Egy különleges év után, Vörös Attila személyében megtalálta új gitárosát a Tankcsapda. A március 28-ai, e hét szombati koncert a Papp László Budapest Sportarénában így egyszerre jelenti majd az elmúlt időszak lezárását és az új fejezet kezdetét. A csapattal hivatalos sajtótájékoztatójuk után ültünk le beszélgetni, hogy körbejárjuk a döntés hátterét, körülményeit, illetve azt is, mi várható az ősszel esedékes, rekordhosszú kihagyás után érkező új albumtól.
Indítsuk a sokgitáros sztorinál: kényszer szülte ezt a megoldást, vagy egyszerűen csak az, hogy ilyet még nem csináltatok?
Fejes Tamás: Mindenképpen szempont volt, hogy a zenekar életében már történt tagváltás, és nem akartuk ugyanúgy lerendezi ezt a sztorit. A másik, hogy ezúttal nem volt olyan határozott elképzelésünk, mint akkor. Legutóbb beszéltünk három-négy emberrel – többek között Attikával is –, aztán hoztunk egy döntést, amiben hittünk és amit jónak gondoltunk. De eszerint mégsem volt az, úgyhogy nem akartuk így elhamarkodni.
Sidi távozásáról nem nagyon mondtatok semmit, gondolom, szándékosan...
F.T.: Nem akarok ebbe belemenni most sem, mert az ilyesmi mindig olyan, mint egy válás. Váltál már?
Hálistennek nem.
F.T.: Akkor szerencsére nem tudod, de az is olyan, hogy mindkét oldal el tudja mondani a saját verzióját, és ebbe a szarba nem érdemes belemászni. Annál is inkább, mert a zenekarnál alaptézis, hogy mindig a jelenben él és a jövőbe tekint. Nem foglalkozom a múlttal, akkor sem, ha éppen sikeres dolgokról van szó. Mindig a következő célkitűzés izgat, illetve az, hogy amit most csinálunk ebben a pillanatban, azt a lehető legjobban csináljuk. Kurvára lényegtelen, hogy mi volt korábban, azzal majd akkor foglalkozom, ha elmegyek nyugdíjba... Na, szóval általában nem lépjük meg kétszer ugyanazt. A másik pedig, hogy azt mondtam Lacinak: adjunk magunknak időt. Úgy gondolom, visszatekintve jól sült el ez, mert a frissen jön intuícíók teljesen mássá tesznek egy év után: a közös gitározások, a turnébuszban eltöltött idő vagy a szállodai bebaszások... Emellett a sok gitáros által zeneileg, a lemezkészítés közben is olyan impulzusok értek bennünket, amiket egyébként nem kaptunk volna meg. Szóval nagyon hálás vagyok, amiért ennyi gitárossal, ennyi szemlélettel találkozhattam, mert kibaszottul-kurvára élveztem. De annak is örülök, hogy most már vége van ennek a szakasznak és kényelmes lett a történet. Így olyan út vezetett el Attilához, amit egyébként nem is abszolváltunk vola, mert amúgy sokáig fel sem merült a neve állandó tagként.
Hogyhogy?
F.T.: Tudod, hogy megy ez: én azt gondolom, hogy ő azt gondolja, ő azt gondolja, hogy én ezt gondolom, az igazság meg teljesen más. Azt hittük, nem is állapodna meg egy magyar zenekarral, mert nem erre mutat az élete. Aztán elkezdtünk együtt dolgozni meg turnézni, beszélgetni, és szerintem év vége felé tettem fel neki először a kérdést, hogy egyáltalán lenne-e kedve ehhez, beszélhetünk-e erről. Egyből azt felelte, hogy persze, de neki is voltak kérdései. Alapjában véve úgy gondoltuk Lacival, hogy ő lesz a legjobb döntés.
Több koncerten is négyes felállásban játszottatok. Nem merült fel, hogy esetleg fixen is két gitárossal menjetek tovább?
