelőzést nem látok a videón. Headbangelt és csápolt, mire a nyakába nyomtáka BASS gitárt
2. Anselmo fél perc múlva a színpadon megöleli, odanyomja a fejét - őt nem zavarta Attila... (talán csak a lent irígykedő magyarokat...)
3. Ekkorra már nem kicsit volt beitalozva Attila, ehhez képest csoda, hogy nem esett át valamin/valakin
Idézet
 
 
0 #27 Norbi 2013-07-03 21:55
Idézet - xdespisedkidx:
Az első sorból elég jól láttam Norbi. És mint látod nem csak én vagyok ezen a véleményen hogy toooo much volt.

Tiszteletben tartom mindenki véleményét.Én nem az első sorban voltam,az tény.Csak a videó alapján írtam,amit írtam.
De mindegy is.Mindenkinek megvan a saját véleménye,és kész.
Idézet
 
 
+3 #26 xdespisedkidx 2013-07-03 21:10
Az első sorból elég jól láttam Norbi. És mint látod nem csak én vagyok ezen a véleményen hogy toooo much volt.
Idézet
 
 
+1 #25 Norbi 2013-07-03 19:33
Idézet - xdespisedkidx:
Mondjuk úgy hogy enyhén szólva túlzásba vitte a rajongást. Köztudott hogy a végén mindig felmegy 1-2 technikusa a zenekarnak vagy épp valami zenekari tag, vagy netán phil barátnője játszani. Aztán amikor Phil játszott a basszeren a színpad szélén rendesen követelte a vörös atesz hogy na adjad már azt a kurva hangszert basszadmeg, majd odaadta neki, de ez sem volt elég mert mindenkivel úgy viselkedett mintha születésüknél fogva ismerné őket... A végén Phil testőre állította már meg hogy na elég volt és mutatta hogy lehet levonulni... Az már csak hab a tortán hogy még külföldön Mastodon, Faith No More, Anthrax tagok állnak be zenélni addig nálunk egy Road-ra és egy Leanderre futotta. :D

Okos vagy...és nézd meg a videót....figyelmesen.
Idézet
 
 
+1 #24 Norbi 2013-07-03 18:53
Idézet - geroon:
Idézet - mstn:
Amit Vörös Ati művelt a BMIS végén, nekem volt kínos. Szegény Pepper is csak húzódott el előle, hogy menj már innen hülyegyerek mit képzelsz magadról. Attól, hogy valaki Pantera őrült, még tudni kéne, hol vannak a határok, Atikám (ha ezt olvasod)

de mi a farkamat csinalt azt mondja mar meg valaki celozgatas meg uzengetes helyett!

http://www.youtube.com/watch?v=ZDr2peGTmV4
Idézet
 
 
+3 #23 xdespisedkidx 2013-07-03 18:38
Mondjuk úgy hogy enyhén szólva túlzásba vitte a rajongást. Köztudott hogy a végén mindig felmegy 1-2 technikusa a zenekarnak vagy épp valami zenekari tag, vagy netán phil barátnője játszani. Aztán amikor Phil játszott a basszeren a színpad szélén rendesen követelte a vörös atesz hogy na adjad már azt a kurva hangszert basszadmeg, majd odaadta neki, de ez sem volt elég mert mindenkivel úgy viselkedett mintha születésüknél fogva ismerné őket... A végén Phil testőre állította már meg hogy na elég volt és mutatta hogy lehet levonulni... Az már csak hab a tortán hogy még külföldön Mastodon, Faith No More, Anthrax tagok állnak be zenélni addig nálunk egy Road-ra és egy Leanderre futotta. :D
Idézet
 
 
+1 #22 geroon 2013-07-03 17:23
Idézet - mstn:
Amit Vörös Ati művelt a BMIS végén, nekem volt kínos. Szegény Pepper is csak húzódott el előle, hogy menj már innen hülyegyerek mit képzelsz magadról. Attól, hogy valaki Pantera őrült, még tudni kéne, hol vannak a határok, Atikám (ha ezt olvasod)

de mi a farkamat csinalt azt mondja mar meg valaki celozgatas meg uzengetes helyett!
Idézet
 
 
+2 #21 mstn 2013-07-03 16:53
Amit Vörös Ati művelt a BMIS végén, nekem volt kínos. Szegény Pepper is csak húzódott el előle, hogy menj már innen hülyegyerek mit képzelsz magadról. Attól, hogy valaki Pantera őrült, még tudni kéne, hol vannak a határok, Atikám (ha ezt olvasod)
Idézet
 
 
+4 #20 Norbi 2013-07-02 21:49
Idézet - józsi:
Idézet - xdespisedkidx:
Idézet - Venomádi:
Külön örülök, hogy Vörös ati nem bérelt magának felületet ebben a cikkben is, mert már sok lesz...


Akkor nem csak szerintem volt sok amit a Bury Me In Smoke alatt produkált...

.


Miért, mit csinált?

Vörös Ati Pantera-őrült és gondolom abszolút példakép neki Anselmo is.Lehetősége nyílt rá,hogy egy színpadon zúzzon vele.Megőrült tőle és nagyon jól érezte magát.Teljesen megértem.Szerencsés ember és én örülök,ha valakinek valóra válik egy álma.
Idézet
 
 
+7 #19 mirage14 2013-07-02 15:11
Hát én is az utolsó két számra értem a Down-ra. Szétbaszott az ideg és ordítottam. Nem hiszem el, hogy nem lehetett volna jobban tájékoztatni a népet. Nagyon nagy csalódás volt...
Idézet
 
 
+1 #18 józsi 2013-07-02 11:10
Idézet - xdespisedkidx:
Idézet - Venomádi:
Külön örülök, hogy Vörös ati nem bérelt magának felületet ebben a cikkben is, mert már sok lesz...


