Shock!

november 29.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Summer Rocks 2002 - Budapest, 2002. június 7-9.

A harmadik, a három napos. Nem így tervezték a szervezők, ám ha az isteni Slayernek csak ekkor fért bele a menetrendjébe egy koncert, nem volt mit tenni, három naposra kellett bővíteni a fesztivált. Hála az égieknek. Az első két Summer Rocksot kihagytam - bár így utólag sajnálom, hogy nem láttam pár zenekar - így volt mit bepótolni, kicsit tartottam is tőle, hogy miképp fogom bírni a három napos túrást, de egész jól, sőt, hétfőn már egész hiányzott, hogy nem kell menni délután buliba.
időpont:
2002. június 7-9.
helyszín:
Budapest, Petőfi Csarnok
Neked hogy tetszett?
( 5 Szavazat )

Manowar, Kalapács, Dew-Scented, Iron Maidnem
Budapest, Petőfi Csarnok - 2002. június 7.

Summer Rocks, jeges szélben, zuhogó esőben, brrr... hát senki nem ezt várta. Pedig az összes ismerőst és az egész családot megbíztam, hogy imádkozzanak a napsütésért, és mégsem. De hogy a téli bakancsomat kellett felvenni júniusban! Ez több, mint kiakasztó.

Az Iron Maidnemet úgy ahogy volt lekéstük mindahányan, vagyis aznap ketten képviseltük a Shock!-ot, már csak a dedikálást tudtuk szemügyre venni, azt meg ugye minek nézzük. Nem baj, legalább jó körülnéztünk, beszélgettünk az ismerősökkel és kevésbé ismerősökkel, megcsodáltuk a már gyülekező igazhitű Manowar rajongókat, és vártuk, hogy színpadra lépjen a Németországból érkezett Dew-Scented.

Szerencsére az ő koncertjük alatt nem esett, viszont a szél annál erőteljesebben fújt, küzdött is a légáramlattal a zenekar rendesen. A négyfős brigád kiegészült egy vendéggitárossal, hogy élőben is rendesen megdörrenjenek azok a jófajta thrash-zúzdák, sajnos a hangzás nem volt a legtökéletesebb, akik középen hátrébb álltak mesélték, az arányok eléggé el lettek tolva, pláne a gitárok hiányoztak. Én ezt ott a fotósárokban nem hallottam, az állat zúzást viszont érzékeltem!  Az Inwards legjobbjai mellett csipegettek régebbi dalokból is, kb. ötven percet játszottak, de azt meglehetősen intenzíven. Ez a néhány kölyökképű fiatal srác olyan vehemenciával játszott, hogy minden elismerést megérdemelnek.

Én meg nem is emlékszem mikor láttam utoljára thrash zenekart élőben, ráadásul ilyen remek dalokkal. A dobos srác külön elismerést érdemel, amilyen intenzitással végigdobolta a koncertet, és amiket játszott, külön élmény volt figyelni. Leif pedig remek frontember, nem jött zavarba, hogy nem mindenki érti esetleg a hosszú átkötő szövegeit - végre valaki, aki nem csak egyszavas kommentárokat fűz a dalok elé - mesélt, magyarázott, és persze üvöltött. Sajnos gyorsan elröpült a rájuk kiszabott idő, szívesen néztem volna még, de talán majd ősszel erre járnak egy klubbuli keretében. Az tény, hogy egy kicsit kilógtak az aznapi zenekarok közül, volt aki örült ennek, volt aki nem, az biztos, hogy én miattuk mentem ki aznap a fesztiválra. Megérte. Rövid de velős buli volt, csordultig energiával. Most már visszavonhatatlanul szeretem a csapatot.

Az utánuk következő Kalapácsot kihagytam, a Judas előtt már láttam őket, momentán nem hiányzott még egy koncert tőlük, inkább a DS vokalistájával, Leiffel beszélgettem, aki egyre laposabban pislogott ki a fejéből, hiába 16 órás autóút plusz a koncert után elég fáradt volt a társaság.

Közben egyre több felhő gyülekezett az égen, és ahogy az a nagykönyvben meg volt írva, este szépen eleredt az eső (persze a szél is iszonyatosan fújt), így egyre nedvesebben várakozott a közönség (főleg a lányok az első sorban, ahogy láttam, hehe) a pénteki nap főzenekarára, a Manowarra, akik kilenc óra helyett fél tízkor léptek színpadra. A felbőszült tömeg egyre hangosabban követelte a csapatot, az első sorban a lányok egyre hangosabban sikongattak, aztán végre csak megjelent a négy amerikai pózmetalos, talpig szado-mazo bőrcuccban. Már az intro is k...a hangos volt, de ahogy bejöttek a gitárok, háát... tényleg nem spóroltak a hangerővel. A nap legviccesebb frizurája a gitáros Karl Logané volt, el nem tudom képzelni, miért hord szemöldökvonalban nyílegyenes nyírt frufrut az egyébként sacperkábé derékig érő hajához. Amúgy sem egy döglesztő pasi, de ezzel aztán mínuszolta magát rendesen.

Manowar setlist:

Blood Of My Enemies
Kill With Power
Warriors Of The World United
My Spirit Lives On
Heart of Steel
Sting Of The Bumblebee
Fighting The World
Kings of Metal
Sign Of the Hammer
The Power Of Thy Sword
House of Death
Hail And Kill
---
Nessun Dorma
Black Wind Fire And Steel

Csak egy dalt lehetett fotózni (mert ők már most aztán akkora sztárok, hogy az általában megengedett hármat sem lehet), viszont egy dal alatt annyi pózt mutattak be, amennyit más zenekar öt koncerten sem. Egyébként megállapítottam, hogy a zene nem is lenne annyira rémes, csak a körítés... Fel nem foghatom, miért veszik komolyan a rajongók ezeket a röhejes pózokat, a hónaljmutogatást, a roppant széles, de rendkívül felesleges, előre megkoreografált mozdulatokat. Ha egy metal buliról ennyire hiányzik a spontaneitás, az bizony nagy baj. Pedig jobban állna nekik, ha egy kicsit lazábbra fennék a figurát, teszem azt sokkal több kétkedőt megnyernének magunknak. Mindegy, meséljen róluk más, én már csak ilyen szkeptikusan szemlélődő maradok. Ja, még valami, a biztonságiakban kellemesen csalódtam, még beszélgetni is lehetett velük.

In Flames, Ten, Borknagar, Dead Soul Tribe, Dying Wish
Budapest, Petőfi Csarnok - 2002. június 8.

