Shock!

August 22.
Friday
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Queensryche: Operation: Mindcrime

0503qr_c2013. május 3. van, így most szépen tegyük el az agyunk hátsó rejtekébe a Queensryche környékén az utóbbi bő egy év folyamán történt malőröket, feledkezzünk meg köpködésről, verekedésről, szájkarate-hadjáratokról, Geoff Tate új zenekarának minősíthetetlen átjáróházasdijáról, sőt – bár ezek azért nem annyira rosszak, mint azt állítani szokás – toljuk félre azokat a vitatott lemezeket is, amiket a seattle-i metal csapat letett az asztalra 1997 óta. Sikerült a nehéz mutatvány? Ebben az esetben utazzunk vissza huszonöt évet az időben, amikor a szebb napokat is látott ötösfogat minden idők egyik legjobb albumával rukkolt elő.

A seattle-i Queensryche ugyan Iron Maiden és Judas Priest ihletésű, pengeéles heavy metallal kezdte karrierjét, de soha nem számítottak semmilyen értelemben sem tipikus hangzású csapatnak. A csapatot a The Mob és a Myth nevű formációk romjain hozta létre a Chris DeGarmo / Michael Wilton gitárduó, Scott Rockenfield dobos és Eddie Jackson basszer, akik a seattle-i egyetemen korábban politológiát és közgazdaságtant tanuló Geoff Tate énekesben találták meg ideális frontemberüket. 1983 tavaszán, saját kiadásban jelentették meg első EP-jüket Queensryche címmel (amit nyitó- és húzódala miatt sokan mind a mai napig Queen Of The Reich-ként ismernek), majd ennek alapján még az év augusztusában leszerződtette őket az EMI, amely újfent megjelentette a minialbumot átkeverve, új borítóban. A csapat ezután olyan bandák előtt mutatkozhatott be Amerikában, mint a Twisted Sister, a Quiet Riot vagy a Def Leppard. A minialbum hatalmas szakmai sikert aratott, és mindenki figyelni kezdett a bandára, akik első teljes nagylemezükkel, az 1984-es The Warninggal igazolták is a várakozásokat. A Pink Floyd mellől is ismert James Guthrie producerrel készített album egy teljesen kiforrott stílusú csapatot mutatott: sötét atmoszférájú, misztikus hangulatú heavy metal muzsikájuk monumentalitását csak fokozták Michael Kamen nagyzenekari megoldásai, amik ekkoriban teljesen egyedülállónak és formabontónak számítottak a műfajban.

megjelenés:
1988. május 3.
kiadó:
EMI
producer: Peter Collins

zenészek:
Geoff Tate - ének
Chris DeGarmo - gitár
Michael Wilton - gitár
Eddie Jackson - basszusgitár
Scott Rockenfield - dobok

játékidő: 59:14

1. I Remember Now
2. Anarchy-X
3. Revolution Calling
4. Operation: Mindcrime
5. Speak
6. Spreading The Disease
7. The Mission
8. Suite Sister Mary
9. The Needle Lies
10. Electric Requiem
11. Breaking The Silence
12. I Don't Believe In Love
13. Waiting For 22
14. My Empty Room
15. Eyes Of A Stranger

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

A The Warning egy lehetséges új utat mutatott meg az egész heavy metal színtérnek, és kétségtelenül kora egyik legkiemelkedőbb lemeze volt. A csapat nem lett azonnal világsztár, de az album jól fogyott, és a KISS előzenekaraként lefolytatott amerikai turné is sokat emelt az ázsiójukon, így a kiadó megelőlegezte nekik a bizalmat a következő nekifutás előtt is. Az 1986 júliusában kiadott Rage For Order még tovább terjeszkedett: az addig sem éppen egysíkú paletta még tovább színesedett, a hangzás és a tartalom egyaránt új dimenziókat kapott, a zenekart pedig ekkor már egyenesen a Rush modern kori utódjaként, az akkori terminológia szerint „a techno metal királyaiként" kezdték el emlegetni. A pengeéles intelligenciával megírt, mai füllel is megdöbbentően friss megközelítésű album formabontó hangszerelési megoldásokat és elejétől végéig tökéletes dalokat rejtett – bővebb elemzésébe csak azért nem érdemes ezen a helyen belemenni, mert előbb-utóbb úgyis ebben a rovatban foglalkozunk majd vele.

