Shock!

Amikor – mindenfajta zeneipari logikát seggbe rúgva – világszerte több mint hárommillió példány elfogyott a Rammstein második soralbumából, a Sehnsuchtból, azt sokan megemlegették. Bizony, a világszerte szó citálásával egyáltalán nem túlzok, a csapat szövegeit nagy kedvvel énekelték ekkor már az Államokban is (csak ott 1,2 millió példány fogyott a lemezből), de eljutott a hírük egészen Dél-Amerikáig, ahol nemhogy németül, de sok esetben még angolul sem beszéltek az ott élők. A debütáló Herzeleidnél még könnyen rájuk lehetett fogni, hogy hazai terepen aratott, „könnyű" győzelemről van szó, a Sehnsucht átütő sikere viszont már egészen más kaliberű áttörés ígéretét hordozta. Mindeközben a Rammstein néven ismert industial musical társulata németes precizitással vette a lépcsőfokokat, és immár hatalmasra nőtt elvárások közepette is pontosan azt a lemezt szállította le huszonöt évvel ezelőtt a Mutterrel, amivel önazonos módon tudtak felsőbb osztályba lépni.

Anélkül, hogy a konkrét eladási számokat össze akarnám vetni, a hatos nagyon hasonló cipőben találta magát az ezredfordulón, mint amiben például a Depeche Mode járt a Music For The Masses kiadását követően. A nagyvilág ki volt éhezve Lindemannékra, ők pedig hajlottak arra, hogy képesek az addig mutatottnál magasabb szintű teljesítményre is – ami pedig, a dolgok szerencsés alakulása esetén, a siker egy újabb szintjét is jelentette volna számukra. Az immár egy valódi major kiadó, a Universal támogatását is élvező csapat tehát pontosan tisztában volt a leendő harmadik albumuk jelentőségével, és ahogy az egy eszes némettől elvárható, nem is állt szándékukban elkapkodni a dolgot. Igaz, hogy kapkodni olyan nagyon nem is tudtak volna, hiszen mire a Sehnsucht turnéjával bejárták az összes kontinenst, majd lezárták ezt a korszakukat, már bőven 1999-et mutatott a naptár. A hármas lemez preprodukciós munkái szeptemberben kezdődtek a heiligendammi Weimar-házban, a globális siker miatt viszont a céljaik megfogalmazása ezúttal lényegesen nehézkesebb volt, mint amikor még semmilyen vesztenivalójuk nem volt.

Heiligendammban először is be kellett rendezkedniük egy teljesen üres épületben, ami az év végéig az otthonukká vált. A kiadó kezdettől fogva igen komoly elvárásokat támasztott fejéjük. Lindemann: „Olyan nagy előleget kaptunk a lemezfelvételre, hogy rendkívüli nyomás nehezedett ránk, sőt, meg is büntettek minket, ha eltértünk a megállapodott ütemtervtől." A fókusz folyamatos fenntartása tehát kiemelten fontossá vált, és többek között emiatt a zenekar például privát szakácsot is fogadott ezekre a hónapokra (a hülye érdekességekre szakosodott fanatikusok nem felejtik el megemlíteni, hogy pont ennek a szakácsnak a kutyája, Argos „játszotta" később Hitler kutyájának szerepét egy német filmben). Tizenhárom dalt rakott össze végül itt a zenekar, majd ezekkel a demókkal vonultak át decemberben Berlinbe, hogy tovább dolgozzanak rajtuk. Ekkor már nagyban zajlott a leendő felvételi stúdió keresése, amellyel kapcsolatban szintén határozott elképzeléseik voltak. Riedel: „Legyen külföldön, olyan helyen, ahol a dobokat helyben lehet rögzíteni, hogy a menet közbeni változtatásokat is meg tudjuk oldani, és általában is cél, hogy együtt tudjunk játszani. Na meg persze legyen gyönyörű a környék is."