Hoppá, úgy látszik az időjárás kezdte meggondolni magát, ugyanis a délelőtti borongás után verőfényes napsütés fogadott mindenkit a helyszínen, igazi nyári hangulatot adva. Csak az volt a kínos, hogy az előző napi időjárást figyelembe véve sikerült olyan vastagon beöltöznöm, hogy kénytelenek voltunk hazaugrani átöltözni, meg másért is, de erről majd később. (Ja, és láttunk egy Shock!-os pulcsiba öltözött srácot, hejj! Tök jó.)

A Dying Wish már javában játszott, mikor odaértünk, nem is rosszul, bár a közönség épphogy csak gyülekezett, a srácok beleadtak apait-anyait. Nem hiába dicsérik a srácok koncertes teljesítményét, a sok fellépésnek meg is van a hatása, a lelkesedéssel kevert rutin kezd kialakulni náluk, a csapat meg egyre inkább feljövőben van. A hangzásuk is teljesen megfelelő volt, az előző napi előzenekarokénál legalábbis sokkal jobban szóltak. Az éneken azonban lenne még javítanivaló.

Utánuk következett az a csapat, amelyiket aznap a legjobban vártam, a Dead Soul Tribe. Színpadra léptek, és pár perces beállás után belecsaptak a húrokba. Idén ez volt az első fellépésük, ami inkább egy nyilvános próbának felelt meg, mint rendes koncertnek. Az egy dolog, hogy a Devon Graves zenéje nem tűző napsütésben az igazi, de ez legyen a legnagyobb baj, legalább szépek voltak a fények fotózáshoz. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy friss húrokat raktak a gitárokra, és azok a napsütéstől folyamatosan elhangolódtak, így a koncert nagyjából úgy nézett ki, hogy eljátszottak egy számot, ami folyamatosan átment hamisba, utána hangoltak, Devon szabadkozott, majd jött egy másik dal, ismét elég hamisan. Az a különös, hogy mindettől eltekintve nekem, és még sok embernek mégis tetszett a koncert. Fantasztikus élőben hallani Devon gyönyörű hangját. Sajnos azon az ominózus PW koncerten nem voltam jelen, így fokozottan örültem, hogy láthatok/hallhatok egy ilyen kultikus figurát, akiből sugárzik az emberség. dead_soul_tribe_p2002_1Devon mellett a két rastafari elég visszafogottan mozgott, a gitáros srác csak lépegetett ide-oda, a bőgős engedte el magát olykor-olykor.

Gondolom, érezték, hogy ez nem az ő napjuk. Viszont amit a fiatal dobos srác művelt, az elismerésre méltó. Az egy dolog, hogy ötletesen játszik, de olyan lazán, olyan elegánsan, látványosan teszi ezt, hogy öröm volt nézni. Ráadásul x számú dobverőt eltört játék közben, nem is ez a lényeg, hanem ahogy fél dobverőkkel folytatta a dalokat, azt kevesektől lehet látni. Ha jól emlékszem szinte eljátszották a DST lemez összes dalát, Devon vonóval is bütykölt a gitáron, a meglepetés - mármint amire azért mindenki számított - az utolsó két Psychotic Waltz dal volt, elsőként az egyik legkedvencebbem, a Locust, aminek az első hangjai hallatán a tűző napsütés ellenére kirázott a hideg. Még így, hamisan is óriási volt hallani ezt a dalt. Ennek is vége lett, remélem még látjuk őket is hazai klubban, nem elhangolódó gitárokkal.

Aztán jött egy kis közjáték. A csapat ezután dedikálni ment, megrohantuk őket mi is, többek között azért, mert interjút is ilyen elkapásos módszerrel lehetett intézni, mármint az előzenekaroknál. Viktor nem tudom mit mondhatott Devonnak, de azon vettem észre magam, hogy odatoltak a pulpitus elé, mert Devon látni akart, kölcsönösen örültünk egymásnak - furcsa volt a bátyám szép kék szemeit más fejében látni  - aztán nagy zavaromban az orra alá toltam egy plakátot, melyre azt is gondosan ráírta, hogy for Sylvia, de jó, majd kifüggesztem a falra otthon, tényleg. Ha már ott vagyok a Mosquito borítóját is odatoltam, mondta, hogy szereti ezt a lemezt, és azt is aláírta. Pár perccel később kicsikartam tőle egy interjút, megígérte, remek ez is lezsíroztam, jöhet a Borknagar.

Sok köpcös (és kevésbé köpcös) viking egy rakáson. Először láthattuk Vintersorggal a csapatot, reméljük nem utoljára. Nálam a Borknagar abszolút otthon-hallgatós hangulatzene, mármint kedvelem a zenéjüket, mégis ritkán tudok rájuk hangolódni, élőben nem is tudtam azonosulni velük, hiába volt lehengerlő az előadás, hiába végtelenül profi énekes Vintersorg - ahogy a tiszta hangokból átment a hörgésbe, majd vissza, azt élmény volt hallani - és hiába jók a dalok, valahogy nálam mégsem működött az egész. Ezzel nem azt mondom, hogy nem tetszett, csak nem hoztak lázba. Az meg a másik dolog, hogy nagyjából nulla dalrészletet tudtam utána visszaidézni. A közönség lelkesen vette a lapot, én meg úgy gondoltam, itt az ideje hazaugrani átöltözni, mielőtt öngyulladást produkálok, ezzel emelve a fesztivál fényét.

Ha már otthon jártam, gyorsan leszedtem az aznapi fotókat a digikameráról - sajnos csak kölcsön, nem vagyok ilyen burzsuj, mielőtt meggyanúsítanátok, hogy mit villogok itten - és ha már leszedtem, miért ne írjam ki CD-re és vigyem el a zenekaroknak? Nosza.

Mikor visszaértünk, a brit Ten muzsikált, dallamos rockzenéjüknek kevesebben örültek, de azok aztán nagyon. Az aznapi legviccesebb frizurát ők produkálták, a baloldalon álló gitárosban mintha Marty Friedman testesült volna meg (a dedikáláson viccelődtünk is, milyen poén lenne egy Megadeth CD-t az orra alá tolni, és megkérdezni miért hagyta ott Mustaine-t, de aztán megkegyelmeztünk neki), az énekes hirtelenszőke bungyurka fürtjei is okot adtak a mulatságra. A hangja viszont nagyon nem. Gary Hughes torka akár aranyból is lehetne, a zenészek pedig példásan teljesítettek, és úgy vigyorogtak, éltek a színpadon, mintha legalább ötezer ember előtt játszanának. Napfényes, szívet melengető hard rock zenéjük többek szerint nem illett bele az aznapi programba, én viszont pont annak örültem, hogy ilyen, kicsit eklektikus az aznapi felhozatal. Ha fesztivál, akkor legyen sokszínű. Egyébként utólag hallottam sokaktól, hogy olyanokat is megnyertek maguknak, akik alapvetően nincsenek oda az ilyesfajta lágy rockzenéért.

