Shock!

A tavalyi Disturbed/Megadeth után ismét metáléjszakára mehettem a Papp Lászlóba, tehát nagy örömömre végre nem a Barba Negrába szorult be az egyre növekvő deathcore-rajongótábor. Ugyanakkor a bejutást ismét sikerült megbonyolítani az aréna körüli feljárók lekordonozásával, és a megszokott egyszeri jegyérvényesítés helyett, legalább három soron is át kellett jutni ismételt belépőfelmutatással. A kiemelt állóhelyhez való karszalagot ráadásul csak a tánctéren található terelőnél adták, a sötétben bénázva.

Bár a Humanity's Last Breathről lemaradtunk, érkezésünkkor pont kezdett az általam kevéssé ismert Shadow Of Intent, ezért kíváncsian sörözve gyorsan előre is mentünk, hogy megnézzük, mit tudnak. Ben Duerr énekes személye elsőre olyan hatást keltett, mintha egy Váci úti irodából ugrott volna be munka után egy random informatikus, viszont hangja erősen rácáfolt erre. Többször is az az érzésem támadt, miközben hallgattam, mintha Alex Terrible állna a színpadon, csak a nyers orosz medvehang helyett egy mélyebb, ördögibb változat szólna belőle. Sietve, szinte megállás nélkül darálták a számokat, „ami csak belefér az időbe" stílusban.

Utánuk a Whitechapel következett, akik a legutóbbi turnén is elkísérték a Lornát, jól támogatva egymást. A Prisoner 666 kezdésével – amit pár fiatal hallgató 66-7-re viccelt el – egyből belecsaptak a tavaly megjelent albumba, öt szám is elhangzott a Hymns In Dissonance-ről. A Hate Cult Ritualt a hozzá tartozó kántálós intro is megelőzte, ami alatt Phil Bozeman a szarvas koponyamaszkkal végezte el a közönség elől álló tagjain a térítést. Végül négy régebbi számmal zárták a nekik szánt szekciót a 2007-es és a 2008-as lemezekről.

21:25-re elkészült a színpad, a Lorna Shore-logós takarófüggöny pedig lepelként hullott alá, és egyből be is tolták a közönséget a deathcore-darálóba a friss I Feel The Everblack Festering Within Me Oblivionjével. A színpadi elemeken a szám klipje is többször felvillant, bár nem sikerült elterelni vele a figyelmet a frontemberről. Will Ramos önmagában is jelenség féloldalas, nőkben is irigységet keltően hullámos hajával, és ugyan okaknak túlzás ez a hang, a végtelenségbe tolt, röfögéssel vegyített screamskála, de engem valamiért mindig csodálattal tölt el, miként képes erre valaki. Will már az elején jelezte, hogy az előző koncerten meghúzta a hátát, ezt nézzük el neki, de mindent megtesz a buliért, mert „the show must go on."

Bemelegítésnek lepörgött a kezdőszám mellé a szintén tavaly kiadott Unbreakable és War Machine, és a szokásos wall of death nyitással kellően fel is hergelték a közönséget. Az új számok energiája rendben viszi tovább az eddigi albumok hangzását, én személy szerint még több erőt és dühöt érzek bennük, főleg a néhol apokaliptikus hangulat hatására. Ezután a kevésbé napra készeknek visszaugrottak a Sun//Eater-hez, amit ismét négy tavalyi tétel követett, köztük a Glenwood, ami Will családi életének és sorsának fejezeteibe nyújt erős betekintést. Kis szünet után elhangzott a „van egy jó és egy rossz hírem" mondat, apróbb pánikot keltve, amit a „kezdem a rosszal, jön az utolsó szám" szomorú morgolódássá csavart. Szerencsére ezt a jó hír – „de ez egy trilógia" – hamar továbblendítette, ahogy mindenkinek leesett: a Pain Remains címadója következik, ami háromrészes tételként még nettó húsz percet hozzáad az estéhez. A szám közben még jobban besűrűsödött a könnyes szemmel videózó lányok tömege, szóval a bandának sikerült elérnie a megcélzott érzelmi szőnyegbombázást az arénában.

Elköszönés után egy közepesnek sem mondható „one more song" kántálásra azért csak visszajöttek a To The Hellfire-rel, hogy azért a legfőbb röfögős szám se maradjon el, érthető módon az előző koncerthez képest a lista végén megadva a finálét. A közel másfél óra alatt többször is hallottam az „ez az, bazmeg ezért jöttem"-et, ami nem meglepő, mert a műfajon belül tényleg egyedi szintet képvisel a Lorna. Ez ráadásul nem csak Will képességeinek köszönhető: Adam De Micco szólói közben érezhető, hogy a srác teljesen más dimenzióba kerül, miközben játszik, de Austin Archey dobjátéka szintén önmagában is hallgatható szint, simán elhallgattam volna tőle egy dobszólót is két szám között. Mike Yager pedig új szakáll/bajusz kombójával akár a Wind Rose-ba is beférne egy kis törpös cosplayre, de egyelőre inkább Willt egészíti ki némi háttérvokálozással.

Összességében személy szerint örülök, hogy feljebb lépett a Barbából az Arénába a Lorna, bár saját hang- és fénytechnikával ott sem volt rájuk panasz, de itt a hosszában elforgatott színpaddal közelebbi, nagyobb élményt tudtak nyújtani. A deathcore érthetően több, korábbi generációs metálrajongónak erős túlzás, de rejlik ebben a zenében valami extra, amit érdemes meghallgatni legalább egyszer. Vagy ahogy egy, a tömegben mögöttem álló srác megfogalmazta: „Megmondom őszintén, már vagy egy éve nem voltam ilyen desznyódaráló metálon, de néha ez is kell, hogy kiengedjem a gőzt!" A koncert végén egyértelmű utalást kaptunk arra, hogy hamarosan visszatérnek Budapestre, és közben a Slaughter To Prevail is bejelentkezett egy nyílt bejegyzéssel, amiben felkérte a bandát, hogy turnézzanak együtt. Nem akarok ötleteket adni a szervezőknek, de egy budapesti Slaughter/Lorna-koncert ereje talán még a választások utáni indulatokat is képes lenne lecsitítani – bár a nagyanyámat nem biztos, hogy el merném vinni rá.

Fotó: Lányi Kristóf (a RockStation szíves engedélyével)