Habár a csapatra a kiadó emberei által ráerőltetett bizarr, középkorias imázs sokakat félrevitt, a Rage For Order végül még tovább emelte a Queensryche presztízsét, és a Bon Jovival, illetve Ozzy Osbourne-nal közös turnékon is sikerrel szerepeltek. Az igazi nagy áttörés azonban továbbra is váratott magára. Geoff Tate: „Szerettük volna, ha a Rage For Order nagyobb sikert arat, de a rádióállomások nem játszották a dalainkat. Egy zenekar számára nagyon fontos a rádió, de dalszerzés közben nekünk nem ezen jár az eszünk, mert nem kislemezekben, hanem jó albumokban gondolkodunk. Nem az a célunk, hogy egy-két slágeres refrénnel eladjunk egy rossz, összecsapott nagylemezt. A lemezcégünk is elfogadott minket ilyennek, és nem követeltek tőlünk slágernótákat. Persze a Rage For Orderen is rengeteg olyan dallam és harmónia van, amire vissza lehet emlékezni, de a dalok nem a rádióállomások kedvéért készültek. Egyértelmű, hogy el kell adni egy bizonyos mennyiségű lemezt ahhoz, hogy egyáltalán legyen pénzünk turnézni, de ez talán a rádiók segítsége nélkül is menni fog. Elvégre az Iron Maiden is így lett sikeres..." A banda ekkori kreativitását jól jellemzi, hogy a maga nemében tökéletes, korát hosszú évekkel megelőző Rage For Order sem vett ki belőlük túl sokat, és a következő album munkálatai már 1986 decemberében megkezdődtek – vagyis a banda még vastagon turnézott a kettes lemezzel, amikor az agyuk már a következő vállalkozáson járt. Csak ösztönözte őket, hogy ekkoriban szerződtek le Peter Mensch és Cliff Burnstein menedzsmentjével – vagyis minden adott volt hozzá, hogy az új lemez tényleg nagyot robbanjon.

0503qr2Nagyon hamar eldőlt, hogy a harmadik Queensryche mű más oldalról fogja majd meg a dolgokat, mint elődei: a koncepció először Tate agyában fogant meg, de a többiek is szinte azonnal rábólintottak, hogy az anyag egy összefüggő sztorit meséljen el. Manapság az ilyesmi megszokottnak, sőt, unalomig lerágott csontnak számít, akkoriban azonban a metalban – King Diamondot leszámítva – távolról sem volt általános az ilyesmi. A politikai és vallási szálakkal vastagon átszőtt, fordulatos történet középpontjában az utcakölyök Nikki állt, akit a föld alatti ellenállási mozgalmat vezető Dr. X berángat szervezetébe, majd véreskezű bérgyilkosává teszi a kábítószerekkel magához láncolt fiatalembert. Tate: „Az ötlet nem egy könyvből vagy egy filmből származott, hanem az én fejemből pattant ki, méghozzá hirtelen, miután az évek során egy rakás különböző emberrel beszélgettem a világ dolgairól. A szövegeket állati kemény meló volt véglegesre formálni, és rengeteget kutattam hozzájuk. Sok időt töltöttem azzal, hogy tényleg utcai figurákkal beszélgettem: olyanokkal, akiknek nem volt tető a fejük fölött, kizárólag az állami segélyekből éltek, és a leveskonyhákon ettek. Rengeteget voltam ilyen szegény emberek között, és sok inspirációt merítettem tőlük Nikki figurájának megalkotásához. És persze tanulmányoznom kellett vallási, politikai és társadalmi összefüggéseket, hibákat is."