A banda végül a dél-franciaországi Miraval stúdiót választotta, erről a legendás helyszínről pedig talán elegendő annyit mondani, hogy többek között itt dolgozott a Pink Floyd a The Wallon, a Judas Priest a Painkilleren vagy az AC/DC a Blow Up Your Videón. A helyszínválasztás azonban több hónapra megakasztotta a Rammstein menetrendjét, hiszen a téli hónapokban a stúdió nem volt használható, a tényleges felvételekre csak májustól kerülhetett sor. A köztes időszak sem telt azért tétlenül, újból nekiláttak például átrostálni a dalszövegeket. Lindemann: „A magas színvonalú pályamunkáim ellenére ennek az öt fickónak ritkán tetszik bármi is. Annyira válogatósak, még a TÜV-nél is rosszabbak! Amikor megmutatom nekik a dalszövegeimet, mindig úgy érzem, mintha egy régi, rozsdás szarkupacot kellene az ellenőrök elé vinnem, és már előre remegek, hogy vajon átmegy-e a vizsgán. A kerékcsapágyak lötyögnek, a villogók nem működnek – az ellenőrök mindig találnak valamit. Utána aztán megfontolom, hogy én magam hajítsam-e a roncstelepre, vagy inkább fektessek be valami másba, hogy az autó – azaz a szövegem – újra megfelelőnek találtasson. Folyton azon aggódtam, hogy a TÜV-nek nem tetszenek majd a szövegeim. Néha annyira elviselhetetlen volt nézni azt az öt unalmas arcot, hogy ott kellett hagynom őket."

A munkálatok azért szépen haladtak, a zenekar szerencsére egyáltalán nem szenvedett ötlethiányban, viszont nagyon is tudatosan léptek egyet hátra, mielőtt ténylegesen újra belevetették volna magukat a melóba. Landers: „Nem fogytunk ki az ötletekből, nem blokkolt le az agyunk, nem kellett várnunk a múzsa csókjára, de úgy gondoltuk, nem árt, ha kicsit hátradőlünk és megszemléljük, mit is értünk el az utóbbi években. Az első lemezünk egyből nagy siker lett Németországban, a kettessel pedig sikerült külföldön is érvényesülnünk. Mindenki azt mondta, hogy erre nincs esélyünk, és igazából amíg be nem következett, mi sem hittünk abban, hogy egy magunkfajta német csapat a német nyelvű dalaival meghódíthatja még az amerikai piacot is. Ez olyan fegyvertény volt, ami után kötelező volt egy kicsit szusszanni. Az volt a cél, hogy ne ismételjük magunkat, megint valami újat, valami mást csináljunk, ami ugyanakkor igazi Rammstein is. Eredetileg egy sokkal kísérletezősebb, vadabb album volt tervbe véve, de menet közben kiderült, hogy nem léphetünk ki a bőrünkből, egy csomó új kísérlet nem hatott természetesnek. Olyan volt, mintha szándékosan akarnánk mást csinálni. Az ilyesmi nem jó, a zenének ösztönösen kell jönnie. Végül hagytuk, hogy a témáink úgy szülessenek meg, ahogy korábban is, természetes módon, különösebb agyalás nélkül. Olyan lemezt készítettünk, ami mindannyiunknak tetszik. Ez a taktika eddig is bevált."

Az új dalokra ráfordulva a változások inkább a hangsúlyok eltolódásában mutatkoztak meg: a témák áramvonalasítása közepette leginkább az áttekinthetőségre törekedtek, egyik részről lemetszették a „felesleget", más részről láthatóbbá tettek bizonyos dolgokat. Az összkép komorabbá, méltóságteljesebbé vált, és ezen a szilárd alapon a díszek is szebben csilloghattak. A Sehnsucht gépies megszólalásától, a „táncos" ritmusoktól egyértelműen el akartak szakadni, a cél egy természetesebb hangzás volt, ahol a banda megszólalása jobban közelíti egy hagyományos rock-/metálzenekarét. Az élő dobokra koncentráltak, akusztikus hangszerekkel kísérleteztek, innovatív gitárhangzásokat kerestek, és első ízben szimfonikus zenekarral (German Film Orchestra Babelsberg) is dolgoztak. Az első két lemez döntően a samplerek és különböző számítógépek kimenetein öltött formát, míg most ezeket a hozzávalókat csak „ízesítésként" alkalmazták, a produkció alapvetően gitárorientálttá vált. Annyi bizonyos, hogy engem eltaláltak ezzel, és amikor a korábbi anyagok számítógépes játékokat idéző soundját felváltotta a Mutter lényegesen súlyosabb, metálosabb megközelítése, ott váltam magam is a banda rajongójává. Ez a „nyersesség" ráadásul sokkal hangsúlyosabbá tette a Rammstein zenéjében kezdettől fogva jelen lévő sötét árnyalatokat is.

