Shock!

február 23.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Koncert tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Fear Factory, Butcher Babies - Budapest, 2023. november 22.

Sokszorosan hányattatott karriersztori a Fear Factoryé, egy sima-egy fordított jelleggel többször is bizarr módon változott náluk az erőegyensúly az elmúlt bő két évtizedben, ráadásul még csak kibogozni sem feltétlenül egyszerű, miért alakult mindez így. Legalább három periódusuk volt, amikor gyakorlatilag egy lyukas garast sem tettem volna a folytatásra, de valahogy mindig visszakapaszkodtak. Igaz, közben a közönségük azért morzsolódott rendesen, bár ez valahol azért törvényszerű is – a '90-es évek második felében arénajelöltnek számító banda mostanra a Barba Negra kisebbik színpadára szorult, itt azonban teltházat csináltak. Aki pedig otthon maradt, nagyon bánhatja, zeneileg ugyanis egészen biztos vagyok benne, hogy ez a csapat soha nem volt jobb, mint most.

fearfactory_1

időpont:
2023. november 22.
helyszín:
Budapest, Barba Negra Blue Stage
Neked hogy tetszett?
( 12 Szavazat )

Sajnos ismét vállalom a kommentszekció haragját és a gyalázatot, de a kétlemezes, szimfo-metalcore-os Ghost Of Atlantist és a stílusvegyítő ukrán durvulat Ignaeát esélyem sem volt elérni, ez van, elnézést tőlük. A Butcher Babies előtti átszerelésre érkeztem az ekkorra már rendesen megtelt Blue Stage-hez, ahol – miképp a következő szünetben is – igazi metálosbosszantó jelleggel alapvetően retrósabb dance-slágerek üvöltöttek az ilyenkor kötelező klasszikrockos vonulat helyett. Ez vélhetően Dino Cazares sajátos humorérzékének köszönhető, a magam részéről még akkor is díjazom az ilyesmit, ha például Britney Spears Toxicjának ízeit a megjelenése óta eltelt húsz év sem érlelte meg. Aztán szó szerint a színpadra robbant Heidi Shepherd, és minden egyebet kiűzött a nézők fejéből.

butcherbabies_1

Bár kétségtelen, hogy sokat fejlődtek az évek során, bevallom, a Butcher Babiest lemezen inkább csak középszerű csapatnak tartom, mintsem kiugrónak, ráadásul Carla Harvey szemműtétje miatt csupán fél show-val állnak színpadra ezen a turnén. Viszont az élő produkció túlzás nélkül csillagos ötös volt, különös tekintettel Heidi frontemberi tevékenységére. Gyakran leírtuk, hogy az amerikai bandák többsége más energiával, magasabb rezgésszámmal üzemel élőben, mit mondjuk egy német vagy svéd alakulat, és a Butcher Babies is tökéletes példa erre. Mindez azt eredményezi, hogy a lemezeken néha komikus erőlködésnek tűnő thrash-alapú részek, mélyen gyomrozó, de klisésen groove-os zúzdák is megtelnek erővel, mondhatni, értelmet nyernek.

butcherbabies_2

A hangszeres csókák is feszesen, baromi jól nyomták – az új dobos, Blake Bailey produkciója különösen tetszett –, Heidi azonban tényleg mindent vitt. Nyilván alapból is vonzza a tekintetet ezzel a kiállással, de ettől önmagában kábé egy dal erejéig lenne érdekes, ha nem tenne bele mást is. Ám ahogy mozgott, akrobatikusan ugrált, vetődött, megállás nélkül pörögve vitte a hátán a bulit, az valami egészen eszelős volt, és tényleg nem kellett hozzá sok, hogy az ujja köré csavarja a nézőket. Tényleg ilyen egy igazi frontember: vezeti a zenekart, kommunikál a megjelentekkel, felkorbácsolja a hangulatot, és nem lehet róla nem tudomást venni. És nem csak amiatt, mert egy ponton még a közönség soraiba is lemászik, hogy a fortyogó circle pit közepéből énekeljen... Mindezt ráadásul úgy, hogy kétszeresen kellett teljesítenie mind az üvöltések, mind a dallamos témák terén. A tavalyi, Amaranthe-féle csomagban nem láttam őket, de kicsit már bánom, mert ezek után el tudom képzelni, milyenek lehetnek, ha még Carla is itt van, és megkétszereződik a hatás.

butcherbabies_4

A dalaik egyébként önmagukban itt sem tűntek kiemelkedőnek, bár a műsor – talán két kivétellel – gyakorlatilag teljes egészében a nyáron megjelent dupla albumra, az Eye For An Eye... Til The World's Blindra épült, és ez azért erősebb a korai zsengéknél. A legjobban a sötéten melodikus, de pozitív kicsengésű Last December tetszett, viszont ismétlem, a dolog ezen része másodlagosnak bizonyult. Én a magam részéről abszolút megláttam a rációt ebben a csapatban ezen az estén, élőben még így, csonka létszámban is gyilkos volt a produkció, Heidi előtt pedig maximális mértékben le a kalappal. Középtájt állva kissé talán túlvezérelten, de korrekten is szólt a cucc.