A csapat óriási fába vágta a fejszéjét a vállalkozással, és nem is kapkodták el a munkát. Chris DeGarmo: „Miután 1987 februárjában hazatértünk a turnéról, tényleg nagyon belevetettük magunkat a munkába: csak a dalszerzés nyolc teljes hónapot vett igénybe. És a végén – mint mindig – úgy kezdtük meg a stúdiózást, hogy sokkal több dalunk volt, mint amit fel tudtunk használni. Mivel a lemez egy történetet mesél el, nem pusztán annyi dolgunk akadt ezekkel, hogy húszból kiválasztunk tíz legjobbat. Minden nóta, ami felkerült az albumra, direkt, különleges okkal kapott rajta helyet. Mindössze annyi volt a kérdés, milyen messzire tudjuk elvinni a sztorit úgy, hogy ne fullajdon unalomba." Egy ilyen anyag végső formába öntését egyedül persze kockázatos vállalkozás lett volna véghezvinni. A zenekar eredetileg a Rage For Ordert is jegyző Neil Kernon producerrel akart dolgozni, őt azonban elszólították a Dokken Back For The Attack albumának munkálatai. Így került a képbe Peter Collins, aki korábban poposabb hangzású lemezeken dolgozott, a rockszíntéren pedig a Rush 1985-ös Power Windows-ával ismerték meg a nevét. Legutóbbi munkája szintén Geddy Lee-ékhez kapcsolódott, jószerivel az 1987-es Hold Your Fire felvételeiről esett be a Queensryche-hoz. Tate: „Egyre csak közelebb és közelebb kerültünk a munka kezdő időpontjához, de Neil még mindig nem fejezte be a munkát a Dokken lemezén, így aztán gyorsan össze kellett kapnunk magunkat, és olyan fürgén kellett kerítenünk egy új producert, ahogy csak lehetett. Peter nevét a menedzsmentünk dobta be, és egyből tudtuk, hogy ő a megfelelő ember a munkára. Az elejétől kezdve tudtuk, hogy az Operation: Mindcrime a Queensryche addigi legnagyobb szabású projektje lesz, így rengeteg időt töltöttünk a pre-produkciós munkálatokkal és a tervezéssel. Találkoztunk párszor Peterrel, megvitattuk a terveket, és gyorsan eldöntöttük, hogy vele fogunk dolgozni. Ő is élvezte a közös melót, mert ugyanolyan munka-alkoholisták és perfekcionisták vagyunk, mint ő. Peter elvárja, hogy minden zenész a lehető legtöbbet nyújtsa, és a Rush tökéletes példa erre: elképesztő muzsikusok, akik képesek voltak folyamatosan mindig megújítani a stílusukat, és új területeket felfedezni. Peter egyfajta utcai orientáltságú, utcaian okos, agresszív hangzásban gondolkodott, ami passzolt a lemez sokféle törekvéséhez, hiszen a dalok között egyaránt voltak gyors, már-már thrashes ritmusú témák, groove-os nóták, és egy tizenegy perces, nagyzenekari hangszerelésű darab is befért."

0503qr1A '80-as évek megalomániáját mutatja, hogy noha távolról sem számítottak még sztárbandának, a lemeztársaság érezte a fantáziát a Queensryche-ban, és komoly összegeket fektetett a felvételekbe. Jellemző, hogy a banda és a producer által megcélzott csúcskategóriás albumra még ez is csak bajosan volt elegendő. Peter Collins: „Mielőtt közösen kezdtünk volna el dolgozni, a legutóbbi lemezükből olyan 150 ezer példány mehetett el, vagy valami ilyesmi. Az Operation: Mindcrime-nál 320 ezer dollárból gazdálkodhattunk – ennyi járt akkoriban egy csapatnak, amelyik rendelkezett két-három albummal, és meg sem közelítette az aranylemezes szintet. És bizony nagyon szenvedtünk, hogy kihozzuk a lemezt abból a 320 ezer dollárból... Manapság még egy nagyobb zenekarnak is szinte lehetetlen lenne ennyi pénzt kipréselni a lemezcégből egyetlen albumra. És ehhez akkoriban még hozzájött, hogy a kiadók lazán több pénzt költöttek utána egy videóra, mint magára a lemezre. Szigorúan ragaszkodtak hozzá, hogy a felvételek költségét tartsuk mondjuk 200 ezer dollár alatt, aztán utána lazán 200 ezernél többet költöttek el napok alatt egyetlen klipre."