Devon és Roland (DST bőgős) közben kint kószált, ekkorra volt megbeszélve az interjú, megkerestem Viktort, kitereltük őket a zöldbe, hátha ott lehet egymás szavát érteni. Lehetett. Viktor interjúzott, én addig Rolanddal beszélgettem, odaadtam a fotós CD-t, erre nagyjából úgy körbeugrált örömében, mint egy gyerek. Az interjút vonatkozó helyen majd olvashatjátok, néhány közös fotó után megköszöntünk egymásnak mindent, irány vissza.

A Borknagar dedikálásra, ahol is a legvikingebb külsejű gitáros kezébe nyomtam a megírt CD-t, mondván, íme a koncertfotók, fogadjátok szeretettel. Kérdezte, a múltkori? Mondtam, a mai. Na, azt a bután döbbent tekintetet látni kellett volna, pláne mikor a mellette ülő dobosnak mondta, hogy te, itt vannak a mai koncertfotók. Ezekért az abszolút értetlen pislantásokért már megérte, hehe. Közjátékok vége.

Ezek után következett a nap fénypontja, a lávaként kitörő In Flames. Aznap a hangzás náluk volt a legjobb, és le a kalappal a műsoruk előtt, olyan vehemenciával zenéltek, hogy öröm volt nézni őket. Anders Friden a tenyeréből etette a közönséget, remek frontember (bár néhányan kifogásolták, hogy túlságosan nu metalosan mozog, ez legyen a legnagyobb baja), azért a többiek is kitettek magukért.

In Flames setlist:

Embody the Invisible
Clayman
Artifacts Of The Black Rain
Episode 666
Behind Space
Clad In Shadows
Gyroscope
Scorn
Moonshield
Only For the Weak
Ordinary Story
Pinball Map
Swim
Colony

A dalok közül a két utolsó lemez nyersebb, egyszerűbb, döngölősebb darabjai dörrentek meg jobban - legalábbis nekem azok jobban bejöttek -, önkéntelenül bemozdult rájuk a nyak, a láb, még az egyik nyugdíjaskorú büfés fickó is elégedetten bólogatott rájuk. Nem volt különösebb cécó, extra látvány, csak néhány fiatal srác, akik finoman szólva lezúzták a fejeket aznap este. Ezen nem lehet mit ragozni, az In Flames állat jó koncertbanda, és nem csak a szerencséjüknek köszönhetik, ameddig eljutottak. És még csak most kapaszkodnak igazán a csúcsra. Friden nagyon emlegette, hogy ősszel visszatérnek hozzánk, de úgy tűnik ez csak a kötelező szöveg, hiszen az őszi turnémenetrendjükben már nincs szabad nap...

Csengő fülekkel, de tele energiával indultunk haza, a kijáratnál még egyszer kezet fogtam Devonnal, ő pedig nagy meglepetésemre két puszit is adott, irigykedhettek lányok.

Slayer, Blind Myself, Cadaveres De Tortugas, Szeg
Budapest, Petőfi Csarnok - 2002. június 9.

És elérkezett a nagy nap. Igaz, most nem négy évet kellett várni, "csak" három és felet - de hosszú idő, te jó ég... - , hogy újra hazai színpadon játszhasson a világ legjobb zenekara, a Slayer. Ráadásul Lombardoval.
Reggel óta izgatottan készülődtem az "istentiszteletre", vagyis azóta nem bírtam magammal, mióta kiderült, hogy jönnek. Előtte és utána egy hónapig biztosított az eufória.

Kapunyitás négykor... lett volna, kivételesen időben oda is értünk, sőt, még korábban is, így következett néhány óra várakozás, mialatt megettem egy perecet, majd megtudtam, hogy szeg_p2002_1Ölőék eltűnték magukat egy gyorsétterembe, aztán beálltak maguknak - szigorúan tilos volt megtekinteni őket eme felettébb magasztos művelet közben -, így mikor hat óra körül kinyitották a kapukat, a nagy csúszás elkerülése végett a Szeg már a színpadon volt és szegelt. Feszes zenéjükhöz kellően izmos volt a hangzás is, Szilágyi Pisti óraműszerűen üti a dobokat, ráadásul két énekessel dolgozik a zenekar. Piros egyenruhában, ami sokakból azonnal ellenérzést váltott ki, belőlem viszont inkább a rövid hajú vokalista trágár összekötő szövegei, olyan nagyon beleszarósnak tűnt a dolog sajnos, pedig a zene jobb annál, hogy lerontsák ezzel a produkciót. Valamint azt sem értettem igazán mi szükség két vokalistára, a másik srác inkább csak headbangelt, úgymond látványelemként funkcionált a színpadon. Szóval összhatásilag elég vegyes érzéseket keltett bennem a Szeg, sebaj, majd egyszer egy klubbulin lecsekkolom őket ismét.

Utánuk következett a Cadaveres De Tortugas, amiből nem láttam semmit, csak hallottam a koncertet, ugyanis a színpad háta mögött ücsörögtem, próbáltam hátha sikerül interjút szervezni az utolsó utáni pillanatban, (csak aznap tudtam meg kit is kellett volna keresni, brühühü), ám a zenekar turnémenedzsere hajthatatlan volt, meg a hazai kiadó embere is, hiába, csak nőkkel ne kelljen együtt dolgoznia az embernek...  Azért előtte sikerült pár szót beszélnem a legistenebb istennel (oké, tudom, írtam már néhány istenről, de ő a leg és punktum) Tom Arayával, ugyanis egyszer csak jártomban-keltemben szinte beleütköztem, ott állt előttem, én meg csodálkozva néztem, hogy mintha összement volna, széltében legalábbis, copfos volt meg napszemüveges, és őszül a szakálla helyén levő csík , meg olyan kis szottyadtnak tűnt. Mit mondjak, fél pillanat alatt lerombolódott bennem az istenség-kép róla. Kínomban előkaptam a három legkedvencebb cd borítómat, dedikálja gyorsan, és muszáj volt valamit kérdezni, hát jól kérdeztem tőle néhány hülyeséget, de aranyosan válaszolgatott, a hangja kicsit rekedt volt, és még vissza is kérdezett. De sajnos be kellett mennie az egy szál előírt interjújára, ami előtt volt egy olyan aranyos emberi gesztusa, amitől még jobban összetöpörödött az isten-imidzse a szememben. Szóval ott ücsörögtem, hátha mégis..., közben hallgattam a CDT-t, annyi lejött belőle így is, hogy energikus bulit adtak, főleg a mozgásra ingerlő dalokat illesztették a programba, viszont a kongás egy kicsit túlzásba vitte a játékot, a kevesebb egy kicsit több lett volna azt hiszem. Bocsi srácok, majd legközelebb, ígérem.

