Shock!

A hosszú pályafutás törvényszerűen sok különböző felvonást jelent egy-egy zenekar pályafutásában, de ezek közül csak jóval kevesebbre lehet rásütni, hogy tényleg korszakhatár. A Tankcsapda életében az elmúlt egy év mindenképpen átmenetinek számított, így valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom: ezzel a grandiózus látvánnyal kísért, vendégek tekintetében is speciális arénabulival zárult le a köztes időszak, innentől már az új sztori pörög. Vörös Attila csatlakozásával a zenekar előtt kétségtelenül új távlatok nyíltak – nagyon bízom benne, hogy hosszabb távon is sikerül majd leütni a labdákat. Ezen az estén nem csúszott hiba a dologba.

A Street Sixteent pont lekéstem, de ha egyszerre van egy aránylag kis egységsugarú körben válogatott meccs, Quimby az MVM Dome-ban, illetve Tankcsapda az Arénában, aki egy kicsit is járatos Budapesten, tudja, hogy mennyire nem egyszerű ilyenkor az élet meg a parkolás. A pofátlanul fiatal srácok az elmondások szerint mindenesetre meggyőzőek voltak, és nemcsak a korukhoz képest, hanem amúgy is. Legközelebb!

A Necropsia legénységét valahol szürreális látni 2026-ban, főleg ekkora színpadon, ugyanakkor kultikus is: az én korosztályom nyilván emlékszik rá, hogy a debreceni csapat annak idején egy komplett turnéra is elkísérte Lukácsékat 1994-ben, és ők játszottak előttük az első önálló, teltházas PeCsa-bulijukon is. Pistiéket akkoriban többször is a következő nagy befutóként emlegették, nem is minden alap nélkül. Tök egyedi volt, amit csináltak, ráadásul nem fáziskésve kapták el a kinti trendeket, hanem sok tekintetben azok előtt jártak ezzel a sajátosan borult, agyas, filozofikus, hardcore-alapú, de összességében bekategorizálhatatlan muzsikával. Nem feltétlenül e keretek között szeretném megfejteni, miért kapott utána gellert a roppant ígéretesen, mi több, lendületesen indult történet – a lényeg, hogy hatalmas kihagyásokkal és változásokkal, de a csapat ma is létezik, és jó is volt látni őket.

A három alapember – Pisti, Ales és Krisztián – ráadásul némi őszülést leszámítva kísértetiesen jól konzerválta régi formáját, szóval már rájuk nézve is adta magát a kellemesen otthonos érzés. Ezt még a sajnos meglehetősen tompa hangzás sem tudta szertefoszlatni, főleg, hogy a csapat kellő lendülettel nyomult a deszkákon Katona Péter vezetésével és a Rossit helyettesítő Fényes Roland segítségével. Nekem meg végig az járt a fejemben, vajon honnan jöttek több mint harminc évvel ezelőtt ezek a teljesen formabontó, mindenféle műfaji vagy egyéb szabályra fittyet hányó dalok... A legnagyobbat talán az Esőtánc ütötte, de az ekkor még nem annyira sűrűn álldogáló közönség előtt láthatóan egyébként nem voltak teljesen ismeretlenek. Nyilvánvalóan ma már nem tud onnan építkezni ez a sztori, ahol annak idején sajnálatosan félbemaradt, de ennek a csapatnak ma is bőven van helye a hazai színtéren.

A Tankcsapdára, ha nem is teljesen koppra, de nagyon szépen megtelt az Aréna, a zenekar pedig a méretekhez illő vizuállal állt ki a színpadra ezen az estén. A led-kijelzőkkel a szokásosnál szélesebben megpakolt színpadkép a hozzá passzoló szín- és fényjátékkal, időnkénti tűzoszlopokkal minden túlzás nélkül nemzetközi produkciókat idézett – de azt hiszem, egy ilyen alkalomra ezen a szinten ma már nem is nagyon lehetne másképp ráfordulni. A hangzás a küzdőtéren a Csapda alatt sem volt tökéletes, de azért vastagon élvezhetőnek bizonyult, szóval összességében ezen a téren sem érheti szó a ház elejét. Szóval rendesen megadták a dolog módját, innentől már csak az lehetett volna a kérdés, hogy szuperál az új felállás, ha nem kaptunk volna részben erre is választ az elmúlt egy év folyamán. Vagyis itt most már tényleg „csak" fullosan be kellett lendíteni a gépezetet.

Kezdjük mindjárt a lényeggel: Vörös Attila fix csatlakozása nyilvánvalóan óriási lehetőségeket rejt magában. Nem akarom bántani az elődöket, Cseresznye szerintem kifejezetten ízes, jellegzetes stílusú gitáros volt, és Sidivel sem volt soha semmi bajom, de Attila azért nyilvánvalóan teljesen más ligát képvisel hozzájuk képest, meg más iskolát – ahogy az interjúban elhangzott, más idegrendszert – is. A nézők nagyobbik része elsősorban bulizni és énekelni, rákendrollozni érkezik egy Csapda-bulira, és természetesen Attilával lazán és csípőből kiszolgálják ezeket az igényeket, ám nekem például a Tankoknál rég nem tapasztalt plusz érdekességi faktort jelentett figyelni, miképp formálja a saját képére a jól ismert dalokat. Mert az egyik oldalról maximálisan hű a tradíciókhoz, a másikról viszont nagyon mást – ne tagadjuk, többet – mutat, mint amit megszokhattunk itt.

