Shock!

Annak idején kollégista szobatársam nem győzte tukmálni a frissen megjelent Scratch The Surface-t, mondván, a hajam helyett inkább azt pörgessem. Bár a barátom igyekezete – azokban az években csúcsra járt Slayer-imádatom okán – nem sok eredményre vezetett, arra elég volt, hogy időnként próbát tegyek egy-egy HC-alakulattal, hátha. Összességében azonban megtartottam sítussal a tisztes távolságot, a barátság akadályát pedig alapvetően az a bennem rejlő hiba képezte, hogy mindig a metál felől közelítettem a HC felé. Így maradandóan inkább csak a Biohazard, Madball vagy mondjuk az Agnostic Front akadt be (ebből a megfontolásból ide kívánkozna Mike Muir és bandája, vagy újabbak közül a kiváló Terror, de az a nyugati part, más kávéház). Persze, nem véletlen, az említett New York-iak nem átallottak a dühkitöréseikbe olyan kövér groove-okkal kísért, metálos kiállásokat illeszteni, amelyre nem lehet mást tenni, csak plafonig ugrálni vagy derékból headbangelni.

A fenti kis eszmefuttatást amiatt éreztem szükségesnek ideilleszteni, hogy hangsúlyozzam: nem vagyok megveszekedett HC fan, a színtérről érkező alakulatok közül csak azokhoz tudtam közelebb férkőzni, akik nem szégyelltek a punkos sikáláshoz metált adagolni. Persze elfogadom, hogy ez már nem színtiszta hardcore, inkább crossover. Ebből kiindulva, Gábor pár hete született Agnostic Front-beszámolója apropóján kézenfekvőbb lett volna a Wisdom In Chains dolgairól írni, viszont metalhead-beidegződesem ide vagy oda, valahogy a Raw Brigade mégis jobban kínálta magát. Ki érti ezt?

A 2016-ban, Bogotában életre hívott alakulat hardcore/punk-bandaként definiálja magát, teljesen helytállóan. A csapatot inspiráló hatások egyértelműen a '80-as évek NYHC-hangzásából származnak (Bad Brains, Murphy's Law, vagy Leeway stb). Carlos Chavarriaga énekes, Juan Maldonado dobos, Kristian Gonzalez basszusgitáros és Nicolai Camargo gitáros egyébként elkötelezett straight edge arcok is, amely Escobar egykori birodalmában élve elismerésre méltó kihívásnak számít. Demók és kislemez után a második teljes albumnál tartanak, az első Agressive City címmel jött ki 2022-ben, a 100% pedig tavaly év végén. Most az utóbbiról ejtenék pár szót, de tényleg nem többet, mert alapvetően a sokszor hallott es játszott recept ízét kapjuk tőlük is: a punk jó értelemben vett primitívségének koktélját keverték ki a fiúk, a stagedivingra ingerlő belassulások hardcore-dühével felütve (Drugs, Broken Teet), vagyis az égvilágon semmit sem gondoltak túl, csak ellentmondást nem tűrő módon az arcunkba vágják a dolgokat. A nyers, de dinamikus keverés is ezt szolgálja. A szövegek magukért beszélnek, de a banda származási helyének sajátosságaira figyelemmel aligha fogynak majd ki a témából.

Chavarriaga nyers, változatosabb hangszínekre szinte egyaltalán nem törekvő üvöltése hosszabb távon fárasztó... lenne, de a lemez szűk 22 perce erre amúgy sem ad lehetőséget (teljes egészében spanyol nyelvű változat is elérhető), másrészt az átlag másfél perces dühkitöréseket csipetnyi téma- és tempóváltások beiktatásával a hangszereseknek sikerült élvezhetővé írni. Ilyen például az I Don't Wanna Be, vagy a Madball dolgait pillanatokra megidéző, „betonlabdával focizunk″-ritmizálással megáldott, egyébként instrumentális Bogotà 12-Q4 című szösszenet, netán a Police Crime. Aki a Raw Brigade zenéjében – az angolt spanyollal keverő szövegköpködésen túl – kolumbiai származásukból eredő, sajátos ízeket keres, csalódni fog. Ezeket a circle pitbe csábító kirohanásokat a CBGB bármelyik helyi brigádja is ugyanúgy eltolhatná.

A bevezető gondolatokra visszaterve, amennyiben NYHC-ingerem támad, akkor inkább Agnostic Front, Cro-Mags, Leeway, Madball, Biohazard (hamarosan jön egy kellemes teadélután) által kínált, fasza kis metálos lakmuszpapírral megáztatott hardcore-mixet kortyolom (a Pro-Paint nem említem, ők szerintem már a ló másik oldala), de ha valakinek efféle zsigeri energiafröccsre támad kedve, a kolumbiai bárban jó helyen jár. Összefoglalva tehát, nincsenek itt eget rengető megfejtések, csak indulatból es lendületből eltolt hardcore/punk-csapások. Meg persze hitelesség (ennek híján Roger Miret aligha válogatta volna be maga elé a srácokat.) De alapvetően semmi különös nem indokolná, hogy még egy bekezdést szenteljünk nekik az oldalon. Mégis, rejlik valami – most még nehezen magyarazható – plusz bennük, ami miatt rájuk lehet kapcsolódni (mindezért 6 pont). De ki tudja, legközelebb talán meglepnek majd (ezért még kapnak egy felet).