F.T.: Dehogynem. Viszont szentül hiszem: így a legjobb, hogy trióban maradtunk, és így hárman megyünk tovább. Nagyon izgatottan várom a folytatást. Az a durva, hogy most kijön majd egy lemezünk, amit még a sok gitárossal készítettünk, de már jobban várom a következő, Attikával elkészített albumot, mert annyira izgat, milyen hatással lesznek a dolgai a mi tipikusan tankcsapdás ötleteinkre. Nagyon várom, hogy a Tankcsapda megújuljon, méghozzá úgy, hogy közben tankcsapdás marad. Ezt nem sikerült behoznunk az utóbbi években, mert pont ez a hozzáállás hiányzott, amit például ezen az új lemezen is kurvára érezni a többieken.
Attila, téged mindenki a Panterához, a Nevermore-hoz, esetleg kisebb mértékben a Satyriconhoz köt, és ezek azért annak ellenére is elég messze állnak a Csapdától, hogy Laciéknak is mindig voltak súlyos dalai. Hogy lehet ebben összhangot teremteni? Most nemcsak a dalszerzésre gondolok, hanem arra is, amit a sajtótájékoztatón mondtál, Tomi, hogy Attila „túlképzett" hozzátok ...
F.T.: Olvastam egy kurva jó kommentet, hogy olyan ez, mint amikor Dzsudzsák leigazolt a Mahacskalába! (nevet) Aki ezt írta, annak legalább van humora, még ha geci is.
Vörös Attila: Én nem olvasok kommenteket, de ezeket a vicceseket azért mondhatnátok! (nevet) De ez amúgy faszság.
F.T.: Abból a szempontból nem teljesen faszság, hogy alapjában véve teljesen másról van szó. Egyértelmű, hogy Attila mindig is összetettebb dolgokban utazott, ebből a szempontból teljesen más az utunk, de mindenki szeret egyszerűsíteni. Mi Lacival autodidakta módon tanultunk meg zenélni, és ezt nem is rejtjük véka alá. Főleg, mert eleve ezért alakult ki a Tankcsapda hangzása. Amit Attila vagy akár az én fiam generációja csinál a Rocksulival, teljesen más alapú gondolkodás.
V.A.: Ha már így felhoztad, én amúgy jóval több Tankcsapdát hallgattam, mint Satyricont. A Satyricon zenéjébe csak akkor ástam bele magam igazán, amikor elkezdtem velük dolgozni, előtte nem is ismertem annyira a zenekart.
Akkor nézzük arról az oldalról, amit gyakran szokás mondani: hogy az aránylag egyszerű zenét sok esetben bonyolultabb jól megszólaltatni, mint az összetettebb dolgokat.
V.A.: Na, ez például egy tök izgalmas megközelítés! Nézd, játszottam olyan zenekarban, ami zeneileg nem volt kihívás, meg küzdöttem már a saját témáimmal is eleget. Viszont együtt születtem egy óriási áldással: bármit csinálok bárkivel, mindig megtalálom azt a fogáspontot, ami számomra is izgalmassá teszi. Tehát azt szeretem, ha bele tudok ülni valamibe, és ott van mód más dolgoknak is teret adni. Emellett van bennem egy drive, hogy mindig jobbá akarom tenni a zenét. És egyébként a Tankcsapdával kapcsolatban is volt, van és lesz kihívás meg izgalom. Technikailag is, meg abban az értelemben is, hogy ízlésesen belecsempésszem magam, de közben autentikus is maradjak. Például soha életemben nem játszottam olyan AC/DC-s gitárszólókat, amik itt egyes dalokban előfordulnak, ez tök nagy lépés a komfortzónámon kívülre. És amúgy baromira úgy érzem, hogy sokat is fejlődtem velük ebben az egy évben.
F.T.: Hozzáteszem, már dolgozunk rajta, hogy a komplett zenekar megszólalását, színpadra állítását is megreformáljuk. Tehát nem arról van szó pusztán ebben a sztoriban, mint a Kopaszkutyában, amikor kérdezik, hogy milyen az új dobos, és az a válasz, hogy olyan, mint a régi! (nevet) Ha már így jártunk, és lúd, akkor legyen kövér: turnézzunk sok gitárossal, készítsünk lemezt sok gitárossal, és ha már Attika lett az új gitáros, akkor igenis basszunk oda rendesen! Mindenképpen azt akarjuk, hogy a zenekari tradíciókat tiszteletben tartva, de hathatósan, markánsan, hangzásban és mindenben pluszt kapjanak az emberek.