No, miközben Kerry King ott sétálgatott előttem, úgy gondoltam visszamegyek a küzdőtérre, jöjjön, aminek jönnie kell, a Blind Myself. Gergő egyre áttetszőbb, új a dobosuk, egy szintén elég extrém külsejű srác, aki még nem koncertezte halálra magát a csapattal, viszont ahogy elnéztem/elhallgattam, nem lesz rossz megfejtés. Már kezdett alkonyodni, így a színpadi fényeket is ki tudta használni a zenekar. A dalok eléggé összefolytak számomra, de ez nem meglepő egy Blind koncerten, ember legyen a talpán, aki kihámozza a hangfolyamból a dalokat.  Nagyjából két részre osztja a közönségét a zenekar, egyrészt vannak akik pislognak ki a fejükből, hogy mi ebben az összevisszaságban a jó, másrészt meg vannak akik képesek átérezni a zene erejét, azt a fura, egyre egyénibbé váló apokaliptikus hangulatot, ami áramlik a zenéből. Aznap áramlott rendesen. Sosem vállalkoznék arra, hogy leírjam pontosan mi volt a koncertprogram, az viszont biztos, hogy letaglózott a zene rendesen. Gergő sokat változott frontemberként, a régi fölöslegesnek tűnő pózőrködését elhagyta, "csak" egy hihetetlenül energikus, a zenéért élő srácot láttam a deszkákon, aki kitette a szívét/lelkét nekünk. Az új lemezt meg feltétlenül be kell szereznem.

És igen, egyre közeledett a pillanat, a szívem a torkomban dobogott - na jó, ez nem igaz, de azért kellően felspannolva vártam, hogy kilépjen végre a világ legjobb négyese a színpadra. Közben, csak, hogy még jobban érezzük magunkat, cseperegni kezdett az eső. Aztán zuhogni. Mire a Slayer az új lemez intrója alatt kijött, addigra nagyjából ronggyá áztam, de töretlenül vártam, hogy ott a színpad előtt egy centire, avagy olykor egy tócsában landolva fotózhassam az (Öl)Őket. Elárulom, hogy amint Araya a színpadra lépett, széles mosolyával, és ahogy azzal a csibészes mindentudó tekintetével végigpásztázta a közönséget, azonnal visszanőtt az eredeti istenségi méretére.  Karizmatikus egy ronda indián, azt meg kell hagyni. A War Ensemble alatt megengedtem magamnak egy szolid bólogatást, de egyszer csak balról Hanneman vicsorgott a fotómasinám lencséjébe tíz centiről, jobbról pedig Araya termett előttem és vadul headbangelt, én meg szolidan ücsörögtem a színpad szélén egy fél lavórnyi esővízben, hiába ez a rock'n'roll!  SlayerEnnek a kiváltságnak is vége lett, mehettem hátra, és számomra itt kezdődött el igazán a koncert, mármint a totális őrület, az eksztázis, pláne amikor felcsendült a Raining Blood híresneves borzongató "tadadam"-ja Lombardotól (aki valljuk be, egy kicsit rozsdás volt a koncert elején, de aztán olyan szépen belejött - egy-két bakitól eltekintve -, hogy mennyei öröm volt hallani és látni egyéni játékát. Senki más nem képes ilyen húzással dobolni ezeket a dalokat) szóval ott tartottam, hogy véreső, közben zuhogott, meg néha villámlott is egyet-kettőt, egy életre szóló élmény volt, több mint gyönyör, az biztos. Itt már nem bírtam magammal, ugráltam, headbangeltem, villáztam, léggitároztam, kiabáltam, ami csak belefért. Hahh, de milyen jólesett.

A régi klasszikusok mellett óriási élmény volt élőben hallani a Bloodline-t (Tomnak elég rekedt volt a hangja végig, valszeg valami torokproblémája lehetett, szóval a sikításokat mellőzte), a God Send Death-et, ezek után a Dead Skin Masknál dobtam el magam megint, viszont a Seasons elejét szépen lespórolták sajnos. És amilyen bosszantó volt először az eső, olyan fantasztikus plusz hangulatot adott végig a koncertnek. Persze ahhoz kellett, hogy King veszettül bólogasson végig, eleressze az idegtépő szólóit, Hanneman szintúgy, bár ő egy fokkal normálisabb szólókat képes játszani.  És ahogy izomból riffeltek... Ezekre nincs szó, ezt át kell élni!! Félelmetes, ahogy ez a négy fickó ilyen tűzzel tud játszani - még mindig. Nyomatták a headbanget a gitárosok ezerrel. Egy csoda volt látni őket így, együtt, talán utoljára. Egy újabb álom, ami valóra vált.

Slayer setlist, ahogy az a Kerry King lába előtti cetlin látszott:

Slayer:
Disciple
War Ensemble
Stain
Threshold
Post
Raining Blood
Hell Awaits
Die
Born Of Fire
Bloodline
God send
Spirit In Black
Dead Skin Mask
Seasons In The Abyss
Payback
Mandatory Suicide
Chemical Warfare
South Of Heaven
Angel

Gyorsan repült az idő, a Mandatory Suicide-nál éreztem, hogy fogy az idő, de a hangulat még csak tovább fokozódott, a Chemical Warfare után pedig levonultak, majd jött a ráadás, először a South Of Heaven, mikor is Tom egy kamerával körbepásztázta a közönséget, meg a színpadot - ez a legújabb hobbija, olvastam valahol - közben azért pengetett néha.  Zárásként pedig egy katartikus Angel Of Death-et hallhattunk, ahol az utolsó kétlábgépes résznél - biztos, hogy nincs több lába Dave-nek?  - a lábdob ilyen volt: trrrrrrrrrrrr. Döbbenet. Aztán ennek is vége lett, pedig cirka 85 percet játszottak, ami ilyen fesztiválokon ritkaság, szóval örülhetünk, azt hiszem örültünk is mindahányan, és még az sem zavart, hogy a hangzás nem volt tökéletes, mert a koncert maga tökéletes volt, így. A végén szokás szerint elszórtak egy tonna pengetőt, Lombardo is előcsúszott a dobok mögül, csuromvizesen, de nem az esőtől.  Nekem ezentúl ez életem legjobb koncertje, nem tudom elképzelni mi überelheti a Slayert. Vagyis tudom, semmi. Utána egész éjjel Slayer koncertet álmodtam magamnak, bár az egy kicsit halkabb volt már, és egy kicsit lehangoló volt egy szürke hétfőbe felébredni.
Jó volt ez a három nap - mit jó, fantasztikus - tetszett a sokszínűsége, reméljük, hogy jövőre is hasonló színvonalú zenekarok látogatnak kis hazánkba.

Valentin Szilvia

Manowar, Kalapács, Dew-Scented, Iron Maidnem
Budapest, Petőfi Csarnok - 2002. június 7.