Bár meggyőződésem, hogy a banda sosem hajtott kifejezetten a sokkolásra, időről-időre sikerült maguk körül felforrósítani az állóvizet, és ebbe utóbb maga a zenekar is „beletörődött". Sokáig emlegették például a sajtóban a köztes időszakban kislemezen kihozott Depeche-feldolgozás, a Stripped klipjét, amelybe a Hitler kedvenc filmrendezőjeként elhíresült Leni Riefenstahl az 1936-os berlini olimpián forgatott filmjének egyes jeleneteit is sikerült belecsempészni. Bár Lindemannék kitartottak amellett, hogy mindez a rendezők (Philipp Stölzl és Sven Budelmann) szándékai szerint történt, azért ha arról volt szó, maguk is beálltak az eredeti művészi elképzelés mellé: „Azt hiszem, ebben a tekintetben túlságosan fiatalnak és naivnak tűnhettünk. A sajtó betámadott minket, mi pedig nagyon tehetetlennek éreztük magunkat. Szerintem helyesen cselekedtünk, hiszen mindig a szélsőségek felé vittük a dolgokat a szövegeinkkel, a show-inkkal is, szélsőségesen viselkedtünk, és a magunk módján mindig is provokatívak próbáltunk lenni. A dalszövegeinket különböző módon lehet értelmezni, de soha nem voltunk szélsőjobboldaliak. És ha a tetteidet különböző módon lehet értelmezni, akkor számíthatsz is rá, hogy az emberek különböző módon fogják értelmezni őket."

A jobbos „elhajlás" vádja egyébként is végigkísérte a Rammstein pályafutását, különösen a korai években emlegették ezt sokat a sajtóban, miközben a zenekar a leghatározottabban igyekezett magát leválasztani a politikáról. Landers: „Szerintünk a világ sokkal bonyolultabb annál, hogy fel lehetne osztani jobb és bal oldalra. Mindegyikünknek van meggyőződése, ez természetes is, de ez nem tartozik senki másra. Nem akarunk másokért felelősséget vállalni, csakis önmagunkért. És erről ennél többet nem is mondunk, hiszen miért kéne előre elnézést kérnünk bármiért is, amihez semmi közünk? Csak azért, mert német csapat vagyunk és németül énekelünk? Elég világosan elmondtuk már számtalanszor, hogy élesen elhatároljuk magunkat a fasizmustól. A sóra sem írják rá, hogy nem tartalmaz cukrot, hiszen ez egyértelmű. Épp ilyen egyértelmű, hogy a Rammstein nem politikus csapat, nincsenek politikai üzeneteink." Utóbb azért ők is belátták, hogy a Stripped klipjéhez hasonló, puszta sokkolásra építő akciók mennyire kontraproduktívak tudnak lenni, és ma már okosabban állnának hozzá a kérdéshez. Schneider: „Az embereknek egyszerűen van egyfajta véleményük rólunk, függetlenül attól, hogy milyen gyakran cáfoljuk meg ezeket az előítéleteket a médiában. Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy zenélünk tovább."

Zenéljünk mi is tovább, ott tartottunk, hogy a banda a jól bevált Jacob Hellner producer társaságában Stockholmba ment megkeverni a kész anyagot, és az első keverést rögtön kukázták is, mert az túlzottan hasonlított a Sehnsucht soundjához. Az első körben kiválasztott Ronald Prentet ezért Stefan Glaumannra cserélték, akinek a munkájával már elégedett volt a csapat. Glaumannal inkább az volt a probléma, hogy rendkívül lassan dolgozott, állítólag öt napot is eltöltött egy-egy dal keverésével, számonként két nap pihenőt beiktatva. Ilyen mértékű pöszörgés mellett annyira senki nem lepődött meg, amikor arról jöttek a hírek, hogy egy ludvikai bárban Flake és Lindemann verekedésbe keveredett, ahol a legendárium szerint személyesen Peter Tägtgren sietett a szorult helyzetben lévő páros segítségére. Minden bizonnyal innen ered a frontember és Tägtgren mélyebb ismeretsége is, ami pár évvel később egy csúf véget ért közös projektet is eredményezett. Adódtak aztán gondok a szimfonikusokkal is, akik Berlinben rögzítették a maguk sávjait, a nagyzenekari átiratot elkészítő művész azonban közben a banda megkérdezése nélkül megváltoztatta a hangszerelést, ami rövid távon azt eredményezte, hogy még egy körre vissza kellett hívni a komolyzenészeket.