Nektek mennyivel kell jobban kapaszkodni, jobban odatenni magatokat Attila mellett?
F.T.: Kapaszkodjon ő! (nevet) Viccet félretéve, vannak sztereotípiák ezzel kapcsolatban, én is tudom, milyen kritikákkal illetnek minket, meg engem. Plusz, mi mindig két lábbal a földön járunk. Igyekszem nagy nyugodtsággal meg kellő intelligenciával viselni ezt az egész történetet. Kapaszkodnom viszont azért nem kell, mert – és ebben Attila, Tátrai Tibusz vagy a többi zenész is meg tud erősíteni – nagyon régen már, hogy timecode-dal játszunk. Elindítom a timecode-ot, a fülembe számol a gyerek, és onnantól kezdve megy a metronóm. Tehát amit játszom, az alapvetően timecode-helyesen megy le minden egyes koncerten, és ehhez igazodik a látvány, a pirotechnika is. Vagyis nekem ilyen szempontból nem kell kapaszkodnom, mert én diktálom ezt az egész történetet – ha tetszik, ha nem, ha kritizálják, ha nem. Az másik történet, hogy zeneileg biztosan lesznek olyan megoldások vagy sarkalatos pontok, amik tudat alatt hatnak majd a hangzásunkra. De eleve az az elvárás a részünkről, hogy Attila önmaga legyen. Nincs ilyen, hogy ezt csináld, azt csináld, amazt csináld, mert ezek a rezgések erősítik egymást, amennyiben jól működnek. Adott egy negyvenéves ember, aki beutazta a világot és önmagában is kész brand – ha most te ennek ellenére meg akarod mondani neki, hogy ezt csináld, ezt mondd, így viselkedj, az egész sztori összefossa magát. Persze volt már, hogy elkiabáltam ilyet, de szerintem jól rezgünk együtt, és őszintén megmondom, nem gondoltam volna ezt előzetesen.
V.A.: Nekem amúgy megnyugtató például Tamásnak ez a fajta, idézőjeles földhözragadtsága, szerettem vele mindig a kommunikációt is. Egyenes, mindig a tárgyra tér. Ez a rezgés-dolog pedig kétirányú, és meg tudom erősíteni, hogy tényleg az első pillanattól kezdve rám voltak kíváncsiak, megadták a szükséges teret. De megvolt a visszacsatolás is, mert én is látom magamat ebben az egészben, kényelmesen bele tudok helyezkedni, és nem célom kifordítani, hanem élem a dolgot. Kimondottan izgalmas volt például felkészülni tavaly a dalokra.
Van kedvenced, amit különösen szeretsz játszani?
V.A.: Az Adjon az eget szoktam mondani, mert hihetetlenül erős dal, hatalmas kedvenc, és olyasmiket tudok benne játszani, amiket amúgy nem szoktam. Wah-pedállal funkyzgatni nekem tök új, és iszonyatosan élvezem. Előtte egyébként ők sem így játszották, még Cserkóval sem. Vagy ott az Agyarország is, amit szintén játszottunk az elején, és iszonyatosan éltem, hiszen 14 évesen állandóan hallgattam. Vannak számomra új dalok is persze, és ami elsőre nem is fog meg, a megismerés során azokban is meg szoktam látni, mire gondolt a költő. Ilyenkor már ezekre is rá tudok csatlakozni.
És melyik volt a legkomolyabb kihívás, amire nagyon komfortzónán kívüli volt?
