Shock!

Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? Morfondírozhatnál ezen a kérdésen, ha belefutottál már Die Krupps-dalokba, és felrémlett a német nagyobb testvér neve. Jelen esetben a tojás a Die Krupps, és a tudomány, illetve a zenetörténelem mai állása szerint amit a Rammstein csúcsra járatott, annak a bölcsője Düsseldorfban található. Hogy miért citálom már az elején ide a Rammsteint? Egyrészt mert megkerülhetetlen, másrészt, ha esetleg a nagy testvért imádod, akkor javaslom, hogy áss le a gyökerekig. Valószínűleg a zenekarnak is tele van már mindene a hasonlítgatásokkal, főleg, hogy a közepes klub vs. stadionméret közti különbségek és azok velejárói is bizonyára rátapintanak néhány fájó pontra. Vagy már nem. Mindenesetre a Die Krupps éppen a 45. életévét tapossa, aminek kapcsán jubileumi turnéra indult. A Dürer Kert nagytermében néztük meg őket.

Ne feledjük azt sem, hogy a Die Krupps nevű formáció egyet jelent Jürgen Engler és Ralf Dörper párosával, akik köré csapódik egy dobos és egy gitáros, mikor éppen ki. A dobos jelenleg Paul Keller, aki 2018 óta dolgozik velük, gitáron pedig tavaly igazolt át hozzájuk a The Sisters Of Mercyból Dylan Smith, akivel a csapat vizuális részét is egy polccal feljebb helyezték. Azon is morfondírozhatsz, hogy ha a negyvenötödik évét ünnepli a zenekar (totálisan zsibbasztó ebbe a számba belegondolni, főleg, hogy egy „modern" műfajról van szó, nem „ásatag" hard rockról), akkor mikor is kezdte a két őstag? Nos, a Google két kattintás után megmondta, hogy Engler 64, Dörper pedig 65 évesek, tehát 19 és 20 éves korukban indították útjára a Die Kruppsot, ami akárhogy is, de azt jelenti, hogy életük nagy része a zenekarhoz kapcsolható. Persze egy időben tartottak egy jó pár éves szünetet, de akkor is, szép ez a szám. Főleg úgy, hogy korántsem érezni porosságot, színpadra nem való öregséget Jürgen és Ralf bácsin.

Feltehetnéd a kérdést, hogy a jubileum kapcsán minden lemezről előszednek-e valamit vagy esetleg ritkaságokat, de ki kell ábrándítsalak, jelen esetben biztosra mentek, és a bombabiztos régi és újabb slágerek mellé a frissen megjelent Will Nicht – MUSS! című EP-ről szemezgettek. A kiadvány egyébként annyira friss, hogy még Discogson sincs fent, sőt, az ezer példányos, kézzel sorszámozott CD-t csak ezen a turnén lehet kapni. Hirtelen felindulásból koncert után megvásároltam az 528-as számot viselő darabot, pedig „hallatlanban" nem nagyon szoktam már lemezeket venni, meg egyáltalán, CD-t is nagyon ritkán a rettenetes árak miatt.

Ha a szívemre teszem a kezem, igazából annyira nem is bánom, hogy nem volt kimerítő történelemlecke, mert utoljára 2011-ben láttam őket (igen, tudom, sokszor jártak azóta nálunk, de valami mindig közbejött), szóval régi Krupps-éhséget csillapítottam ezen az estén. Már az indító Nazis auf Speed, Isolation, Schmutzfabrik olyan szintű energialöketet adott, amitől kedvem támadt végigtáncolni az estét és nagyjából így is tettem, ráadásul egy igen régi hagyományt elevenítettünk fel az unokatesómmal, jobb széle első sor, ahogy azt a ′90-es években a két pecsás koncerten is tettük. Csak hát most nem szaladtunk fel a színpadra a koncert végén.

