Shock!

Mindig élvezetes folyamat megfigyelni, ahogy egy zenekar megérdemelten növekszik, és fokozatosan egyre magasabb ligába sorol. A Parkway Drive esetében, a rendszeres hazai fellépéseknek köszönhetően testközelből is végignézhettük ezt, most pedig viszonylag nagyobb szünet, nyolc év után tértek vissza hozzánk, immáron igazi arénaprodukcióval, tényleg a legnagyobbakhoz méltó show-val. Aki jegyet váltott az ausztrál szörfös brigád fennállását ünneplő húszéves turné budapesti állomására, minden túlzás nélkül etalon bulit láthatott tőlük, két további ausztrál haveri zenekar társaságában.

Mivel a The Amity Affliction nyolc lemezt tudhat magáénak, természetesen nem voltak ismeretlenek a közönség előtt, kaptak ovációt, buzdítást, együtténeklést rendesen. A csapat abszolút meggyőzően, dinamikusan nyomult, pedig nemrég elég komoly változás történt náluk az egyik alapember, Ahren Stringer távozásával. A gépezet ennek ellenére abszolút olajozottan működött, bár nem szeretném elhallgatni, hogy az új basszer/énekes, Jonathan Reeves itt-ott elég keményen megküzdött a dallamos énektémákkal, és néhol igencsak alul is maradt velük szemben. De nem volt zavaró a dolog, Joel Birch magabiztosan eladta a bulit, még ha nem is volt túl sok interakció a nézőkkel. Nálam otthon annyira nem volt soha hallgatós ez a banda, de most elhatároztam, hogy jobban beleásom magam a munkásságukba, az I See Dead People vagy a Soak Me In Bleach minden túlzás nélkül gyalult.

A Thy Art Is Murdernél is akadt két éve egy elég viharos csere a balhés CJ McMahon eltávolításával és Tyler Miller csatasorba állításával, de láthatóan itt is fennakadás nélkül ment minden tovább. Zeneileg némileg kilógtak a két másik csapat közül, hiszen sokkal durvábbak, brutálisabbak náluk, ugyanakkor feltűnő volt, hogy a vendégként már az Amity műsorában is színpadra lépő Tyler többször is „Death metal! Death metal!" kórusra biztatta az egybegyűlteket. Purista death metalosok nyilván epét hánynának ettől, de nekem azért, nem tagadom, rokonszenves volt a dolog. Ettől még mondjuk a kocsiban különösebben őket sem hallgatom, ahhoz kicsit mindig is dalszegénynek találtam náluk az összképet, és ez a véleményem az élő teljesítmény láttán sem változott. Viszont tagadhatatlanul könnyed fölényességgel hozták az amúgy technikás, okosan megírt zúzdákat, szóval nem érheti szó a ház elejét. A baseballsapkás Miller meg laza, rokonszenves kiállású arc, McMahon eléggé szöges ellentéte. Kaptak ők is tapsot, ovációt rendesen, szintén megérdemelten.

Nem ismerem pontosan a hátteret, hogy milyen indíttatásból került a Parkway Drive pont az MVM Dome-ba, de már előzetesen is felhúztam kissé a szemöldökömet, amikor kiderült, hogy itt kap helyet a koncert. A gigaprodukció – tényleg az! – miatt érthető a dolog, ilyen show-t nyilván nem lehet beszuszakolni akárhová, de ez azért mégis Európa egyik leghatalmasabb fedett arénája, szóval minimum kétesélyesnek tűnt a helyzet. És a kételyek végül be is igazolódtak, hiszen messze nem volt teltház, még ebben a korlátozott konfigurációban sem. Viszont fontos kiemelni, hogy itt és most nem az érdeklődés hiányzott, nem a közönség maradt otthon, hanem egyszerűen az MVM Dome volt túl nagy a csapatnak. És amúgy a küzdőtéren így is elég szépen összegyűlt a tömeg, inkább az oldalsó lelátók tátongtak kellemetlenül foghíjasan az irdatlan méretű hodályban. Egy oldalra beforgatott színpadú vagy akár megnagyobbított küzdőterű, fedettszékes Papp Lászlóban máris egészen más lett volna a percepció, de ismétlem, nem tudom, anyagi vagy technikai szempontból be lehetett volna-e törni oda a koncertet, ha egyáltalán szabad aznap. Bizonyosan komoly dilemmák állnak a háttérben, mert a november 16-án esedékes koppenhágai buli például épp az ottani helyszín hiányosságai miatt marad végül el.

Nem tudom, mit vetít mindez előre a jövőbeli hazai Parkway Drive-koncertek szempontjából, de vérezne a szívem, ha most innentől senki nem hozná őket, mert a buli egészen kivételes volt. Winston McCallék kis túlzással már azzal csatát nyertek, ahogy a biztonsági őrök sorfala között, oldalról vonultak be és el a színpadig, némi egészséges önünnepeltetéssel, két hatalmas zászló alatt. Mennyire szimpla húzás ez, mégis milyen óriási hangulatalapozó! És utána is működött, ahogy hatalmas ováció közepette belecsaptak a Carrionba. A nyitódalt és a Preyt még a gigászi, sima fekete háttérvászon előtt, minden cicoma nélkül nyomták el, és ez is óriási fogás: mindenki tudta, hogy a java még hátravan, ami a viszontlátás örömén túl nem kevés plusz várakozásfaktort tett a dologba. Aztán végül lehullott a lepel, és a Prey már a szimpla, de dizájnos, kissé gyárszerű kulisszák között dörrent meg, a teljes színpadot bemozgó csapattal.