V.A.: Inkább pillanatok vannak ilyenek. Az egyik legfélelmetesebb a Bon című dal, amiben szerepel egy hosszú gitárszóló, ők meg csak nyomják alá az AC/DC-s alapot. Na, ott például félelmetes kihívás úgy szólózni, hogy ne unjam, ne érezzem gagyinak, és odaillő is legyen... Szerencsére nem sokat játszottuk még, de az a két-három alkalom is épp eléggé traumatizált! (nevet) Viszont a felkészülés erre is izgalmas volt. Még valami: nem nagyon szakavatott fülnek az én gitározásom borzasztó technikásnak tűnik, és lehet, hogy az átlaghoz képest technikásabb is, bár én azért hallom a korlátaimat. És például tök nagy kihívás volt úgy slendriánabbul játszani, hogy passzoljon a stílushoz.
F.T.: Hogy ne ölje meg a punkot...
V.A.: Igen, mert közben meg szeretem a részleteket, és ha nem azt hallom vissza, amit szeretnék, akkor belül szétesek. Kifelé lehet, hogy senkinek sem tűnik fel, de a megélésem nagyon fájdalmas tud lenni ilyenkor. És egy Baj van!-t vagy egy Johnny a mocsokbant – amit még egyébként nem játszottunk, csak szó volt róla – nekem tök nagy kihívás jól megszólaltatni, mert egyszerűen más idegrendszer. Meg amúgy trióban zenélni is tök más. Azok a gitárosok, akik kétgitáros felállásban szocializálódtak, kicsit mindig megszédülnek ilyenkor, mert alapból mást kíván meg, ha egyedül vagy. Kicsit talajvesztős szituáció, meg kell szokni. Bár nekem pont ez egyébként nem volt újdonság, és nagyon szeretem, mert nem ez a nagyon feszes, kétgitáros dolog megy, hanem szabadabban játszhatsz, tudsz improvizálgatni, és sokkal könnyebb flow-ba kerülni.
F.T.: Egyébként épp ezért nem bővültünk négytagúvá, mert nem akartuk, hogy eltűnjön ez a feeling.
Volt konkrét B jelölt arra az esetre, ha Attila nemet mondana?
F.T.: Volt. Nemcsak B, hanem C is. Meg D is, meg E is! (nevet) Neveket nem mondok, de ahhoz képest, hogy a Tankcsapda köztudottan a legszarabb zenekar itthon, azért Magyarország összes gitárosa jelentkezett hozzánk! (nevet) Egy csomó olyan gitárost is beleértve, aki azt mondta – és ez egyébként Sidinél is így volt annak idején –, hogy nagyon szívesen jönne, de ha mégsem őt választjuk, akkor ne áruljuk el a nevét. Szóval ez egy furcsa szituáció: a Tankcsapdát mindig illik kellőképpen megköpködni, de azért mégis csak mindenki itt akar játszani...
V.A.: Az Éjjel-nappal Budapestnél ugyanez történt. Bekerültem, utána jöttek a sarkos vélemények, de én meg közben jól tudtam, hogy ő is volt bent, meg ő is volt bent, meg ő is volt bent előtte meghallgatáson...
F.T.: Még basszusgitáros is jelentkezett, hogy szívesen megtanul gitározni, ha bevesszük! (nevet) Egyébként mindenkinek köszönjük, aki jelentkezett, tehát nem cinkelésből mondom ezeket, mert tényleg jobbnál jobb gitárosok kerestek meg bennünket. Bár olyan is volt, aki megsértődött és bebaszva leanyázott, hogy őt miért nem hívtuk! (nevet) Ráadásul mindez egy koncert kezdése előtt történt... Én meg azt sem értettem, miről beszél!
Milyen lesz a lemez így, hogy ilyen sok ember játszott rajta? Sokszínű, változatos, mindenkinek a saját stílusához passzoló dalokkal, vagy nem annyira formabontó, mint ezek alapján hinnénk?