butcherbabies_3

A Fear Factory a szokásos Terminator-intró után a Shockkal rúgta be az ajtót, amivel egyből adott volt a kellemes nosztalgiahangulat. Bár a dal ugyanúgy '98-as, mint a Shock!, a nevünket nem innen vettük, de azért a párhuzam nyilván megvan, szóval különösen kedvelem ezt a darabot, és villámgyorsan fel is pörgette a fordulatszámot. Főleg, hogy utána még egy Obsolete-téma, az Edgecrusher következett a maga mocsártaposós riffjével és azokkal az elvetemült hip-hop groove-okkal a verzében. Már itt muszáj kiemelnem, ami amúgy eddig is nyilvánvaló volt: a sokat kárhoztatott Red Stage-dzsel ellentétben a kisszínpadon nincsenek anomáliák, középtájt gyakorlatilag lemezminőséget közelítő minőségben döngött a cucc. A Havokból leakasztott Pete Webber dobjai egészen fület gyönyörködtetően csattantak-peregtek, de Dino gitárja is pont úgy reszelte a szürkeállományt, mint a lemezeken, Tony Campos öthúros basszusgitárjával karöltve.

fearfactory_2

A zenekar esetében most elsősorban természetesen az új frontemberen, Milo Silvestrón van a világ szeme. Az olasz srác már a koncertfelvételek alapján is egy kategóriákkal jobban éneklő Burton C. Bellnek tűnt, színpadi pózai, a kontrolládára féltérdelő beállások is az elődöt idézték, mint ahogy a hangszíne is totálisan Burt, akár az ordításokról, akár a dallamos részekről beszélünk. Nem tudom, milyen indíttatásból festette emellé még szőkére is felnyírt, féloldalra csapott haját, de ez így azért összességében már kicsit talán túl volt az egészséges határon. Megkockáztatom, ha valaki nincs tisztában a történtekkel és nem figyel annyira, akár azt is hihette volna, hogy Burtont látja, maximum rácsodálkozik, hogy mitől lett képes hirtelen elénekelni a dalokat... Szóval ne kerteljünk, ez a kölyök alapvetően egy klón, viszont még így is hatalmas előrelépést jelent a zenekar számára. Aki ott volt, abban bizonyára fájdalmasan élénken él az emlék, milyen kíméletlenséggel mészárolta le legutóbbi önálló hazai bulijukon, az A38-on gyakorlatilag a Fear Factory összes tiszta dallamát Burt. Lehet, hogy Milo még nem olyan rutinos frontember, mint ő – kiállásra inkább Ripper Owens, mint Rob Halford, ha érted, mire gondolok –, de hangilag maximálisan igazságot szolgáltatott a csapatnak.

fearfactory_5

A fentiek fényében máris sejtheted, hogy amennyiben szereted a Fear Factoryt, de valamiért mégis otthon maradtál, nagy hibát követtél el. A két kezdőnóta egyből tökéletes osztálytalálkozó-hangulatot teremtett, a nagyrészt negyvenes-ötvenes közönség teli torokból üvöltötte a régi klasszikusokat. Utána gyors ütemben lezavarták a Recharger – Dielectric – Disruptor hármast a kevésbé maradandó utolsó albumokról, majd jött az egy kategóriával ezek felett álló Powershifter a Mechanize-ról (amiről ismét leírom, hogy a kelleténél szigorúbb voltam vele annak idején a kritikában), ezután pedig már csakis a zenekar fénykorából sorjáztak a jobbnál jobb dalok. Még csak azt sem mondhatom, hogy mindenben a nyilvánvalóra utaztak, hiszen mondjuk az Obsolete Freedom Or Fire-je minden, csak nem közönségetető sláger, de ugyanígy a Digimortalról sem feltétlenül a What Will Become? adja magát elsőként, hiába szerepelt annak idején nyitószámként az albumon. A legtöbbet amúgy a '98-as lemezről nyomták, ami egyrészt idén negyedszázados, másfelől – nem feltétlenül köztudottan – eladásilag máig a Fear Factory legsikeresebb anyaga, szóval érthető a dolog.