A Mutter azonban minden efféle döccenő dacára is valódi csúcsteljesítmény lett, a végül lemezre került tizenegy nóta között még véletlenül sem találunk tölteléket. Az összes érdekelt a maximumra törekedett, és a végeredmény hallatán mindenki elégedetten dőlhetett hátra, hogy ezt sikerült is kihozniuk magukból. Az első körben a legtöbbeknek Lindemann énekesi fejlődése szúrt szemet, ugyanakkor a hátsó padsorban Schneider dobmunkája is szintet lépett, miközben a gitárosok sosem hallott intenzitással radírozták le a hallgatók arcbőrét. Konkrét dalokat kiemelni talán nincs is értelme ebből a felhozatalból, de természetesen a sok jó dal között is akadt egy-két önálló karriert befutott darab. Elsőként aligha kerülhet elő más, mint a lemezelőzetes kislemezen is kihozott Sonne, amely eredetileg egy epikus, nagyívű, instrumentális tételként született meg, Klitschko munkacímen. A név nem véletlen, a felkérés személyesen az ökölvívó Vitalij Klicskótól érkezett, aki a meccsek előtti bevonuló zenéjét szerette volna újra cserélni. Landers: „Valaki berohant a próbaterembe, és azt mondta: hé, Klicskónak szüksége van egy dalra! Klicskónak kell egy dal! Két nap alatt meg is voltunk vele. Még soha nem dolgoztunk ki egyetlen témát sem olyan gyorsan, mint ezt. Mindent mást azonnal félretettünk." Happy end nincs, Klicsko végül nem használta a nótát, és egy másikat választott.

A Sonne szöveggel kibővített formában felkerült tehát a lemezre, és készült hozzá egy olyan klip, amitől ismét csak görcsbe rándult az erkölcsrendészek lába. A videóban hat elcsigázott törpe dolgozik a bányában a maguk drogfüggő Hófehérkéjéért, aki imádatuk és rettegésük tárgya is egyszerre, és aki a szeszélyeitől fűtve természetesen nem is rest a végsőkig kihasználni a törpéket. Schneider: „A mesének a Grimm fivérek által írt változatát szerettük volna bemutatni, ami néha elég kegyetlen és erőszakos." A dalról ennél többet talán nem is kell mondani, a mai napig a rajongók első számú kedvence a Rammstein-repertoárból, és természetesen nem maradhat ki egyetlen olyan koncertről sem, ahol a banda a látvánnyal akart igazán nagyot villantani. Az albumról a második kislemezre másolt tétel némi meglepetésre a szigorú, militáns hangulatú Links 2 3 4 lett, amelynek szövegét Lindemannék nem is különösebben leplezetten a „jobbos" vádakra való reakciónak szánták. A dalt egyébként dedikáltan a Du Hast utódját kereső amerikai piac megpuhítására szánták, nagy volt aztán a meglepetés, amikor az amerikai MTV is inkább a Sonnét kezdte magas rotációban játszani akkor, amikor az a tengerentúlon hivatalosan még meg sem jelent.

Az Ich willel a zenekar a közönségét is igyekezett bevonni a játékba. Kruspe: „Sokféle módon kommunikálunk a koncertjeinken, de szóban alig. Minden a színpadi show-nk összeállításán múlik – egyszerűen nem tűnik odaillőnek a szövegelés. Az is lényeges, hogy Till meglehetősen félénk ilyen szempontból, és valójában ez a dal sem arra készült, hogy közben a közönséget énekeltessük. Persze nem bántuk, hogy így alakult, de a dal arról szól, hogy ne kövesd a tömeget, nem feltétlenül nekik van igazuk. Különösen a jelenlegi Európára igaz, hogy elfogadnak – sőt, átvesznek – mindent, amit felszolgálnak nekik. Ez a kultúrára is igaz, ha valamit elég hatékonyan reklámoznák, az emberek megveszik, bármiről legyen is szó." A személyes húrokat pengető címadó a banda személyes kedvence volt az anyagról, amelynek első demóját Kruspe még 1994-ben rögzítette. „Évekkel ezelőtt hoztam össze egy esküvőre, de sosem írtam hozzá szöveget. Till írta meg végül a dalszöveget az anyjával való kapcsolatáról. Furcsa, mert nekem is ugyanezek a problémáim voltak a saját anyámmal. Amikor felnőttem, eltaszított magától, nem igazán szeretett. A dal arról szól, hogyan tudsz megbirkózni a gyermekkoroddal, ahogy felnősz. Sokáig tartott, mire rájöttem, de az egész életemre hatással volt az anyámmal való kapcsolatom." Nyilván nem véletlenül került a lemez frontjára is egy halott magzat képe.