A zenekar a szett összeállításával sem bízott semmit a véletlenre, hiszen három hatalmas slágerrel indítottak. A sláger szót kéretik szó szerint venni: a Parkway Drive tizeniksz évvel ezelőtt elindult egy úton és kitaposta magának, ez az út pedig csak és kizárólag az övék. Popmetalcore? Arénametalcore? Hívhatjuk akárhogy, de a zenekar utolsó lemezein tényleg sorjáznak az agyból kiirthatatlan témák, én meg eléggé popper vagyok hozzá, hogy kenyérre lehessen kenni ezzel. Kimondottan sokat is hallgatom őket a mindennapokban. És természetesen a korai, egyenesebb vonalú metalcore-t rejtő lemezeik is rendben voltak, de az előzenekarokkal összehasonlítva sem kérdés, hogy ezek a dallamosabb, fogósabb témák koncerten is sokkal jobban működnek az egydimenziósabb, breakdownos-vérhányós mészárlásoknál. Szerintem a következő lemezzel sem lesz gond, hiszen az abszolút csúcspont Vice Grip után bedobott új nóta, a Sacred is tökéletesen passzolt az ezrek által üvöltött közönségkedvencek sorába.

És hát akkor a show... Nos, több szempontból inkább előadásnak is nevezhetjük a dolgot, ez ugyanis nem valami „háttérben-egy-ledfal-és-néha-robban-egy-kis-piró" típusú, megúszós kis izé volt, hanem valódi, ténylegesen magas hozzáadott értékű, A-ligás látványosság. A hatalmas lángoszlopok és tűzhidak játékát néha szinte a Rammsteint idéző bombaszttal komponálták meg, de ugyanígy a haka-alapú táncokkal némi globális délt is a színpadra csempésztek. Nézőpont kérdése, mennyire illik az ilyesmi egy rock/metálkoncertre, nyilván vannak, akik szerint eretnekség, de szerintem tökéletesen passzol a mostani Parkway Drive-hoz, éppúgy, mint a három élőben játszó vonós hölgy felbukkanása. Ezek is mind-mind olyan elemek, amiket másnál ebben a formában abszolút nem látni, ebben a stílusban főleg nem.

Ugyanakkor a legszebb, hogy eközben a zenekar a csatakosra izzadt hardcore-gyökereit is megőrizte. Az egész koncert egyik abszolút hangulati tetőpontját például az jelentette, amikor az elsőlemezes dalokból gyúrt tízperces medley után Winston az Idols And Anchorsra ismét kiment a közönségbe, és onnan vezényelte a hatalmas óóóóó-zásokat, hogy aztán a kezeken szörfölve jusson vissza a színpadra. Helyben vagyunk egyébként: nyomhatna a Parkway Drive akármekkora látványosságokat, ha nem lennének ennyire emberközeliek és szerethetőek, bizonyosan nem jutottak volna ilyen messzire. Ez a kikacsintós, vidám, laza, „közületek valók vagyunk" attitűd az egész bulit belengte, és olyan döbbenetes mértékű pozitív energiákat szabadított fel, ami párját ritkítja. A csapat tábora – rengeteg lánnyal a soraiban – ráadásul teljesen fanatikus. Ennek megfelelően a Horizons címadóját ugyanolyan gigantikus közönségéneklés kísérte, mint a Wishing Wellst vagy a belassult Cemetery Bloomot. A Darker Still címadója meg valóságos népünnepélybe fordult a rengeteg világító telefonkijelzővel, hogy aztán a klasszikus Fear Factory-ízeket hordozó Bottom Feeder töményen pattogós himnuszával lezárják a rendes műsoridőt.

Ami ezután jött, arra kevés szavam akad. Sok mindent láttam már az elmúlt három évtizedben a rockszínpadokon, de amit az úthengerszerű Crushed alatt bemutattak a karámszerű, lángoló keretű dobcucc körbe-körbe forgatásával és az egész színpad tűzbe borításával, a gigantikus pirózással, az tényleg olyan szinten etalon vizuál volt, amit garantáltan soha többé nem felejt el, aki átélhette. Ez bizony tényleg a Rammstein meg a KISS minden emberi kategórián felülemelkedő, jó értelemben vett gigantomániája... Imádtam, és bármilyen lehetetlennek tűnt ez papíron, valóban még magasabb fokozatba hajszoltak vele mindenkit a végén, a Wild Eyes elmaradhatatlan generációs himnusza előtt. Utóbbiról ugye nem is nagyon kell mit mondani annak, aki már járt Parkway Drive-bulin. Aki még nem, annak kívánom, hogy egyszer tapasztalja meg.

A csapat láthatóan hálásan fogadta az ünneplést, és akárcsak nemrég a Helloweennél, itt is üvöltött, mennyire jó a hangulat a zenekaron belül. A derűsen hadvezérszerű Winston mellett az egyre feltűnőbben jól gitározó Jeff Ling, Luke Kilpatrick és Jia O'Connor is végig hatalmasakat vigyorgott, Ben Gordon meg még a Tommy Lee- és Joey Jordison-iskolás forgatós trükk alatt sem esett ki a ritmusból, szóval mindenkinek jár a taps. Zseniális, maximálisan endorfin- és dopamingazdag buli volt, imádtam minden másodpercét.

Thy Art Is Murder- és The Amity Affliction-fotó: Máté Éva