A zenekar Pennsylvaniában és a kanadai Québecben dolgozott a felvételeken, Collins mellett James „Jimbo" Barton és Paul Northfield hangmérnökökkel, a nagyzenekari hangszerelésű betétek megkonstruálásában és kivitelezésében pedig ismét Michael Kamen sietett segítségükre (akit később többek között például a Metallica is a Queensryche-hal közös munkái miatt kért fel partnernek). A női főszerepre, a hányattatott sorsú apáca, Mary nővér megformálására egy poposabb vonalon mozgó, ismeretlen, ám annál tehetségesebb énekesnőt kértek fel Pamela Moore személyében. A két korábbi album tökéletességének ismeretében talán nevetségesen hangzik, hogy a Queensryche ekkorra érett össze igazán zenekarként, pedig a tagok szerint ez volt a helyzet. Michael Wilton: „Teljesen ösztönösen dolgoztunk azokból a hatásokból, amiket korábban magunkba szívtunk, és az öt személyiség összevegyítéséből jött ki a végeredmény. Nyilván volt a lemezen rengeteg Yes és Pink Floyd hatás, hiszen ezeket a progresszív bandákat mindannyian szerettük. Olyasmit játszottunk, amiben kényelmesen éreztük magunkat, de a téma és a koncepció sokkal élőbbé, háromdimenziósabbá tette a zenét. Ez egyben nagyon megindította a kreativitásunkat is, és sokszínűbbé varázsolta a munkánkat. Először a rockosabb, direktebb nótákat írtuk meg: a címadót, a Speaket és talán a Revolution Callingot, ezek után kezdtünk el terjeszkedni más irányokba is. Talán a Suite Sister Mary állt össze utolsóként a nagyzenekar és az egyéb kiegészítő elemek miatt. Sok apró kihívást tartogatott a munka zenei értelemben, mert gyakorlatilag az összes dalban vannak olyan elemek, amiket alaposan át kellett rágni, hogy a helyükön vannak-e. A csapat mindenesetre nagyon olajozottan működött: azon a ponton voltunk, amikor már tényleg állati jól tudtunk közösen együtt zenélni, igazi szilárd gépezetként. Mindezt a kor, a sok turné és a hangszeres tudás biztosabbá válása hozta el. Mindenki profi módon hozta, amit kellett. Tudtuk, hogy elértünk egy új szintet. Chris pedig félelmetesen odatette magát az egész munka alatt, a legapróbb részletekre is nagyon odafigyelt. Jó értelemben versenyeztünk egymással, ami azt eredményezte, hogy időről időre túl tudtunk lépni a saját határainkon."

0503qr5

Érdekes, hogy a hihetetlenül idegölő és aprólékos munkából fellélegezve a csapat tagjai először nem voltak teljesen biztosak benne, mennyire jártak sikerrel a kísérleteik. Wilton: „Először kicsit furcsának találtam a produkciót, a lemez hangzását. Akkoriban az ember automatikusan azt a bizonyos nagy, '80-as évek-beli megszólalást akarta, a Mindcrime azonban más volt, sokkal hidegebb. Pár hallgatás után persze ráéreztem, és azt hiszem, pont ettől a különlegességtől állta ki az idő próbáját annyira. Megvolt a saját íze, a saját színvilága, és visszatekintve nagyon örülök, hogy produkciós szempontból sem egy tipikus '80-as évek-ízű, nagyhajú lemez született azzal a hatalmas, gigászi hangzásképpel meg a visszhangokkal, hanem keményebb, természetesebb sound. Mindez a zenébe is beszivárgott, plusz energiát adott neki, és különösen igaz ez Geoff hangjára." Tate: „Olyan zenét akartunk alkotni, ami illik a sztorihoz. Mivel a történet az utcai, való életről, erőszakról, céljukat vesztett emberekről, az agyak manipulálásáról szól, a zenének is muszáj volt durvának, keménynek és gitárorientáltnak lennie. Az Operation: Mindcrime megszólalása ellentétben áll a Rage For Order hangzásával, de abból a szempontból egyenes folytatása a kettes lemeznek, hogy itt is rendkívül komoly témák állnak a középpontban. Már a The Warning albumon is egy-egy nagyobb témakört felölelve dolgoztunk, de ott egyfajta misztikus, mitológiai környezetbe ágyaztuk a szövegeket. Aztán idővel rájöttünk, hogy a kortárs környezetben elhelyezett szöveggel és főleg sztorival mindenki könnyebben tud azonosulni, így éppen ezért a harmadik lemeznél egy konkrétabb és maibb történetben gondolkodtunk. Az Operation: Mindcrime sztori három fő karaktere személyes élményeken nyugszik, a lemez központi gondolata pedig az, hogy a világ fő jellemzője a tömegek manipulálása, ami mára egészen elképesztő méreteket öltött. Aki olyan pozícióban van, rendszerint igyekszik kihasználni az általános iskolázatlanságot, és tudatlanságban akarja tartani az embereket. Mint amerikai állampolgároknak és egyben művészeknek, jogunk és lehetőségünk van kifejteni, miként lehetne változtatni ezeken a dolgokon. Kötelességünknek érezzük, hogy felnyissuk az emberek szemét. Azt akarjuk elérni ezzel az albummal, hogy aki leül és meghallgatja, az el merjen gondolkodni a világon, rá merjen kérdezni a dolgokra, és ne fogadjon el feltételek nélkül mindent, amit az újságokban olvas vagy a tévében lát."