Szerintem zenekarilag több, mint egészséges volt a felhozatal az idei Summer Rocks-on. Már mindjárt az első nap érdekfeszítő volt nekem, bár szerintem érezhető volt a levegőben, hogy a mindenható Slayer fogja megmozdítani legjobban a rokkerhadakat a PeCsa szabadtér felé. Tehát első nap a Manowar volt a headliner, de engem igazán a Dew-Scented nevű thrash titánok (vagyis hát 4 lemez után nem tudom mennyire titánok ezek a teutonok) megjelenése hozott izgalomba.

Délután 5-kor kezdődött a program az Iron Maidnemmel, amit sajnos a szállásom elfoglalása miatt sikeresen lekéstem, és szinte csak a Dew-Scented legelső hangjára zuhantam be a betonplatzra. Az IM-től ezúton is elnézést kérek. Amúgy velük nincs szerencsém, már a 3. koncertjüket nem látom hasonló okok miatt. Viszont annyiból szerencsés voltam, hogy így az első nap nem kellett mindjárt a "nagyon finom" és itt helyben a méregdrágán árult piroscímkés hazai sör "zamatát" élveznem. Fú, borzalmas az az anyag.

Na, a Harmatillatú srácok belevágtak a húrokba és egyből nyitottak a Volt egyszer egy vadnyugat Halál Dala c. opuszával, majd természetesen az Inwards ultraintenzív Slayeres (megadva az alaphangulatot a vasárnaphoz) nyitószonettjével (Bitter Conflict) dübörögtek elő a hangfalakból… vagyis dübörögtek volna, mert a délutáni/kora esti zenekarok rendszerint fosul szóltak mindhárom nap. A Dew-Scented abszolút gitárriff-központú zenéje nem egy ilyen gitárszegény, halk hangzást érdemelt volna. Másodiknak az Unconditional jött, azzal a szaggatott Fear Factory/Meshuggah jellegű riffeléssel az elején, aztán elővezették szinte az egész Inwards esszenciát (Life Ending Path(!), Locked In Motion(!!), és a death metalos címadó szám is gyilok volt) meg egy-két régebbi nótát, amiket sajnos nem ismerek… még. Gyilkos buli lett volna ha a hangzás mellettük állt, de azért így is nagy élmény volt őket látni, (részemről egyből beindult a headbang), hallani, találkozni velük (a színpadon kívül igazán rendes arcok). Főleg Florian (a gitáros) a frontember szerintem, de azért az énekes/hörgő Leffe is állat módjára mozgott. Szerintem a dobos kissé fapofával ütött, de hát ez legyen a legnagyobb baj. Egy állatintenzív klubkoncerten megnézném őket azé'. Sajnos a közönség (ami aznap főleg true metal/Manowar fanatikusokból állt) kisebb rétegét érdekelte csak igazán a fellépésük, pedig ez egyszerre modern és tradicionális, vérbő zene.

Aztán jött a Kalapács, akiknek új, saját számos (végre!) lemezük most jött ki. Sajnos ezek a számok, így ismeretlenül nem igazán sütöttek, meg Kalapács is tett egy fura megjegyzést: "még próbán se halottam" szóval azé' komolyabban kellett volna venni egy ilyen lehetőséget. Persze a Pokolgép, Omen slágerek meghozták a sikert a közönség körében, de szerintem ezen már túl kellene lépniük, főleg, hogy Kalács megint lespórolta a magasakat, ugyanúgy, mint a Judas előtt. A gitárosok (Sárközi Lajos, Weisz László) játéka élményszámba ment, bár Weisz Kicsi Zakk Wylde feelingű játéka nem bontakozhat ki igazán ebben a bandában.

Sajnos az idő végig változékony volt, néha esett, néha kisütött a nap, de a szél végig fújt és a Manowar előtt hülyén, idegesítően szemerkélni kezdett. De a Metal Királyok alattvalói végig türelemmel várták őket majd egy órányi hümmögő kórusos intro alatt, az esőben. Már rég fel volt szerelve a nem is akármilyen cucc, de még fél óráig csak ment ez az idegesítővé váló intro. Hát nem tudom, "ennyire becsülik rajongóikat?" gondoltam magamban ekkor. Aztán később volt olyan beszólás Manowarék részéről hogy mennyire őrült a magyar közönség mer' kinn állnak az esőben másfél órán keresztül hogy láthassák őket… (mondjuk utána ők is színpad esőtől védetlen részén nyomták). Amúgy érdekelt a Manowar, mert ugyan most szokás sárral dobálni ezt az igaz metal dolgot, de azért valljuk be, hogy '95 táján igen jólesett a hősieskedő metal szövegük, a Hail To England, Sign Of The Hammer lemezeiket pedig nagyon szeretem.

Aztán még egy intro jött (ekkor már készen voltam) aztán berobbantak, méghozzá a Manowar c. nótával! Mocskos, hangos és fémes volt, az biztos, szabadtéren ilyen hangerőt még nem is nagyon hallottam, de szerintem kicsit torz is, ez főleg a szarrátorzított bőgő miatt… ManowarHatalmas súlyt adott ez a hangszer a megszólalásnak, de kár, hogy a kierősítés nem bírta mindig az iszonytató hangerejét. Aztán miután kellően bemelegítették az addigra már jócskán felgyülemlett, szinte teltházas tömeget, belevágtak a Blood Of My Enemies, Kill With Power duóba a Hail To Englandről! Ezzel engem már le is vettek a lábamról, hiszen ezek a hősi, barbár, viking hangulatú himnuszok hozták közelebb hozzám a bőrgatyás brigádot. Aztán előszedtek egy új nótát, ami természetesen az első klip: Warriors Of The World United. Eredetileg nem tetszik ez a végig 2/4-elő nóta, de itt elvitte a hangerő és súly. Aztán egy extrahosszú és extraunalmas gitárszóló következett Karl Logantől. Ment ám a pózolás jobbra-balra a többiekhez képest pilincka manusztól. Tekert mint állat, csak éppen az ész és az érzés egy picit hiányzott belőle. Azér' voltak megírt részek, de hogy nem volt minden kigyakorolva az fix, mert elég zajos volt magában is az egy gitár. Aztán jött a Kings Of Metal líraija a Heart Of Steel képében. Igazi metal himnusz, de ez abból az időszakból való, amikor ez az erőltetett metalszöveg elkezdett nagyon is, túlontúl előtérbe kerülni náluk. Kellemes, együtténeklős volt amúgy, megdobogtatta a fémszíveket. Aztán egy még hosszabb, még unalmasabb basszusszóló jött a Joey DeMaio-tól. Ő nem volt olyan szimpatikus arc szerintem mint a többiek, se kiállásban, se visszafogottságban nem állt az élen, kicsit egocentrikus lehet a fószer.