F.T.: Nagyon vegyes, és egyik korábbihoz sem hasonlítható. Természetesen, ha Laci elénekli a Boci-boci tarkát, az is tankcsapdás lesz, tehát Tankcsapda-lemez, de annak nagyon furcsa, mindenféle-fajta jellegű dalokkal. A következő klipdalban a gitártémát meg a zenei alapot Attila csinálta meg, ezért is jövünk majd ki éppen ezzel a számmal. Például ez a dal is megmutatta, hogy ezzel a gyerekkel jó együtt dolgozni, kicsit irányba rakta a közös munkánkat. Emellett pedig a lenyomata ennek az időszaknak, a szétválásnak, illetve a révbe érésnek. De bármilyen hülyén is hangzik, engem már tényleg nem ez a lemez izgat, hanem a következő: hogy Attila lejöjjön Debrecenbe, és a stúdióban is elkezdjünk együttműködni. Ráadásul tele vagyunk ötletekkel, szóval szerintem nagyon gyorsan megjelenik majd a következő.
V.A.: Igen, én is így gondolom. Ez egy nagyon izgalmas együttállás, mert mindenkinek látom a helyét a dalszerzésben, az egész megvalósítási folyamatban. Emiatt én is izgatottan várom a következő lemezt, de az külön érdekesség volt például ennél a mostaninál, hogy több gitáros is megkapta az összes dal demóverzióját, és előfordult, hogy ugyanazt a dalt megcsinálták többen. Mindegyik változat ugyanaz szerkezetileg, de mégis teljesen más dal...
Nem terveztek esetleg ízelítőként, bónuszként bemutatni ezek közül párat?
F.T.: Nem, nem... Valóban érdekes lenne, de Attila a zenekar gitárosa, és már nem akarunk visszafelé nyúlogatni ilyen sztorikba, meg megnyitni azt a témát, hogy mi lett volna, ha ez vagy az kerül be a zenekarba. Gyengítenénk vele a sztorit, amire fókuszálni akarunk. Ezt az egész dolgot itt most csúcsra kell járatni, le kell zárni, és hálistennek van mit csinálni, vannak tervek. Van egy kurva jó gitárosunk, innentől már ezt a szekeret akarjuk tolni.
(Lukács László is becsatlakozik)
F.T.: Eddig csak arról volt szó, hogy milyen jó ember vagy, meg milyen jó veled együtt dolgozni. Úgyhogy csak annyit mondj, hogy köszönöm, aztán vége az interjúnak! (nevet)
Épp most akartam rátérni egyébként a szövegek kérdésére, konkrétan a Kér a nép kapcsán. Nem tudom, néztétek-e a kommenteket, újságcikkeket a témában...
Lukács László: Nagyon egyszerű a helyzet: ha csinálunk egy új dalt, és azt nemcsak felvesszük a stúdióban, hanem klipet is forgatunk hozzá és műsoron is tartjuk, azt azért tesszük, mert azt a dalt mi jónak tartjuk. Hogy másnak tetszik-e vagy nem, az az ő dolga, nem az enyém.
Nem arra akartam kifuttatni ezt egyébként, hogy kinek tetszik meg kinek nem tetszik, hanem arra, hogy én úgy láttam, kétféle vélemény jelent meg a legmarkánsabban. Az egyik azt kezdte firtatni, minek politizáltok, és főleg miért most, a másik meg azt, hogy tök jó, hogy végre politizáltok, de akkor már miért nem csináljátok belemenősebben...
F.T.: Ó, hát most már nemcsak NER-esek, de tiszások is vagyunk újabban!
..., tehát, hogy ez a dal most valóban politikai állásfoglalásnak íródott, vagy csak egy amolyan benyomás, lenyomat a közhangulatról?
L.L.: Szándékosan kerülöm ezt a kérdést ilyen szempontból. Az én dolgom az, hogy megírjam a dalszövegeket, amik belőlem, a fejemből, az ötleteimből, a beszélgetéseinkből, a tapasztalatainkból inspirálódnak és megszületnek, nem pedig az, hogy ezeket utólag minősítsem. Mindenkinek a maga dolga, hogyan értékel egy-egy dalszöveget. Én ebbe nem akarok belemenni.