Az Operation: Mindcrime kapcsán nyilván felmérhetetlen mulasztás lenne nem megemlíteni a Pink Floyd The Wallját, mint fő előképet, azokkal a vélekedésekkel azonban messzemenően nem értek egyet, amelyek szerint a Queensryche nem csinált mást, csak metalba ágyazta a tíz évvel korábbi remekművet. A két album gondolatisága, mondanivalója és szövevényes zeneisége ugyanakkor egy tőről fakad, ehhez nem is férhet kétség. A lemez már a kezdésnél egyből beszippantja a hallgatót az I Remember Now hangjátékkal és az Anarchy-X monumentális, utánozhatatlan hangzású nyitányával: utóbbit egyébként a Rage For Order című, az előző albumra végül fel nem került szám témáinak felhasználásával írták, és már itt kiütközik, mennyire egetrengető tökéletességgel szól a produkció. (Jól jellemzi az anyag hi-tech hangzásának és zenei anyagának időtálló voltát, hogy amikor a '90-es évek végén átvettem egy mindenféle QR-előképzettségtől mentes cimborámnak, az illető egyszerűen nem akarta elhinni, hogy nem valami friss megjelenést hall, hanem egy 1988-as albumot.) A megszólalás kristálytiszta és polírozott, úgy hatalmas terű, hogy mentes a '80-as évek agyonvisszhangosított, műanyag pop metal tónusaitól, és számos korabeli albummal ellentétben hihetetlenül hangsúlyosan és gyönyörűen szól rajta a ritmusszekció is: itt nyerték el végleges hangzásukat Scott Rockenfield összekeverhetetlen, pisztolylövésre emlékeztető pergői, és Eddie Jackson basszusgitárja is végig csodálatosan röfög.

0503qr3

Az Operation: Mindcrime a felvezetés után végig a tökéletesség olyan fokát hozza, ami csupán nagyon kevés zenekar nagyon kevés albumán jött össze a műfaj immáron több mint négy évtizedes története során. A sztoriba nem megyek bele részleteiben (akit érdekel, ezer helyen utána tud nézni), az azonban biztos, hogy a zene és a szöveg egysége csakis a The Wallhoz hasonlíthatóan gördülékeny és perfekt: mindkét rész megáll a maga lábán is, ám szó sincs arról, hogy bármelyiket is alárendelték volna a másiknak. Ennek következtében az album dalai külön-külön is maradéktalanul élvezhetőek, egyvégtében hallgatva pedig valósággal katartikus a hatás.

