Shock!

november 17.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Flying Colors: Flying Colors

Bármennyire szánalmasak Mike Portnoynak az ex-kollégáival kapcsolatos megnyilvánulásai a virtuális térben, vagy amikor csak szimplán a különböző rajongói oldalait kommentelőket oltogatja hisztis óvodásként, egyszerűen nem lehet haragudni a csávóra – én legalábbis minden újabb és újabb produkcióját nagy lelkesedéssel várom. Kifejezetten jót tett neki a rengeteg szabadidő és a levegőváltozás, így most – legnagyobb örömünkre – szabadon kiélheti összes zenei vágyát. Az Adrenaline Mob lemeze egész biztosan simán ott lesz a kedvenceim között 2012-ben (a júniusi koncert pedig előre borítékolhatóan leszakítja majd a fejünket), és a teljesen más zenei világban mozgó Flying Colors bemutatkozó anyagára is azonnal rákattantam.

megjelenés:
2012
kiadó:
Music Theories Recordings
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 20 Szavazat )

Hiba volna persze, ha csak a dobos-bohócot emelnénk ki a totálisan feleslegesen szupergroupnak titulált társaságból. Steve Morse és Neal Morse munkásságát legalább ennyire nagyra tartom, s nyilván a virtuóz Dixie Dregs basszer, Dave Larue, valamint a többek között klasszikus Rush és Queensryche anyagok producereként is ismert Peter Collins sem véletlenül került a képbe. Bár bevallom őszintén, Casey McPhersonról még az életben nem hallottam, de a Portnoy által kiszemelt énekes remek választásnak bizonyult. Popos, helyenként Freddie Mercury hatását sem nélkülöző orgánuma, nagy hangterjedelme kifejezetten erőssége a lemeznek, s a legtöbb nótához remekül illik a többiekhez képest zöldfülűnek számító texasi úriember produkciója.

Természetesen megvan a veszélye is annak, ha ennyi hatalmas és önálló, markáns stílussal rendelkező zenészt összezárunk, mert előfordulhat, hogy a végeredmény mozaikszerű lesz, még rosszabb esetben a zenei önkielégítésről szólhat az egész produkció. Bár olvastam olyan kritikát is, ahol lényegében az előbbi kifogás merült fel a lemezzel kapcsolatban, én ezt egyáltalán nem osztom. Való igaz, hogy rengeteg különböző – és gyakran elég egyértelmű – zenei hatás keveredik az albumon, ami helyenként tényleg eklektikussá teszi a történetet, de a szerzemények többsége dalként és zenei/művészeti produktumként is abszolút csúcskategóriás.

A lemez elején hallható rövid, kedélyes csevegés rögtön érzékelteti, milyen laza és spontán lehetett a hangulat a stúdióban, amikor tavaly röpke kilenc nap alatt összepakolták az egész lemezt. (Már önmagában ehhez is efféle zsenikre van szükség...) Ezután azonban rögtön a lemez egyik csúcspontja következik: a nyitó Blue Ocean egy aránylag egyszerű basszus/gitár ikertémára épít, amit gyöngyörűen bontanak ki, a refrén felépítése egyértelműen a progresszív nagyságokra, a Yesre, a korai Genesisre és a Rushra, netán a Totóra hajaz. Egyes instrumentális részek kifejezetten bluesosak, míg mások Al Di Meola korai munkásságát, illetve a Chick Corea Elektric Bandet juttatták eszembe (mindkettő nagy kedvencem), bár ezeknél azért valamivel közérthetőbb, kevésbé komplex formában. Egyszóval nem fukarkodtak a különböző stílusokkal és megközelítésekkel. Az összhatás viszont mégis annyira fogós, hogy rögtön az első hallgatásnál kénytelen voltam kétszer újra visszaugratni a szám elejére.

Teljesen más világ a következő, rendkívül hülye című Shoulda Coulda Woulda: jóval direktebb, rockosabb, Steve Morse Deep Purple-beli munkásságát idéző szerzemény, különösen a gitárszóló, ami simán elfért volna a Purpendicularen is. Talán ehhez a nótához illik legkevésbé az alapvetően popos orgánumú Casey McPherson hangja, a refrén emiatt egy kicsit elhibázottnak tűnik. Szerencsére a dal végén kárpótlásként Portnoy is zúz egy hatalmasat, amire a lemezen máshol nem igen akad példa. A Kayla kicsit altató, Coldplayt idéző verzéje egy olyan orbitális, Toto-szerű refrénbe torkollik, hogy már az első hallgatás után két napig ez ment a fejemben.