fearfactory_3Nehéz csúcspontokat kiemelni egy ilyen egységesen bivaly szettből, de nálam az amúgy is kedvenc Descent extra módon beütött ezen az estén, mint ahogy a Linchpint is nagyon szeretem – főleg, hogy végre olyasvalaki állt a mikrofonnál, aki képes volt normálisan elénekelni ezeket. Az pedig a gyakran jegesszívű diktátorként jellemzett Dino jófejségét mutatja, hogy simán megmaradt a műsorban a Slave Labor meg az Archetype, holott ezek születésekor a színpadon állók közül senki sem volt épp tag a bandában... Ráadásul a 2004-es, máig kiváló lemez címadója simán az egész műsor egyik legerősebb nótája volt, úgyhogy jár a taps az állítólagos gigaego félretételéért. Dino amúgy érezhetően terelgeti még a színpadon Silvestrót, sokszor jelzett neki ezt-azt, ő maga pedig legalább annyit, ha nem többet konferált, mint Milo, de ezt sem éreztem túlzásnak. Főleg, hogy a zseniális fazonú Tony Camposszal vállvetve a mexikói szekciónak köszönhetően önkéntelenül is vigyorog az ember a színpadra nézve, annyira vidám látványt nyújtanak. Webber meg szimplán egy vadállat, elképesztő erővel, feszességgel és nem utolsósorban szépen, lélegzőn nyomta a cseppet sem egyszerű témákat.

A Martyr – Demanufacture – Replica – Zero Signal finálé természetesen mindent vitt, de még erre is sikerült a végén feltenni a koronát a Resurrectionnel. Utóbbi olyan katartikusra sikeredett, hogy még két további kihagyhatatlannak tűnő sláger, a Scapegoat és a Self Bias Resistor mellőzését is lazán megbocsátottam.

A Fear Factory 1995-ben elég rendesen kicseszett magával a jövőre nézve, amikor a Demanufacture-rel egy, a korát legalább két évtizeddel megelőző albumot tettek le az asztalra, érthető és elfogadható, hogy a későbbiekben ahhoz képest már nem sikerült hosszabb távon nagyon sok újat mutatniuk. Viszont még egy ilyen zenekar is eljuthat oda, hogy huszonöt-harminc évvel a fénykor után kénytelen vagyok azt mondani: élőben soha nem voltak jobb formában annál, amit ezen a hideg novemberi estén láttunk tőlük. Baromira remélem, hogy a szokásos hülyerajongói nyomás hatására nem fogják pár év múlva visszavenni a sokkal szarabb régi énekest csak azért, mert ő a régi, Burtonnel ugyanis azelőtt a közelébe sem jutottak ennek a színvonalnak koncerten. A következő albumtól persze így sem várok csodát – ahhoz túl öregek már –, de élőben kötelező a megjelenés, ha jönnek. Legközelebb ne hagyd ki őket! Én szóltam...

fearfactory_4

Fotó: Barba Negra

 

Hozzászólások 

 
#5 Edward_Richtofen 2023-11-30 17:41
Évek óta nem hallgatom őket a Demanufacture pár alapnótáján kívül, most azért a beszámoló hatására kicsit bánom, h kihagytam :))
Idézet
 
 
#4 Venom.ádi 2023-11-25 18:05
Én is úgy álltam neki, hogy kötelező jelenés, lezavarjuk. Ahhoz képest befostam a hangzástól, amihez foghatót nem is tudom, b*sztam-e már mostanában. Már ez önmagában ráfért a Barba nem tud jó hírnevére, de ezzel az új csávóval tényleg brutál odarakták magát a műsort is. Hogy soha ne lettek volna ennyire jók, talán túlzás, viszont az igaz, hogy Burtonnel már tuti nem voltak ilyenek 2000 után sem, legfeljebb a Demanufacture idején. És a Fear Factory esetében a klón szó használata sem csorbítja ki Milo szerepét, sőt. Talán éppen ettől poén. Közel perfekt, simán az év egyik legjobb bulija volt.
Idézet
 
 
#3 Warrel Dane 2023-11-24 17:49
Én már nagyon éheztem egy Factory koncertre itthon és abszolút jóllakottan távoztam! Én bal szélen, úgy 1/3-nál találtam helyet és ott is jól szólt minden. Némelyik nóta tiszta ének része volt csak, ami többször elveszett a hangszerek sűrűjében, de ennyivel kiegyezek.
Óriási buli volt, nagyon élveztem és ugyan pár nótát elbírtam volna még, mégis hiányérzet nélkül mentem haza.
Idézet
 
 
#2 Tarnished 2023-11-24 09:05
Köszi Ádám! Láttalak Téged középen, szóval epedve vártam a beszámolót. :))
Nálam ez simán vitte az év koncertje díjat, brutális volt minden tekintetben, úgy szóltak, mint az ágyú, Milo meg g***ijól énekel, mondjuk ki. Burton még stúdióban sem danolt így, mint ez az olasz siheder. :D A Zero Signal alatt totális megőrülés volt.
Imádtam az egész estét.
Idézet
 
 
#1 bjorn 2023-11-24 07:42
Nagyon jó írás! Az Archetype dal abszolút az este csúcspontja volt volt nálam. Az utolsó "Open Your Eyes" kórus konkrétan hidegrázós élmény volt.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Within Temptation - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 8.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.