Az album két orbitálisan nagy himnusszal indul: a szikrázó gitártémákkal operáló, feszültséggel telített, hatalmas kórusú Revolution Calling a Queensryche történetének egyik legtökéletesebben megformált slágere, az utána következő címadó pedig ugyan csak amolyan gonoszul óvakodik be a hátsó ajtón (nem véletlen, elvégre ez Dr. X antréja...), ám cseppet sem hagyományos dallamai és szerkezetei ellenére a bridge és a refrén itt is egyből ragad, az óriási szólóról nem is beszélve. A Speak és a Spreading The Disease kettőse a zenekar heavy metalos gyökereit villantja fel brit hatású harmóniagitárjaival és riffelésével, a Speak enyhén darkos beütésű kórusa leplezetlenül idézi meg az első két lemez hangulatát, a Spreading The Disease középrésze azonban nemhogy 1988-ba, hanem legalább tíz évvel későbbre lökte előre a bandát (maradjunk annyiban, hogy itt egyértelműen tetten érhető: még a Marilyn Manson is tanult a Queensryche-tól). A keserű, szomorú tempóban menetelő, csodálatos dallamokkal teli The Mission úgy jelent újabb csúcspontot a csúcspontok albumán, hogy egyben felvezetést is képez a tizenegy percet közelítő Suite Sister Maryhez, a lemez drámai közepét jelentő, szimfo-hangszerelésű megaeposzhoz, benne a végig elképesztően teljesítő Tate és Pamela Moore duettjével. El sem tudom képzelni, milyen hatása lehetett ennek a dalnak a megjelenés idején, az a monumentális, ezerszínű világ azonban egyértelműen itt teljesedett ki, amit a csapat korábban a Roads To Madness vagy a Take Hold Of The Flame dalokkal kezdett el pedzegetni. Mestermunka.

0503qr6A The Needle Lies az album legheavymetalosabb darabja, a sodró tempó, a riff és Tate dallamvilága egyaránt az Iron Maident idézi, ám a motor itt is a csapatra jellemző, csillogó krómacél karosszériában dübörög. A pörgős dal után azonban a hangulati mélypontok következnek: már az Electric Requiem intrójával startoló, ismét kórusban verhetetlen Breaking The Silence is olyan érzelmi húrokat penget, amikről más csapatok még csak álmodni sem mernének, az I Don't Believe In Love pedig a rocktörténelem valaha írt legtökéletesebb dala veszteségről, bánatról, szerelmi csalódásról. Alighanem nincs ember a földön, aki élete valamelyik szakaszában ne tudott volna azonosulni ezzel a szöveggel, bár azt azért bevallom, hogy ilyen periódusban én bizony annak idején soha nem mertem meghallgatni a számot éppen páratlan szuggesztivitása miatt. A Jackson basszusára érkező csilingelő gitárdíszítések, finomságok és az építkezés elképesztő drámai ívet adnak a dalnak, ami azonban sosem válik öncélúvá vagy erőltetetté.

A zenekar pedig még ezután is olyan befejezést tud kanyarítani a sztorihoz, ami jószerivel mellbevágja a hallgatót: a Waiting For 22 és a My Empty Room című rövidebb átvezetések után érkező Eyes Of A Stranger a Queensryche magnum opusza. Wilton: „Azt hiszem, akkor tudatosult bennünk, hogy valami különleges született a kezeink alatt, amikor összeállt az Eyes Of A Stranger. Emlékszem, amikor Chris megmutatta a riffeket, egyből azt mondtam: haver, ez hatalmas! Nekiestünk, kidolgoztuk, aztán a tiszta verzére Peter Collinsnak támadt egy ötlete a hangnemmel meg a hangsúlyokkal kapcsolatban. Először nem értettük, mit akar, de megcsináltuk, és utána csak lestünk: hűha, ez állati jó! Javasolt egy csomó apróságot, kicsi húzást, amik tényleg nagyon sokat tettek hozzá a dalhoz. Mindenki rengeteg ötlettel állt elő a számhoz, és minden ötlet további újakat szült. És persze ott volt a végkifejlet, egy amolyan villámháború-szerűen felépülő konglomerátum az összes nótából, aztán jön a lövés, és a nagy REVOLUTION! kiáltás – na, az mindannyiunkat felvidított, miután először visszahallgattuk a végső verziót. Tudtuk, hogy ez a dal kiállja majd az idők próbáját: ott volt benne az az emlékezetes, fogós riff, Geoff hihetetlenül érzelemgazdag éneke, aztán a dupla gitárszóló Christől és tőlem. Már felvenni is hatalmas élvezetet jelentett, és a végeredménnyel is roppant elégedettek voltunk." A fokozatosan kibontakozó, zseniális hangszerelésű Eyes Of A Stranger a maga hatalmas refrénjével, Tate páratlan teljesítményével és szólóorgiában kulminálódó fináléjával tényleg filmszerű véget biztosít a sztorinak, mintha csak egy hollywoodi szuperprodukció peregne az ember fejében. Méltóbban be sem lehetett volna fejezni az anyagot.