Nem szeretem a szólókiállásokat koncerteken, legalább 3-4 régebbi dalt nyomhattak volna helyettük. Szerencsére utána beindult a koncert: Fighting The World, Kings Of Metal, és ami nagyon meglepett: Sign Of The Hammer. Ez nálam nagyon betalált kicsit sötétebb hangulatával, aztán a Louder Than Hellről a Power c. tempósabb darab következett, meg egy másik hasonló, valószínűleg az új lemezről (nem hallottam még). Aztán további slágerek: Hail & Kill, majd a Nessum Dorma operarészlet. Ez koncerten igen hatásosnak bizonyult, és az énekes Eric Adams amúgy is szimpatikus benyomást tett rám a koncert folyamán, sokkal őszintébben metalos mint a többiek, kevesebb pózzal. A Black Wind Fire And Steelnél szabadult el a pokol, a Crown And The Ring meg hangulatosan zárta az estét. Ezután hatalmas gerjedés, káosz húrtépés, egyebek után vége lett a koncertnek. Az előadásmód amúgy végig profi volt, néha mondjuk akadtak megkoreografált részek, ezek megmosolyogtattak (meg a Dew-Scentedes Leffe is kiakadt mellettem hogy "régen a műmetál ellen voltak most meg csak összevissza pózolnak"). Nem értem teljesen hogy mért nem játszottak több nótát az új lemezről, ha egyszer annak a körútja ez, de ők tudják. Én szívesen hallgattam volna még a korábbi idők dalaiból többet, de szerintem a többezer ember így is elégedetten távozhatott, és még az utolsó metrót is elérte…

In Flames, Ten, Borknagar, Dead Soul Tribe, Dying Wish
Budapest, Petőfi Csarnok - 2002. június 8.

Szombaton korábban kezdődött a program. A rockra éhes emberkék már délután háromtól élvezhették a Dying Wish programját. Az ő újabbik cuccukat se hallottam még, de a koncert alapján folytatták a The Silent Horizon vonalát: azaz nem túl kemény, nem túl gyors, szintis dallamos, északiasmetalt hörgéssel, de túlnyomórészt dallamos énekkel. Sajnos lemezen még az erő nem állt pártjukra, de itt azért keményebbek voltak egy picivel. Láttam őket párszor, akkor jobban tetszettek. Hát igen, zenéjük egy kisebb sötétebb klubban az igazi, nem verőfényes 25-30 fokban (persze az előző napból okulva talpig hosszúgatyában, hosszúujjúban főve, de persze szombaton nem esett, hehe). Szerintem az éneken, angol kiejtésen nagyot kéne fejleszteni, mert már messziről hallani lehetett, hogy bizonytalan vagy hamis. Kb. annyian voltak a színpad előtt, mint előző nap a Dew-Scenteden szóval azért ez jó jel.

Aztán következett a Dead Soul Tribe, Buddy Lackey (Devon Graves) új csapata. Jól nyomták, hangulatos volt és őserő áradt belőle, jól is szóltak, de állítólag csak kifelé. DeadSoul TribeLegalábbis Devon egész végig panaszkodott a monitorokra. Meg mintha még nem lettek volna igazán felkészülve a koncertekre, folyton hangoltak meg ilyesmi. De azért két Psychotic Waltz csak lement mindenki örömére!!! Amúgy kiállásuk, image-ük nagyon jó volt, Devon meg tök hétköznapian, szinte kisfiúsan viselkedett a színpadon. Nagyon szimpatikus volt. A lemezt kötelezően be kell szereznem! És mindenkinek!

A napsütés legnagyobb áldozata a Borknagar volt. Az ő zenéjük megköveteli a sötétséget, úgy jön át igazán az atmoszférája. Eléggé elmentek mellettem albumaik, de a koncert hatására szükségesnek tartom beszerzésüket, mert nagyon nagy számok sorjáztak itt! Éjfekete misztikus hangulat, néhol '70-es évekbeli spiritualizmus sugárzott át rajtuk így is, persze beleépítve a norvég black metal hagyományaiba. Vintersorg, az új énekes zseniálisan nyomta Simen így ismeretlenül is jellegzetes énektémáit, és a durvábbik hangja is nagyon hisztérikus volt. Rájuk jóval többen voltak kíváncsiak, mint a többi ún. rétegzenét játszó bandára. A ritmusszekció zseniális volt, a szólógitáros nem annyira, de azért rendesen jó zenészek vannak a bandában.Ten

Aztán jött a brit Ten, a tradicionálisabb hard rock fajtából. Távol áll tőlem az ilyen zene, de jó hangulatú koncertet nyomtak, az biztos. A zenészek vérprofik, de nem mai gyerekek, azér' az látszódott. Aki ismerte a számokat, annak biztos bejött a buli, mert lendületesek voltak, vérbeli stadionbanda lehetnének, ha 15 évvel előbb lenne. Ez a legnagyobb hátránya amúgy a zenéjüknek: hogy egy kicsit öreges. Van, aki fiatalosan tudja nyomni az ilyesmit: pl. Jorn Lande, aki a mának is ugyanúgy szól. A Ten egy kicsit leragadt, de mondom, teljesen korrekt koncert volt, és egész közelről néztem végig.

Az In Flames nem volt benne a legjobban várt bandák listájában, mert már láttam őket egyszer, és akkor lenyűgöztek. Féltem, hogy a korábbi PeCsás bulit nem tudják überelni szabadtéren. Aztán leesett az állam. A fesztivál legjobb megszólalása állt pártjukra: pusztítóan hangos, de végtelenül tiszta sounddal nyomtak egy In Flames besztoffot. Volt minden: Bullet Ride, Pinball Map, Embody The Invisible, Gyroscope, Clayman, Moonshield, Swim, Behind Space, Colony, Ordinary Story, Artifacts Of The Black Rain, szóval ami kell, de én hiányoltam egy Food For The Goods-ot, Gravelandet, Dead Eternity-t, Morphing Into Primalt, a gyorsabb nótákat. Mindenesetre apróra zúztak a srácok hihetetlenül intenzív és rövid műsorukkal. Nagyon profivá váltak a millió koncert eredményeképpen. Kicsit az énekes, Anders Friden nu metalosan mozgott, de sebaj, ez belefér egy ilyen nemes acélbrigád előadásába.

Viszont a gitárosok! Ilyen tiszta, de böszme gitársoundot régen hallottam utoljára koncerten, mint amit Björn Gelotte, és Jesper Strömblad produkált. A hatalmas súly alatt mégis minden finomság kihallatszott. A közönség is rendesen megőrült rájuk, atomcsapás volt a buli. Ugye tiszteletből csak 2. legjobb koncert volt a Summer Rocks-on, de ha mindent egybevetünk, akkor talán az élen is járt. Mindenestre csatakosan, romként tértem nyugovóra, bepillantást nyerve a pesti hajléktalanok életébe, ugyanis egy órát az Újpest rakparton hevertünk haverjaimmal, mert nem bírtunk bejutni a lakásba, ahol megszálltunk, hehe.