Akkor nem csak szerintem volt sok amit a Bury Me In Smoke alatt produkált...

.


Miért, mit csinált?
Idézet
 
 
+6 #17 bélférgek támadása 2013-07-02 09:42
Mi is lemaradtunk a Down-ról, utolsó két nótára értünk be, mit mondjak elég rendesen k.rva anyáztunk.
Idézet
 
 
+4 #16 xdespisedkidx 2013-07-01 18:08
Idézet - Venomádi:
Külön örülök, hogy Vörös ati nem bérelt magának felületet ebben a cikkben is, mert már sok lesz...


Akkor nem csak szerintem volt sok amit a Bury Me In Smoke alatt produkált...

Mellesleg: http://www.setlist.fm/setlist/down/2013/tvornica-kulture-zagreb-croatia-5bd9235c.html egy mostani headliner setlistjük. Én valami ilyesmire számítottam, de legalább 13 dalra. Kurva jó volt meg minden Anselmo-val pont szembe szereztünk helyet az első sorba nem panaszkodom, csak amikor jött a Stone The Crow akkor tudtam, hogy fasza ez így kutyafütty. Nem tudom mi miatt lett előrébb hozva és rövidítve, de ha tényleg az, hogy időbe odaérjenek Belgiumba... Akkor a turné menedzser szopjon lovat. Én is fizettem a koncertért ugyanúgy, mint a belgák, és ha már egyszer headliner pozícióban szerepel MINDENHOL a zenekar, akkor ne ennyit kapjak már...
Idézet
 
 
+1 #15 Venomádi 2013-07-01 16:58
Abba amúgy nem gondoltam bele, hogy igazából előre lehetett hozva azért is, hogy időben Belgiumban legyenek (ha jól rémlik) bár nem hinném, hogy ezen múlt, de azt sem személyeskedésn ek szántam amit írtam, hiszen nem ez az első, hogy nagy zenészekkel találkoztok. Néha csak mintha átjönne egy kis elfogultság az írásokból.
Idézet
 
 
+1 #14 Draveczki-Ury Ádám 2013-07-01 16:11
Idézet - Venomádi:
Biztos lefostam volna a bokámat, ha csinálhatok egy képet Anselmoval, de ettől sem lettem volna bőkezűbb, mert attól még a koncert az koncert.

Nem ettől lettem bőkezűbb, már ha egyáltalán az lettem, bármit is jelentsen ez. (De egyébként nem kell egyes szám első személyben beszélnem, mert a stáb jelenlévő tagjaival egyetértettünk a látottak megítélésében.) És egyébként írtam a cikkben, hogy rövid volt - valószínűleg azért nem tudtam felháborodni ezen, mert nem is számítottam ennél hosszabb műsorra.
Idézet
 
 
-2 #13 Venomádi 2013-07-01 16:05
Nem tudom ti ezt honnan vettétek le, de szerintem nem dobtak hátast ettől a fesztiváltól. Biztos lefostam volna a bokámat, ha csinálhatok egy képet Anselmoval, de ettől sem lettem volna bőkezűbb, mert attól még a koncert az koncert. Nem az a baj, hogy szar volt, hanem nagyon is jó, de annak ellenére rövid, amin én túltettem magam már személy szerint, mert nem a negatívumaira figyelek ennek sem, de erősítenem kell a vélekédést, hogy hát azért ez nem egészen így van. Külön örülök, hogy Vörös ati nem bérelt magának felületet ebben a cikkben is, mert már sok lesz...
Idézet
 
 
+10 #12 Flagellator1974 2013-07-01 07:12
AntiCimex eltalálta, valóban szomorúnak tűnt Araya. Mivel ez volt életem első Slayer koncertje, nem volt időm figyelni a részletekre, csak a zenére, meg arra, hogy ne basszanak orrba, vagy ne verjék ki a fogam. De a szomorúság feltűnt. Csak miattuk jöttem ide, magasról szartam a többire (az adott napon persze). Amíg nem kezdték el a Slayer becuccolását, csak lézengtem a füvön, néztem a különböző nevű zenekarokat, egy se fogott meg, a Newsted kivételével. A többi? Mintha üres fém kukáskonténerek et dobáltak volna hegybe, egy nagy zajhalmaz volt az egész. Az Asking első dalánál éreztem úgy, hogy végleg tele van a tököm ezzel a unalmas, huszadrangú, idegesítő maszlaggal. Mihelyst vége lett azonnal odaálltam, hogy kiverjem a fejemből az egész napot, hetet, hónapokat, amióta megtudtam, hogy idejönnek. Kb. '96-tól 2003-ig egy hangot nem hallgattam a Slayerből, valahogy más töltötte ki az életemet, azóta viszont bármit meghallok tőlük, kiráz a hideg. Köszönöm nekik az aznap estét, mert odatették magukat nagyon. Számomra ők az első számú heavy metal banda: velük kezdtem ezt a pokoljárást és valszeg velük is fogom befejezni.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.