A Spieluhrban Kruspe lánya, Khira Li Lindemann énekel, a banda által Gregornak hívott főszereplő kisfiú pedig végül megmenekül, miután a csapat többi tagja túl sötétnek találta az eredeti sztori kifutását. Lindemann: „A dal az élve eltemetés gondolatától való alapvető emberi félelemről szól. A gyerekkel együtt eltemetett zenedoboz végül megmenti a srác életét, szóval végső soron ez egy jó történet. Eredetileg a sírban kellett volna maradnia, de aztán a zenekaron belül úgy döntöttünk, hogy legyen inkább happy end a vége." Közel sem ennyire komoly téma a Zwitteré, ami inkább egy vaskos adag a jellegzetes rammsteines humorból, és én a mai napig könnyesre röhögöm magam a szövegén. A másik bűnös élvezetem, akarom mondani titkos favoritom a lemezről a tempós Adiós, amelynek hallatán folyton a mezőn támad kedvem futkározni. Sokak szerint ezzel a dallal szépen le is lehetett volna zárni az albumot, én viszont kimondottan szeretem, ahogy a Nebellel (visszafelé olvasva Leben) lecseng a móka, benne a már az Engelben is szerepeltetett Christiane „Bobo(lina)" Hebolddal. Ezt követően aztán lehet is szépen újraindítani a lemezt a Mein Herz brenntel, ami egyesek szerint egy szemérmetlen Led Zeppelin-nyúlás (ez mindenképpen túlzás), szerintem viszont az egyik leghatásosabb albumindító dal, amit zenekar valaha is rögzített.

A zenekar ekkor már megengedhette magának, hogy olyan nevekkel dolgozzon együtt a turné színpadképének megtervezésén, mint Roy Bennett, aki többek között Prince-szel, a Nine Inch Nailsszel és a Kissel is sokat mozgott együtt akkoriban. Ezek a fellépések ugyan még messze nem a később komplett stadionokat lángba borító előadásokat jelentettek, a csapat azért ezen a téren is léptékváltásra törekedett. Meglepő módon a Mutter-turné kapcsán nem is a tűz, hanem egy másik őselem, a víz került volna a fókuszba, azonban hamar be kellett látniuk, hogy erre még nem érett meg a helyzet. Kruspe: „A víz csodálatos közeg, de végül arra a következtetésre jutottunk, hogy a használata túl kockázatos. Az áramütés veszélye nagyon is valós volt. Egyesek azt gondolhatják, hogy már rég átléptük a határt, és túl messzire mentünk a tűzzel, de a víz más műfaj. A tűznél mindig elrohanhatsz az ellenkező irányba, ha valami balul sikerül. Ha viszont a vízzel van gond, akkor esélyed sincs. Az emberek felelőtlennek neveztek minket a színpadi show-nkkal kapcsolatban, miközben semmi sem állhatna távolabb az igazságtól. Ha valami történne a zenekar tagjaival, nos, az rendben van, de soha nem veszélyeztetnénk a rajongóinkat. Mindannyian megégettünk már magunkat időnként, de mindig megúsztuk kisebb sérülésekkel. Az én arcom is többször megégett már. Ezek apróságok."

A csapat így inkább azt az azóta is előszeretettel alkalmazott taktikát követte, hogy a régi, jól bevált (és persze nagyon várt) trükköket új elemekkel keverik, és az album koncepciójának megfelelően az anyaság és a születés témáját is behozzák a képbe. Ennek jegyében különösen emlékezetesre sikerült, ahogy a zenészek egy mesterséges anyaméhből kipottyanva érkeztek a színpadra, bár ezt a belépőt a turné későbbi szakaszára elhagyták. Összességében világosan látható volt, hogy a Rammstein iránt világszerte mutatkozó érdeklődés mit sem csökkent, sőt, egyes országokban (német nyelvterületen ez eleve magától értetődő volt) afféle kultusza is kezdett kialakulni a zenekarnak. Amerikában egyenesen az egyik legfontosabb német exportcikknek számítottak, és az énekes nem is fogta vissza magában az ezzel kapcsolatos felemás érzéseit: „Schumachert, Hitlert, a sauerkrautot, a Bayernt, az AEG-t és a Rammsteint ismerik. Legyünk őszinték: a Rammstein ott egy valódi intézmény, miközben a saját hazánkban kiközösítenek minket. Jöhetsz a Goethe Intézettel, de mi vagyunk a német zene és kultúra nagykövetei, úgyhogy inkább hintón kellene minket körbehordozni." A fenti melldöngetést némileg azért árnyalja, hogy a nagyon vágyott tengerentúli szintlépés a Mutterrel végül nem jött össze, az album mindössze a 77. helyig jutott a Billboardon, ami a Sehnsuchthoz képest inkább visszaesést jelentett. Utóbbi kitétel azonban kizárólag az Államokra volt érvényes, a világ többi országában meredeken nőtt a brigád ázsiója.