A lemez 1988. május 3-án került a boltokba. A rocklapok nem egyöntetűen ugyan, de egyből a lábuk elé borultak, a listák azonban nem kezdtek el egyből olvadozni: az album a Billboard Top 200 ötvenedik helyén nyitott, három pozícióval a Rage For Order alatt, a csapat pedig ugyan ismét a Def Leppard előtt mutatkozhatott be élőben Amerikában, a Hysteria lemez révén a csúcson álló leopárdok mainstreamebb közönsége nem reagált túl forrón a zenéjükre. Wilton: „Volt rajtunk nyomás a megjelenés után, de ez elsősorban abból a tényből fakadt, hogy sokat fektettünk bele a lemezbe, és elég komoly ambícióink voltak vele a jövőbeli turnékkal kapcsolatban, hiszen igazi extravagáns, multimédiás élményt akartunk színpadra állítani. Tudtuk, hogy valamit sikerült megragadnunk az albummal. A kritika jól is fogadta a Mindcrime-ot, de nem szólt egyből olyan hatalmasat. Szerintem ennek az volt az oka, hogy nem egy mainstream, popos albumot csináltunk, hanem valami újat, amibe az emberek vonakodtak rögtön belemerülni. A hűséges rajongóbázisunk viszont egyből imádta a lemezt. Vagyis nagyjából az volt a helyzet, mint a Rage For Ordernél." Ezen a felemás álláson végül az Eyes Of A Stranger klipje változtatott, méghozzá gyakorlatilag azonnal. „Miután az MTV először lejátszotta a klipet, az eladásaink ötven százalékkal ugrottak meg, és körülbelül egy hét múlva aranylemez is lett az album. Jó időben voltunk a jó helyen, és ezt nagyrészt annak köszönhettük, hogy hittünk a saját munkánkban. Fejest ugrottunk a semmibe ahelyett, hogy azt mondtuk volna: oké, akkor várjunk, és nézzük meg, mit csinálnak mások. Ambíciózusak voltunk, és ez bejött." A lemez szédületes sebességgel fogyott a boltokból, a zenekar pedig hamarosan szintet ugrott. Nagy szerepe volt ebben annak is, hogy az azonos menedzsmentnél dolgozó, az albumért szabályosan rajongó Metallica elé társulhattak be a Damaged Justice turnéra, az itteni közönség pedig sokkal inkább vevő volt a zenéjükre, mint a Bon Jovié vagy a Def Leppardé. A zenekarnak ekkoriban még egyébként nem állt módjában színpadra vinni a teljes lemezt, holott természetesen eredetileg ezt szerették volna.

0503qr4Mire az Operation: Mindcrime turnéi befejeződtek, a csapatot már a szakma is egyöntetűen a heavy metal megújítójaként emlegette, a lemezt pedig már ekkoriban is a megkerülhetetlen alapművek közé sorolták. Ugyan sokan azt várták, hogy a csapat záros határidőn belül elkészíti a sztori folytatását is, a Queensryche nagyon okosan elkerülte a csapdát, és az 1990-es, még elődjénél is letisztultabb, rockosabb megközelítésű Empire albummal többek között éppen emiatt sikerült még a '88-as mestermű után is jelentőségteljes következő anyagot szállítaniuk. Az album a Silent Lucidity című ballada sikere révén végül valódi szupersztárrá tette a csapatot, több mint 5 millió példányban kelt el világszerte, és sikerei farvizén 1991 második felében az Operation: Mindcrime-ért is megkapták az amerikai platinalemezt. Jól jelzi viszonyukat a '88-as anyaghoz, hogy az Empire turnéin már teljes egészében színpadra állították a művet – ezt örökítette meg az év szeptemberében megjelentetett Operation Livecrime koncertanyag is.