A fények szolidak voltak, nem volt semmi extra látvány a logón és a szokásos fémhengeken kívül. Ralf Dörper végig szoborként állt baloldalt, Paul Keller Muppet Show-béli Animalként hozta az alapokat, Dylan pedig szoborszerű arccal, olykor mosolyogva, a közönséggel kokettálva, a fotósárokban sétálva szórakoztatott mindenkit, sőt, a vége felé még a közönség közé is bemerészkedett. Hogy ez azért történt, mert kábé az elejétől volt valami technikai gebasz, amitől olykor gerjedt a gitárja, és lentről akarta meghallgatni, hogy mi lehet a baj, vagy csak barátkozós típus, ki tudja. Szóval itt nem volt piro meg háttérvetítés, tényleg semmi nem ment a pőre dalokon kívül, és ilyenkor derül ki, hogy működnek még élőben vagy már erejüket vesztették ennyi év alatt.

Kétség nem fért hozzá, hogy működnek, nagyon is, a közönség jól rezonált és láthatóan voltak, akik a kezdeti EBM-időszakból csapódtak még a zenekarhoz, és akadt, aki a Lee Altus-féle metálosabb lemezeknél érkezhetett. Mindegy is, bármelyik korszakból is játszottak, az baromi jó volt. Még akkor is, ha én a szintiket egy kicsit halknak éreztem a gitárhoz képest, néha a belső magnóm hozta a „puttyogásokat és klattyogásokat", pedig a zenekar egyik fő ütőkártyája a dús szintihangzás. Kis mellékzöngeként egyedül az volt furcsa számomra, hogy néhány dalt az eredetinél tempósabban játszottak, amivel (szerintem) pont a jófajta húzását veszítette el, de lehet, a tempósűrítés miatt plusz egy dal még belefért a programba, ki tudja (felraktam a vicc-zászlót).

Jürgen Engler kedélyesen konferált két dal között, láthatóan jól érezte magát, érezte a közönség törődését és szeretetét, egy-egy mosolygás és „hát ez milyen jó már"-jelentésű ösztönös és sok mindenről árulkodó, félrebiccentett fej sokat elárult. És bizony a vége felé még Ralf Dörpernél is elcsíptem egy félmosolyt. A színpadot uraló fémhengereket gyermeki mosollyal püfölte Engler három ízben is, a kihagyhatatlan, már a nevében is fémes Metal Machine Music-ban, a Der Amboss-ban és a Robo Sapienben, amikor pluszban közös éneklésre is invitált minket.

Egyébként tényleg volt az egésznek valami örömünneppel vegyes, belterjes (értsd jól) hangulata, persze nekem feláll ezekre az indusztriális puttyogásokra, zsigerileg imádom ezeket. Az örömünnepet megkoronázandó Paul Keller a végén a tömegbe vetette magát egy rövid bodysurfre, aztán a színpadon visszafelé hasra is esett, de utána jött még a ráadás. Micsoda antré! A záró Machineries of Joynál az egykori közös munka miatt megemlített Nitzer Ebb az idény elhunyt Douglas McCarthy miatt kicsit szívszorítóbb még. Eegyébként a dal egy 1981-es dal, a Wahre Arbeit, wahrer Lohn átdolgozása. És nincs annál viccesebb, mikor a közönség azt üvöltözi németül, hogy FIZETÉS, MUNKA!

A setlistet itt találjátok, személyes kedvenceim az említetteken kívül még a High Tech/Low Life, Crossfire, To The Hilt és a Bloodsuckers amikor már én sem bírtam magammal és előkerült a léggitár, ciki, nem ciki. Ők meg annyira mondogatták, hogy hamarosan visszajönnek még, hogy kétséggel elhiszem nekik, hiszen addig üssék a vasat, amíg meleg, ugye.

(A két előzenekartól elnézést, terveztem, hogy odaérek, de a „csak öt másodpercre csukom le a szemem" egy kicsivel több lett.)