F.T.: Az a baj, hogy az emberi butaság olyan szinten tetőfokára hágott, bazmeg... Van például most egy lelki sérült rapper, aki arról beszél a videóiban, hogy mi hogyan lettünk tiszások, én meg nézem, és egyszerűen nem hiszem el, amit mond, meg hogy milyen következtetésekre jut. De az a baj, hogy ha ebbe belemész, egyből rád sütik, hogy magyarázkodsz, és onnantól gerjeszti önmagát a folyamat. Ezt már megtanultuk az évek során. Az ilyesmiket sajnos el kell viselni, mert hülye emberek hülye kérdéseire nincsen jó válasz. Ha jól válaszolsz, akkor is megint a hülyeséget kezdi el generálni.
L.L.: Így van. Ezért nem is foglalkozom ezzel soha.
Szövegileg hogy jellemeznéd a lemezt: filozofikusabb, pörgősebb, rock'n'rollosabb?
L.L.: A Tankcsapdának soha nem született olyan lemeze, ami csak egyetlen, adott témát járna körbe. Mindig különböznek a szövegek. Szerintem minden lemezünkön vannak olyan dalok, amik pörgősebbek, filozofikusabbak, lazábbak, keményebbek, viccesebbek, szomorúbbak – így van most, ezen is.
Szövegíróként, dalszerzőként érdekelne esetleg egy koncepciózusabb lemez, mint kihívás, vagy abszolút nem?
L.L.: Nem. Amennyire színes az engem, a minket körülvevő világ, annyira színesek mindig a szövegek is.
Mostanában elég sok olyasmibe belekaptatok megint, amit még sosem csináltatok: ott volt a sokgitárosos projekt, a Budapest-Bamako, Tamás, te nyomod a Kincsvadászokat is... Tudatosan keresitek ezeket a formabontó projekteket már ennyi évtized után, vagy egyszerűen csak így alakulnak?
F.T.: Zenekari aspektusban vagy magánemberként kérdezed?
Mindkettő.
F.T.: Nekem a Kincsvadászok kísérlet volt, kihívás: kíváncsi voltam, hogy meg tudom-e csinálni, mert értékes műsornak tartottam. Alaposan körbejárjuk előzetesen a dolgot, és ha nem tesz jót a zenekarnak vagy mégsem nekem szól, akkor nem vállaltam volna, de hála Istennek, bejött, szeretik az emberek. Nem tudom, meddig csinálom még, nyilván nem örökké, de jelenleg élvezem. Zenekari szempontból pedig mindig szerettük a határainkat feszegetni, ráadásul nagyon jól tudjuk, hogy – bármennyire is hülyén hangzik ez – valamilyen szempontból köztudatban kell lenni. És Magyarországon vagy úgy tudsz köztudatban lenni, ami most divatos, hogy beszólsz a másik zenésznek, elküldöd a kurva anyjába, kicsúfolod, paródiát csinálsz belőle, vagy elkezdesz politizálni. Esetleg teljesen belemész a gagyi-bulvárba olyan faszságokkal, hogy mit tudom én, majdnem leejtetted a telefonodat, vagy valami hasonló történet... Mi nem szeretnénk ezeket az utakat járni, ezért rendszeresen olyan dolgokkal jövünk elő, amikre kíváncsi lehet a sajtó is, de számunkra is vállalhatóak. Valljuk be, kurvára nem érdekel senkit, hogy minden évben csinálunk egy-két teltházat a Budapest Parkban... Biztosan izgalmasabb lenne mindenkinek, ha mondjuk megbuknánk egy koncerten! (nevet) Tehát szeretjük magunk körül úgy fenntartani az érdeklődést, hogy az a zenekarnak jól áll és hiteles is. Gagyiba nem akarunk lemenni, a családot, gyereket nem használjuk fel, de mégis megmutatjuk a Tankcsapda másik arcát. Arra nem fog kijönni a Fókusz, hogy Laci harminchat éve rocksztár és teltházas koncerteket játszik, de arra igen, ha végigmegyünk a Bamakón. Amellett persze, hogy egy ilyen projekt minket is érdekel és szívesen csináljuk.