Nem tudom, ki mennyire figyelte ezt, én a magam részéről végig, és bevallom, kissé csalódott is lettem volna, ha nem kapom fel a fejemet erre-arra. De természetesen felkaptam, méghozzá sokszor. Úgyhogy maradjunk annyiban: Attila nemcsak feszesség terén hozott új szintet a bandába, de a szólókat is imádtam hallgatni a keze alól. Nem veszett el a kellő attitűd, ám mégis összerántottabban, kompaktabban-fémesebben dörrentek meg még a leglazább, legbulizósabb nóták is. És még csak a sztori kezdetén járunk, szóval mire teljesen belakja a kereteket, érzésem szerint egy eléggé másik Tankcsapdával találjuk majd magunkat szemben a koncerteken – ami ugyanakkor őrzi majd a régebbi verziók minden erősségét.

Az Ez a nap (az a nap) még inkább csak amolyan beköszönésnek bizonyult, de aztán a Mindig péntekkel és a Szextárggyal feljebb pörgött a hangulat, hogy a Pokol a mennyből után megérkezzen az első vendég is Bodor Máté személyében. A lilás-kékes vetítéssel felpimpelt Szappanopera meg A három grácia mindenképpen újabb sebességfokozatot hozott, Máté pozitív kisugárzása, lendülete minden körülmények között csak hozzáad a dolgokhoz, szóval előtte is le a kalappal, főleg, hogy egyenesen São Paulóból esett be Budapestre a koncert kedvéért... A plusz elán a következő négyszámos blokk erejéig is kitartott, főleg, hogy az elmúlt tizeniksz év számomra egyik legjobb Tankcsapda-dala, az Egyedül a világ ellen is itt kapott helyet, de a hatásos AI-vetítéssel még az amúgy kevésbé kedvelt Liliput Hollywood címadója is remekül működött.

A következő nagy adrenalinfröccsöt azonban Lukács Peta érkezése jelentette, aki Attilával tandemben teljesen más dimenzióba pakolta a szintén nagy favorit Lélekhangokbólt. Eleve ez is baromi erős nóta, de mire eljutottunk a Vai-ízekkel telepakolt, ufonauta szólóig, már tényleg csak vigyorogni tudtam. És tegyük hozzá, hogy egy ilyen megmozdulás csak akkor él meg egy számban, ha az alapok is adottak hozzá, szóval itt jegyezném meg, hogy az Urai vagyunk a helyzetnek lemez a buli hatására újrahallgatva is ugyanolyan jó, mint amilyennek a maga idején tűnt. Aztán utána Petával is jött egy kis ereszdelahajam a borítékolhatóan együttüvöltős Rock a nevemmel, hogy aztán – koncertdinamikailag remek ponton – megérkezzen mellé Tátrai Tibusz is a kis pihenőblokk erejéig. Tibusz az este legnagyobb ovációját kapta, és nemcsak a friss Kér a nép működött vele nagyszerűen élőben, hanem az Örökké tarthoz is sikerült nem kevés pluszt hozzátennie összekeverhetetlen futamaival. Utóbbi dalt én a magam részéről nem igazán kedvelem, de nyilván azért egész más ebben a formában, tízezer ember kórusával kísérve hallani...

Nagy Máté érkezésével az este legmetálosabb színpadképének örülhettünk a Voltam már bajban alatt, hogy aztán Takács Vilkóval ismét háromra bővüljön a hathúrosok száma Lukács és Fejes mellett. Az új Mondd ki a nevemet ennek köszönhetően extrán harapott, és ugyan ez a dal is tetszik, azt kell mondanom, hogy a már csak Attila/Vilkó kombóban eltolt A csajom a rúdról azért messze túlszárnyalta. Erre nagyon kíváncsi leszek stúdióverzióban, mert élőben még a számtalan kívülről fújt régi sláger mellett is igazi csúcspontnak bizonyult Vilkó szólófutamaival. És innentől már nem is volt megállás: egymás után Füst és lábdob, A rock & roll rugója, Adjon az ég (ismét Bodor Mátéval négyesben, vészjóslóan viharos háttérrel), Ez az a ház, Baj van! és Be vagyok rúgva, majd egy rövid, de annál feszesebb ráadás a Rock & rollnak hívott és a Mennyország Tourist kettősével. Nekem még ma is fura, hogy egy Csapda-koncert simán le tud menni A legjobb méreg meg a Jönnek a férgek! címadói nélkül úgy, hogy nem marad utánuk hiányérzet, de hát ez is csak azt bizonyítja, milyen sok élete is van ennek a zenekarnak.

Sok extra, világbajnok látvány és egy roppant reményteljes új felállás – a Tankcsapdát sokszor leírták-leírják, mi több, eltemették már őket nem egyszer, de én rég voltam rá ennyire kíváncsi, milyen lesz most a folytatás.

Fotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)