A világszintű sikerek felemlegetésével együtt sem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy a Mutter-korszak kitermelte a zenekar történetének talán legmélyebb belső válságát is, amikor az eredendően (német) demokratikus berendezkedésű csapatban tartósan megborulni látszott a kreatív egyensúly. A probléma fókuszpontjában Richard Z. Kruspe gitáros állt, aki a fő dalszerzői szerepet továbbgondolva, egyre inkább teret engedett főnöki ambícióinak a Rammstein valamennyi ügydöntő kérdésében. Ezek a folyamatok már a Sehnsuchtnál elkezdődtek, majd a Mutter elkészítésének tájékán forrpontig jutottak. Kruspe: „Minden fokozatosan történt. A zene iránti megszállottságom gyakran megakadályozott abban, hogy eltávolodjak a zenekar dolgaitól, hogy kívülről lássam a dolgokat, különösen azt, ahogy viselkedek. A szenvedélyem rabja voltam, de ezt képtelen voltam észrevenni. A végén a banda többi tagja már nem jutott levegőhöz, amikor közbeszóltam. És én mindig közbeszóltam." Schneider: „Eljutottunk odáig, hogy lehetetlenné vált a Richard név kimondása anélkül, hogy ne tettük volna hozzá az idióta vagy seggfej jelzőt! Nem panaszkodtunk, de amint a zenére került a sor, Richard volt az utolsó ember, akire hallgatni akartunk. Meg kellett tanulnia a leckét!"

A helyzet odáig fajult, hogy a zenekar az időközben New Yorkba költözött gitáros nélkül kezdett próbálni, de szerencsére viszonylag gyorsan belátta minden érintett, hogy hosszabb távon ennek a Rammstein brand látja a kárát, és kulcsfontosságú a belső kommunikáció megjavítása. Kruspe: „Egyértelmű, hogy túl nagy teret foglaltam el a csapatban, én voltam a művészeti vezető. Hiába próbáltam felfogni, hogy ez itt demokrácia, nem tudtam, hogyan korlátozzam a befolyásomat. Valójában ehhez el kellett távolodnom a többiektől, saját magamtól is, gondolkodnom kellett. A kreativitásomnak nem kellett volna elnyomnia mások kreativitását, és erre meg is volt a lehetőségem. Ezért szünetet tartottam, majd visszatértem, hogy lássam, hogyan alakulnak a dolgok nélkülem. Ez egy meghatározó időszak volt számomra és a többiek számára is." Schneider: „Mindenki azt találgatta, hogy mi vár így a Rammsteinre. Végül elmentem New Yorkba, ahol Richard élt, és beszélgettünk. Ő közben elindított egy szólóprojektet, a zenekar többi tagja pedig visszaállt a kezdeti felállásra. Amikor Richard visszatért, volt egy kis feszültség, de aztán az egyik dolog hozta a másikat. És a továbbiakban már nem volt kérdés, hogy a zenekarban mindenki egyenrangú."

Mindezen történésekről a zenekar tábora és a sajtó is legfeljebb utólag, évekkel később értesülhetett, a csapat megtartotta magánügyének a belső problémáit, amiből ráadásul egyértelműen megerősödve sikerült kimászniuk. A maguk Violatorét a Mutterrel ugyan nem sikerült megírniuk (pedig biztos vagyok benne, hogy valami olyasmi volt a cél), az elért eredményekre azért így is nagyon büszkék lehettek – és voltak is. A magam részéről annyit tudok mindehhez hozzátenni, hogy a zenekar legutóbbi stadionturnéját összesen öt alkalommal láttam, négy különböző országban, ami személyes rekordom az elmúlt huszonöt év koncertlátogatásai terén. Ezt a hatalmas tűzzel égő szenvedélyt pedig – az elképesztően látványos show-kon kívül – pontosan a Mutter lemez és ezek a dalok alapozták meg, úgy tűnik, végérvényesen. Az ezt követő és még szélesebb kapukat nyitó Reise, Reise albummal együtt nyilvánvalóan a Rammstein csúcskorszakáról beszélünk, amelynek során a Rammstein olyan intézménnyé vált a szórakoztatóipari porondon, akik csakis a maguk kategóriájában mérhetők.