L.L.: Igen, ez nagyon fontos! Pusztán csak azért nem mentünk volna el a Bamakóra, hogy legyen miről beszélnünk. Azért mentünk el, mert maga a kihívás meg a kaland izgatott bennünket, és össze lehetett kötni a kellemeset, az izgalmasat a hasznossal. Ezek a sztorik megmozgatják az embereket, az újságírókat, lehet róluk beszélni, és valóban nem arról van szó, hogy „Lukács Laci majdnem elejtette a telefonját."
Te egyébként hány ilyen kereskedelmi tévés műsortól kaptál már felkérést?
L.L.: Az összestől. Nem túlzok. És mindegyiknek nemet mondtam.
F.T.: Magyarországon nem létezik olyan RTL-es vagy TV2-s műsor, amivel Lacit vagy engem ne találtak volna már meg. Mi is mehettünk volna bokszolni, főzni, vagy Dél-Amerikába, bohóckodni a dzsungelbe... De én a Kincsvadászoknál is csak úgy írtam alá a szerződést, hogy kikötöttem: nem vagyok hajlandó emiatt semmilyen más műsort elvállalni, és nem is megyek sehová. Ez az első körben nagyon nehezen ment át a túloldalon, a tévék ugyanis ilyenkor elkezdik gyártani a saját celebjeiket. Nálunk viszont kritérium volt, hogy szó sem lehet ilyesmiről. Úgyis mindig akad kellő számú jelentkező, szóval nem félek tőle, hogy ne töltené be más a helyünket! (nevet)
L.L: Tomi a Kincsvadászokba hálistennek belenyúlt: szimpatikus neki a műsor, szereti csinálni, és azt gondolom, hogy vele ez maximálisan önazonos is.
F.T.: Végre kicsit kiseftelhetem magam! (nevet)
L.L.: Az már viszont nem ő lenne, ha elmenne főzőcskézni, jégtáncolni, álarcosénekelni, focizni, bárhová. Engem meg egyik sem érdekel. A kérdésedre visszatérve: rendszeresen hívnak a mai napig mindenhová, én meg ilyenkor mindig elmondom, hogy nagyon köszönöm, hogy felhívtál, de a válaszom továbbra is nem, és a válaszom holnap meg holnapután is nem lesz. Időnként próbálnak meggyőzni érvekkel, meg persze olyan összegekkel is, amik egyébként akár csábítóak is lehetnének, de engem tényleg nem érdekel a világnak ez a része. És nem azért, mert valami nagy és elszállt művész lennék Debrecenből, hanem mert ez engem egyszerűen nem mozgat.
V.A.: Sokan nem képesek összerakni ezt. Pedig a valóság sokszor tényleg ennyire egyszerű.
L.L.: És ugyanígy, ugyanezért nem állunk oda egyetlen politikai szervezet mellé sem.
A politikai szférából is meg szoktak környékezni amúgy?
F.T.: Igen, de mindig nemet mondok.
V.A.: Amúgy, ha bárki megnézi egy kicsit is alaposabban a diszkográfiát, a lemezeiken is az első pillanattól fogva, folyamatos a kísérletezgetés, a változás. Mindig próbálnak belefogni valami újba... Ami nyilván nem tetszik mindenkinek. Én úgy ismertem meg őket, hogy a nekem legjobban tetsző lemezeiket, amik a megfelelő korban találtak meg, akkoriban már mindenki fikázta, hogy eladták magukat. Én meg nem is értettem, miről beszélnek... Szóval ez is olyan, hogy nem tudsz mindenkinek tetszőt vagy jót csinálni, mert valakinek mindig lesz valami, ami nem felel meg.
Beszéljünk kicsit a március 28-ai arénás koncertről! Mire számíthat a közönség?
F.T.: Akit valamilyen szempontból érdekel a Tankcsapda, az utoljára láthatja a zenekart ebben a mostani szakaszban, amikor ennyi gitárossal dolgozunk együtt. Ennek a folyamatnak a lemezmegjelenés lesz a végső mérföldköve, de a koncertek sorában a mostani az utolsó alkalom. Tök jó, hogy ez így alakult és bevállaltuk, nagyon élveztem, nagyon feltöltődtem és sokat tanultam, illetve sok mindent másképp látok emiatt. Tök fasza volt, mindenkit nagyon szeretek és innen is puszilok, de bőven elég volt ennyi. Viszont, ha valaki kíváncsi erre, most még utoljára meg tudja nézni, milyen a Tankcsapda ennyi gitárossal, ennyi ízzel, metódussal. Erre szokták mondani, hogy egyszer volt Budán kutyavásár, és ez már a második.
