Nem tegnap volt már, hogy elég keményen rákattantam a Lamb Of Godra az As The Palaces Burn és Ashes Of The Wake lemezekkel. Színtisztán emlékszem, mennyire lenyűgözött a richmondi banda elsöprő, technikás-okos agressziója, meg persze az a képességük, ahogy olyan táncos groove-okkal ütötték fel a a saját képükre formált, de tapinthatóan slayeres riffelésű témákat, amihez foghatókat a klasszikus Pantera óta nem hallottam. A banda a tengerentúlon akkoriban már rohamléptekkel tört felfelé, de összességében annyira amcsi volt az egész sztori, hogy nekem kétesélyesnek tűnt, Európa mennyire veszi majd az adást. Beletelt még pár évbe, ám végül szerencsére errefelé is sikerült az áttörés.
Randy Blythe-ék az említett két album után csúcsra járatták a gépezetet a Sacrament és a Wrath kicsit – tényleg csak kicsit – dallamosabb, dalcentrikusabb megközelítésével, aztán a Resolutionnel és a VII: Sturm und Dranggal elkezdtek nagyon okosan, kreatívan kísérletezni a maguk keretei között. Mindez szerintem nem volt olyan egyszerű, mint amilyennek papíron kinézhetett. Az említett Slayer/Pantera/Megadeth-alapokon nyugvó ötvözet a banda sajátos riffológiájával, ritmusvilágával és Randy bömbölésével annyira jellegzetes volt már az elején is, hogy a rajongókat elidegenítő váltás nélkül aligha lehetett volna érdemben tágítani a kereteken. A próbálkozás azonban ezzel együtt is működött, rátaláltak egy briliáns egyensúlyra, így utóbbi két lemez is egészen óriási lett. Aztán a zeneileg és emberileg is abszolút meghatározó, Randy mellett a banda legismertebb tagjának számító Chris Adler vette a kalapját – vagy inkább ráadták... –, hogy utána...
... majdnem azt írtam: gellert kapjon a történet, de ez azért nem lenne igaz. Ugyanakkor nem kérdés, hogy a Lamb Of Godot visszalökte a startmezőre az emblematikus dobos kiesése. Art Cruzzal ugyan sikerült pótolniuk Christ, de nem kérdés, hogy az előző két album alapjáratosabb, fasza-de-semmi-extra-Lamb-Of-God-metál alapállása zeneileg óvatos hátrálást jelentett a banda szintjén roppant izgalmas előzményekhez képest. Elvoltam velük, önmagában egyikbe sem lehetett belekötni, de a megjelenés időszakát leszámítva már nem támadt különösebb ingerenciám hallgatni őket. Az Into Oblivion esetében a logóváltás azt vetítette előre, hogy talán most ismét fordul a kocka, és elmozdulnak másfelé, de mint kiderült, puszta esztétikai ráncfelvarrásról volt szó. Az azóta túlságosan is elterjedt betűtípus miatt Randy szerint leginkább egy falafelétterem menüjét idézte a régi felirat, így behozták ezt az újat. De mindez a zenében egyáltalán nem tükröződik.
Ezzel együtt hajlamos vagyok azt mondani, hogy az Into Oblivion erősebbre sikeredett a self/titled anyagnál meg az Omensnél. Ez pedig kizárólag annak köszönhető, hogy ezúttal több a kiugró dal, ami hosszabb távon is bevési magát az agy barázdái közé. Mert a lemez ezt leszámítva amúgy most is elég tipikusan elhajlásmentes Lamb Of God, és nem is tökéletes. De ez a pár kiugró nóta épp elég ahhoz, hogy lelkesebb legyek. Mindjárt a nyitó címadó ezt a sort gyarapítja, ez túlzás nélkül a nullás évtized második felének legkarakteresebb Lamb Of God-témáit idézi, kerek, zúzós, megjegyezhető, szóval pont olyan, amit hallani akarsz a bandától, ha bírod őket. A leállósabb, melodikusabb, ám roppant vészterhes El Vacio vagy a szimpla, ám annál hatásosabb dallamokkal is operáló, elvetemült A Thousand Years ezzel szemben inkább a két fentebb citált, határokat feszegető anyagra ütnek, és szintén elsőre legyalulnak. Ilyen szintű dalok az előző két albumon egyáltalán nem szerepeltek! A tipikusabb stílusgyakorlatok közül meg a Blunt Force Blues és a Bully tetszik különösen. Ezek mellé sajnos becsúsztak eseménymentesebb, szürkébb darák is, de a kiemelkedő pillanatok összességében jól elviszik a hátukon a hangzásilag is a szokásos köröket futó anyagot.
Ha eddig sem értetted, mitől nőtt ekkorára ez a banda, nem most fogod megszeretni őket, és nyilván semmilyen szinten nem nevezném klasszikusnak az Into Obliviont. De a rajongók szerintem szeretni fogják, mert ez most kicsit több lett az utolsó köröknél. Végső soron én is rajongó volnék, szóval nem panaszkodom.