A Mindcrime konkrét folytatására végül 2006 tavaszáig kellett várni, ezt azonban már egy gyökeresen más környezetben alkotó, megtépázott hírnevű banda szállította le. A maga idejében nálam nagyon betalált ez a lemez is, de ennek magánéleti okai is voltak – azzal együtt, hogy ma is csont nélkül ezt tartom a Promised Land utáni korszak legjobb alkotásának, az akkori pontszámot ma már biztosan lecsökkenteném eggyel, de inkább másféllel. Ami meg azóta történt, azt inkább hagyjuk, és reménykedjünk benne, hogy a hangszeres szekció és Todd La Torre énekes júniusban igazságot szolgáltat a megtépázott névnek, ha már Geoff Tate-nek ismételten nem sikerült a bravúr a Frequency Unknownnal...

A vitatottabb újkori produkciók és a köpködős-verekedős-üzengetős balhék persze semmit sem vonnak le az Operation: Mindcrime értékéből, ennek az albumnak egészen addig bérelt helye lesz a metal nagykönyvének legfényesebb lapjain, amíg csak világ a világ. Nem akarok feleslegesen nagy szavakkal dobálózni, de itt van értelme: ha az albumok igazi elitklubja jön szóba, garantált, hogy az elsők között merül fel ez a lemez. Alighanem léteznek olyan albumok a stílusban, amik vannak olyan jók, mint az Operation: Mindcrime – de hogy jobbat azóta sem nagyon sikerült alkotnia senkinek, abban szinte teljesen biztos vagyok.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+3 #9 Equinox 2013-05-07 10:46
Nekem ez minden idők kedvenc lemeze, bizonyos helyeken Mindcrimewithin a nicknevem is. Időtálló darab, kb 10 éve ismerem. Soha semmi nem veszélyeztette komolyan az elsőségét.

Én is gondoltam rá május 3-án, h meg fogtok emlékezni róla.
Idézet
 
 
+6 #8 Beren 2013-05-07 09:40
A cikk előtt két-három nappal vettem elő ezt a lemezt, aztán valahogy újra begyógyult a CD lejátszóba. A véleményem hasonló, mint az előttem szólóké - az Operation: Mindcrime minden idők egyik legkiemelkedőbb rockzenei csúcsteljesítmé nye. Hála az égnek, ezen már nem ront, nem ronthat az, amit manapság művelnek...
Idézet
 
 
+8 #7 faktor69 2013-05-04 07:29
Ehhez több mindent már nem lehet hozzáfűzni, mindent leírt róla a cikk írója, illetve az előttem hozzászólók. A rock-metal történelem egyik legjobb albuma, semmi kétség.
Idézet
 
 
+8 #6 kamikaze 2013-05-03 16:50
Az, hogy klasszikus, vagy mérdföldkő a stílus történetében, még nem is fejezi ki az album igazi értékeit! Minden valamire való örök ranglistán az élmezőnyben a helye, mert a hatása egyszerűen megkerülhetetle n. Nem túlzás, hogy valóban minden idők egyik legjobb lemeze, a banda tekintetében pedig mindenképpen a csúcsalkotás!
Idézet
 
 
+9 #5 dream.robi 2013-05-03 16:30
Életem meghatározó lemeze!
Idézet
 
 
+8 #4 bogar 2013-05-03 14:02
Ez a lemez tehet róla, hogy egy méretes QR logo lett a karomra varrva. Emlékszem, hogy volt olyan hónap, hogy nem volt más kazetta a magnómban.
Idézet
 
 
+7 #3 SwedenIsHeaven 2013-05-03 12:50
Ezer százalékos az irás, akárcsak ez a mestermű is :)
Idézet
 
 
+9 #2 loup 2013-05-03 11:31
Nagyon köszönöm az írást!
Idézet
 
 
+11 #1 pumpika666 2013-05-03 07:50
igazi klasszikus! jól jellemzi a hazai állapotokat, hogy kb. 93ig csak az első 45 perc volt meg, mert ugye akitől átvettem, a másik oldalon a rush-2112-t archiválta magának a 90 perces kazira...
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.