L.L.: Debrecenben volt már egy kutyavásár, és most lesz egyszer Pesten is.
F.T.: Az Aréna annyiban azért más lesz a Főnixhez képest, hogy ott folyamatosan cserélődtek a gitárosok, most meg ugye Attils már teljes értékű zenekari tagként végig a színpadon lesz, és mellé érkeznek a vendégek. Szerintem izgi sztori lesz.
Még egy kérdésem lenne, elsősorban hozzád, Attila: elég jól híre ment, hogy Zakk Wylde a te YouTube-videóidat is bőszen tanulmányozta a felkészüléséhez a Panterába. Volt feléd erről valami kommunikáció menet közben, vagy te is csak utólag értesültél róla?
V.A.: Na, ez irgalmatlan szürreális sztori volt! Hozzám ugyanis először annak a híre jutott el, hogy én is szóba kerültem Zakk mellett...
Mármint a Pantera fix gitárosaként?
V.A.: Igen... Nem kell senkinek mondanom szerintem, miként érintett a dolog, és mindenkinek ezt kívánom, hogy két hétig így ne aludjon! Ez a borzasztó, kegyetlen izgalom...
L.L.: Ne legyél amatőr! Mondd azt, hogy mi ráígértünk és minket választottál! (nevet)
V.A.: Igen! (nevet) Aztán óriási megkönnyebbülés volt, amikor végül is úgy alakult, hogy Zakk-kel csinálják meg a dolgot. Akkor találkoztam velük először, amikor itt játszottak Pesten, és az első nap mi is felléptünk előttük a Live Life Harddal. Csak egy gyors összefutás volt: Zakk kihozta a színpadra a szuperhősbabáit, aztán odajött megölelni. Akkor már tudtam, hogy valami van, de azt nem, hogy milyen szinten. De utána másnap odahívtak a koncert előtt a beállásukra, és amint Zakk meglátott, egyből a nyakamba borult, hogy „Attila, my teacher!" Így üdvözölt az egyik legnagyobb gyerekkori hősöm... Ezután mondta, hogy köszöni szépen a videókat, mert azokkal készült fel... Számot cseréltünk, szólt, hogy bármire szükségem van, hívjam, aztán elkérte a címemet is, hogy majd küld ezt-azt. Néhány hónap múlva pedig, hálája jeléül küldött nekem két gitárt.
F.T.: Az egyiket meg lehet venni a HangszerArzenál budapesti üzletében! (nevet)
L.L.: Viccet félretéve, az egyik ezek közül a lemezünkön is hallható.
V.A.: Igen, és az egyik hangszer a kettő közül – és ezt mindenféle túlzás nélkül, bátran merem állítani – az összes valaha volt gitárom közül ott van a három-négy legjobb között hangzásban, stabilitásban, mindenben. Úgyhogy rettenetesen büszke vagyok rá.
L.L.: Olyan nyaka van, mint egy seprűnyél!
V.A.: Igen, elsőre szokatlan volt, de egyébként turnéztam is vele, tehát nekem kényelmes gitár, meg bejönnek ezek az őrült formák is. Meg hát ez az egész sztori, érted...
Elég rendesen kimaxoltad a gyerekkori álmot akkor...
V.A.: Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megtörténhet...
L.L.: Én egyébként azért nem bánom, hogy Zakk Wylde ment végül a Panterába, Attila meg hozzánk, mert hogy nézne ki most itt köztünk egy nagy, szőrös „majom"? (nevet)
V.A.: Jó ez az egész így, ahogy van.
A Tankcsapda március 28-án a Papp László Budapest Sportarénában koncertezik a Necropsia és a Street Sixteen vendégeskedése mellett. Részletek és jegyinformációk itt.