Slayer, Blind Myself, Cadaveres De Tortugas, Szeg
Budapest, Petőfi Csarnok - 2002. június 9.

Az előző napi In Flames hatására úgy ébredtem reggel, mint akit álmában agyonvertek, szóval féltem az estétől/délutántól. Szerencsére csak 4-re kellett menni, így volt időnk pihenni. Lehet hogy a szervezők gondoltak erre?
Elsőként - a Slayer dobcájg gondjainak köszönhetően - a debreceni Szeg lépett késve színpadra. Őket láthatóan kevesebben ismerték, mint bármelyik másik fellépő zenekart, ennek ellenére profin nyomatták. Nem mondanám, hogy maximálisan szimpatikus az énekes vörös overálja, meg az átkötőszövegeik / szövegeik, de azért rendesem "szegeltek". Amolyan Prongos súlyosságot nyomatnak, hasonlóan krokodilbőr hangzással. Szerencsére ez koncerten a lehető legjobb megszólalással röffent meg. Nekem nagyon tetszett, amit műveltek zeneileg, főleg hogy a magyar (és nem csak magyar) délutáni zenekarok közül toronymagasan a legjobban szóltak. Jól bemozogták a színpadot is, már csak a még fogósabb nóták hiányoznak, mert az ilyen minimálriffes stílusban csak azoknak van értelme. Na nem mintha annyira rosszak lennének a számaik, mert pl. a Caroline, egyből lejött, meg a Gezbee Nights is. Az ex-Necropsiás Szilágyi Pisti is nagyon ott volt a dobcájgon, igen pontosan ütött.

A második fellépő a Cadaveres De Tortugas volt. Őket valamiért annyira nem ismerem. A három 6-os pólós gitáros befordulás nagy ötlet volt, de sajnos a koncert egy nagy szürke masszaként maradt meg bennem. Nem voltak igazán elsőre ragadó riffek, énektémák. Kongás, perkás is díszítette a zenét, de sajnos nem igen hallatszott mit művel. Egész végig ünnepelték hogy a Slayer előtt játszanak (ez eddig érthető), de valahogy kevésbé szimpatikusan, mint a Szeg. Lehet, hogy velem van a gond, mert sokan beindultak rájuk, de ha objektíven nézem, sem a hangzás nem állt pártjukra, sem az elsöprő lendületet nem éreztem.

Az Amerikából hazatért Blind Myself koncertje hangulatosabbnak bizonyult, de a hangzás nem állt az ő pártjukra sem. A gitár egy nagy éles valami volt, pedig biztos állatok a témák lemezen. A kiállás (tisztára mint valami amerikai manda), előadásmód viszont teljesen profi volt. Áradt az egészből valami gonosz erő, hidegség, de a számok valahogy elvesztek közben.

Érdekes hogy ennek a nagy ünnepnapnak a zenekarai tetszettek legkevésbé (persze az Ölőn kívül), és az az igazság, hogy az ő ténykedésüket annyira nem is követtem nyomon. Valahogy túl egysíkúvá, monotonná válik az ilyesmi modernnek mondott extrém, de egyszerűbb zene egy idő után.

Féltem, hogy a Slayer koncertje nem fog beindítani, mert eléggé kikészültem testileg-lelkileg az előző két nap alatt, és az is motoszkált a fejemben, mi lesz, ha a Manowaréhoz hasonló hangerőn a gyors Slayer riffek teljesen elvesznek a masszában. Ezt az is erősítette, hogy az előző két koncert eléggé betegül szólt.
Aztán amikor felcsendült az új lemez intrója, a Darkness Of Christ majd a Disciple, minden gondolat azonnal kitódult a fejemből és már indultam is a keménymagba egy hatalmasat őrjöngeni. Hangos volt a sound és nyers, a szólók és néha a pergő el-elvesztek a nagy gitárhadviselés alatt, de ez láthatóan senkit nem érdekelt. Ez aztán a Slayer volt, nagyon gyilkos formában. Alig hagytak pihenőt és máris jött a War Ensemble war for waaaaaaaaar!!!!

A sorrendre nem emlékszem, mert ilyen, hogy jegyzetelés szóba sem jöhetett volna tömegben, annyira vad volt a buli. SlayerAz újról volt még a Bloodline, God Send Death, Payback meg az Exile azt hiszem, ugyanis a szürkeállományom kiráztam a fejemből.  És persze klasszikusok: Raining Blood (szakadó esőben arrrghhh!!!), Postmortem, Angel Of Death, Dead Skin Mask, Die By The Sword, Mandatory Suicide, Seasons In The Abyss (az akusztikus intro nélkül), South Of Heaven (lassulva-gyorsulva a megfelelő részeknél), a végén Chemical Warfare, Jesus Saves, Hell Awaits és a State Of Mind a sokat vitatott Diabolus-ról. Iszonyat fények, a szokásos - mondjuk elég hitvány vagyok, mert ez volt az első Slayer koncertem  - gonoszka Araya szövegek, Kerry King bikanyak, tremolónyerregései, szinte a hangfalakba dugott kopasz feje és morc szakálla, Hanneman agyasabb szólói, és el ne felejtsük Lombardo iszonytatóan dinamikus dobmunkáját. Kegyetlen volt, amit művelt a fordított baseballsapis manusz. A tukákat végig annyira dinamikusan nyomta, mint más senki, ja és a cineket ezekben duplázta, tehát a tu-ra és a ká-ra is ment egy cin . Valamint a lábmunkája, pörgetései (ottand az Angel Of Death középrészének végén ugye!!!) is eszelősek voltak, igazi király! Aki nem látta őket, nem tudom mikor fogja együtt megtekinteni az eredeti négyest, mert ugye ez ősenergia, ősrobbanás a köbön. Mindez 4 hangszerrel+énekkel. (Ja, meg persze nem akármilyen hangcuccal alapban.) Zseniális! Nem volt kiállás, szólózgatás, magamutogatás, hanem csak egységben az erő.

A hangerő tényleg eszelős volt amúgy náluk is, de szerintem még két gitárral is tisztább, mint Manowaron az egy szállal. Egy vénákig hatoló, vérprofi, pengeéles gyilokkoncert volt, az biztos. Életem egyik legdurvábbika.
Érdekes volt amúgy, hogy Slayeren mennyire keveredett az életkor, öreg 40-esektől az egészen fiatal black metalosokig volt itt mindenki. A csúcs az a fószer volt, aki az At The Gates pólómra pillantva fölkiáltott: Tomas Lindberg! 40 éves hót ősz hosszú hajú rocker! Isten volt az az ember!

Ja, mi is volt még? Eső, eső, eső (persze rövidgatyában az előző napi forróság után). Apropó! A Summer Rocks egyetlen hátránya az, hogy szabadtéri rendezvény ellenére, nincsen sátras, vagy egyéb szálláslehetőség, ez szerintem eléggé leapasztja nézőszámot. Megértem, hogy nem akarnak atomrészeg punkokat, vagy mittomén, de azért többen aludtak ott szakadó esőben padokon, azok közül, akik mind a 3 napot szerették volna látni… és mondjuk Szegedről jöttek. Ja, meg kicsit lehetne tágítani még a palettát, pl. igazi véres death metal brigád még sohasem volt az a SR-on.
Amúgy az év eddigi legjobb három napja volt ez többezer emberkének, abban biztos vagyok. Nekem biztos. Most már nem is tudom mit várjak még. Ja, de, Kreatort a Szigeten!

Tóth Balázs

In Flames, Ten, Borknagar, Dead Soul Tribe, Dying Wish
Budapest, Petőfi Csarnok - 2002. június 8.

A második nap első kellemes meglepetése volt mindjárt a heavy/gothic/death metalos Dying Wish, a bika hangzás miatt is. Ez a jól eltalált megszólalás ugyancsak jelentős tényezőnek bizonyult a püspökladányiak sikerében, mert ha nem is voltunk ekkor még sokan (megjegyzem, a főbanda alatt sem döngetett nézőcsúcsokat a PeCsa), az első néhány sor egyáltalán nem maradt visszafogott! A színpadi kiállásában eleve meggyőző Wish zenészei pedig jó adag plusz energiát nyertek ezáltal. Nem csupán azért állítom ezt, mert Jani, a dobos srác ugyanezt mondta nekem a koncert után, mármint az oda-vissza történő energiaáramlásról...

A Devon Graves (egykor Buddy Lackey) énekes vezette Dead Soul Tribe szűk egy órájától már inkább élettől lüktető, DeadSoul Tribefelszabadult örömzenélést vártunk, a frontember múltja miatt egy-két Psychotic Waltz számmal megtűzdelve. Sajnálatos módon ebbe vastagon belerondítottak a hangzásbeli problémák, elhangolódások egész sora. A muzsika érzésvilága nekem ilyen viszonyok között is lejött, de a rengeteg leállás finoman szólva nem kedvezett az összhatásnak. Devon - maradjunk ezentúl az új névnél! - előttem itt debütált gitárosként és időnként vonóval is próbált minél bizarrabb hangokat kihozni a hathúrosból. A hangja meg, akárcsak jellegzetes dallamai, még mindig fantasztikus! Sűrű bocsánatkérések és sajnálkozások közepette valóban elővarázsoltak pár klasszikus "valcert", ám az igazi kárpótlás mégiscsak egy saját klubkoncert lenne. Átjössz a közeljövőben Bécsből, Devon, vagy mi menjünk? ))

A Borknagar a 2000. évi Summeren kimaradt nálam és az alkalom adta magát a pótlásra, az ő műsoruk élvezetét azonban hasonló körülmények nehezítették meg számomra. Náluk sem kell sokkal több mindent egymáshoz belőni, mint a Dying Wishnél, noha a zene az atmoszférikusabb vonalon halad, a keverés mégis cserbenhagyta őket. Hol voltak azok a gitárok, a szentségit?! Megint más kérdés, mennyire hatásos egy Dead Soul Tribe- vagy Borknagar-módra átszellemült muzsika verőfényes napsütésben, pokoli hőségben... Amennyivel többen ismerik Vintersorgékat (ő sem akármekkora hang ám!), arányaiban kb. annyival nagyobb sikert is arattak, de szerintem ideálisabb körülmények között igazán maradandót alkothattak volna.

Megtette ezt helyettük a Ten. A britek AOR/hard rockja is sok összetevőből álló, rétegesen meghangszerelt muzsika, ám csodák csodája, sikerült hibátlanul megszólaltatni! Ilyen alapokon pedig valósággal szárnyalt a csapat. Gary Hughes mélyebb fekvésű, bársonyos hangja és imponálóan elegáns előadásmódja pláne. Fazonálisan ugyancsak rokonszenves a gárda, egyedül a szerény kinézetű Chris Francis gitáros lógott ki a képből valamelyest, ő mintha csak a Thresholdból lépett volna elő. A másik "bárd", John Halliwell kinézetre tökéletes Marty Friedman-klón, sőt hangszermárkák terén is hasonló az ízlése a volt Megadeth-szólóséhoz. Steve McKenna bőgőssel együtt ők vitték bele a metalt az összképbe. Mindegyik albumukról előszedtek legalább egy számot, a leghevesebb visszhangot alighanem a The Stranger keltette. Napokon belül a második abszolút tartalmasan szórakoztató dallamos rockbuli az E-Klubos Dokkent követően!

Az est főbandája, az In Flames szintén mintaszerű támadást vezetett végig. Láttam őket egy rosszabb napjukon és láttam őket sziporkázni is, ez a mostani meg a legtutibb általam szemrevételezett fellépésük volt! Klassz fazonok, atomhangzás és káprázatos fények - a tomboló siker egyszerűen nem maradhatott el! Nem vallom magam In Flames rajongónak, de vitathatatlan, hogy ez a csapat teljességgel felnőtt a feladatához és érett, 100%-osan tömegszórakoztatásra kitalált show-val rukkolt ki. Az általuk képviselt jellegzetesen svéd stílus (is) a metal jelenje, az pedig, hogy a jövő mit hoz, rövidesen kiderül. Talán éppen egy újabb budapesti fellépést Anderséktől az ősszel, de akkor már önállóan. Addig is elmondhatom, méltóképpen zárták a skandinávok a szombatot.

Tauszik Viktor

További fotók:
Blind Myself
Borknagar
Deadsoul Tribe
Dew-Scented
In Flames
Manowar
Slayer
Szeg
Ten

 

Hozzászólások 

 
+4 #1 vova666 2013-05-05 22:00
Ott voltam! Életem első Slayer koncertje volt, és azt kell hogy mondjam, a legmeghatározób b.... Amikor hazaértem a buliról és félmeztelenre vetkőzem, a szobatársam azt kérdezte, megerőszakoltak -e....tiszta kék-zöld voltam mindenhol, de persze ezt a buli alatt nem vettem észre...azután még háromszor láttam őket, még kétszer Hannemann-nal és egyszer Pat'Obrien-nel, de őket megunni nem lehet...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Sodom - Budapest, Diesel Klub, 2011. február 13.