A lemez a harmadik szám után egy kicsit leül (helyenként sajnos tényleg ellaposodik), legalábbis innentől fogva jórészt lágyabb, poposabb szerzemények sorakoznak, kicsit hullámzó színvonalon, olykor kommerszbe hajlóan, a nyálasság határát súrolva. Ízlés dolga, kinek hol van a határ, nekem egy-két kivételtől eltekintve még éppen belefér. Tényleg van itt minden a Coldplay és King's X hatásokkal tarkított slágeres rádió-rocktól (The Storm) Beatles-kópiáig (Love Is What I'm Waiting For), benne egy olyan queenes gitárszólóval és háttérvokállal, amire Brian May is elismerően csettintene. A Fool In My Heartban gyakorlatilag végig Portnoy énekel a maga limitált, de kellemes hangjával, a szöveg és a melankolikus hangulat alapján pedig nem lehet nem gondolni arra, hogy ez bizony a Dream Theaterhez fűződő „se veled, se nélküled" érzéseiről és a szakítás fájdalmáról szól. A lemez legkeményebb, de mindenképp leggyorsabb nótája a Muse-hatású All Falls Down, ami egyszersmind az album talán leggyengébb szerzeménye. Ennek fő oka, hogy ehhez sem igazán passzol az amúgy nagyon jól teljesítő énekes hangja, ide egyértelműen egy hagyományos rock torokra lenne szükség. Valamint talán itt érezhető leginkább a rohammunka negatív hatása, ez a nóta ugyanis valóban egy nagyjából random riffekből, énekdallamokból és skálázásokból összedobált témahalmaznak tűnik, amit valószínűleg jobb lett volna lehagyni az albumról.

Miután sikerült kellően leültetni a hallgató figyelmét, a lemez végén következik az abszolút csúcspont: az Infinite Fire – hasonlóan a Blue Oceanhez – a teljes fegyverarzenált felvonultatja a '70-es évek progresszív nagyságainak popos refrénjeitől a helyenként fúziós/jazzrockos, máshol John Petrucci-ízű szólókon keresztül a Kansast és Totót idéző gyönyörűséges billentyűkig és vokálokig. A maga 12 percével ez a lemez messze leghosszabb és legkomplexebb tétele, és szerintem egyértelműen a legnagyobb mesterműve is. Bár maga a dal egyáltalán nem hasonlít rá sem dallamvilágában, sem hangszerelésében, valahogy mégis a számomra egyik legkedvesebb, s szintén zseniális lemezzáró Dream Theater nótát, a Trial Of Tearst juttatta eszembe. Ha másért nem, ezért a dalért mindenképpen érdemes volt megcsinálni (s a hallgatónak végighallgatni) ezt a lemezt.

Azt nyilván felesleges kiemelni, hogy a dalok csodálatosan szólnak, pontosan úgy, ahogy egy progresszív rocklemeznek 2012-ben szólnia kell: arányosan, tisztán. A direktebb, egyszerűbb témákat – és azért ezek vannak többségben – is telepakolták hihetetlenül finom és ízléses díszítésekkel, hangszerelési megoldásokkal. Mind a négy (helyenként öt) hangszeres abban mutatja meg nagyságát, hogy nem villant értelmetlenül, hanem pontosan annyit ad, amit az adott dal megkövetel, illetve megenged. Vannak persze félelmetes szólómunkák is, mindenekelőtt az Infinite Fire-ben, illetve Steve Morse szólói mindenhol védjegyszerűek és azonnal felismerhetőek, de ha valaki itt Liquid Tension Experiment-szintű hanghalmozásra számít, bizonyosan csalódni fog. Ez a zene nem erről szól, hanem kizárólag a spontaneitásról, az együtt muzsikálás öröméről, a pillanat megragadásáról. Ezeket a dalokat egész biztos nagy élmény lesz élőben megszólaltatni és persze hallgatni: szerencsések azok, akiknek ebben részük lesz az év folyamán.

Összességében tehát ez a lemez tartalmaz tökéletes (Blue Ocean és Infinite Fire), kiváló és átlagosabb szerzeményeket. Teljesen megértem, sőt valószínűsítem, hogy Flying Colors nem fog osztatlan sikert aratni egyik projekt-tag rajongói körében sem, mert ahhoz túl sok különböző zenei stílus keveredik itt, és a progresszív rockzene megújításáról sincs itt szó, amit a projekt szupergroup-jellegéből adódóan valószínűleg sokan (el)vártak volna. Még egyszer mondom, szerintem a Flying Colorst a helyén kell kezelni: itt öt hatalmas zenei egyéniség spontán örömzenéléséről van szó, nem pedig világmegváltásról. Bár én valószínűleg azon kisebbséghez fogok tartozni, akik ennek figyelembe vételével gyakorlatilag maradéktalanul értékelik a korongot, valamiért mégis azt gondolom, hogy ha lesz következő lemez, akkor az még jobb lesz: a debütáló anyag spontaneitását megőrző, de talán egy fokkal egységesebb, és üresjáratoktól abszolút mentes produktum. A mostani pontszámom ezt a várakozást is tükrözi.

 

Hozzászólások 

 
+1 #2 Bakk-Dávid László 2013-03-22 11:22
Egyetértek a cikk írójával, helyén kell kezelni ezt a projektet, és akkor rádöbbenhetünk arra, hogy egy igazán jó lemez.

Engem az fogott meg ebben a korongban, hogy olyan, mint egy nagy svédasztal: telem indenféle ínyencséggel. Talán egyedül az All Falls Down daluk, amely nincs ínyemre, mert túlságosan emlékeztet a Manowar-féle hősi ideológizálásra , még akkor is, ha a szöveg nincs tele vérrel.:)

Most, hogy hivatalosan is bejelentették az új albumot, reménykedhetünk abban, hogy valóban egy összeszokottabb zenekart fogunk hallani.
Idézet
 
 
+3 #1 csekeferi 2012-05-25 10:20
Basszus, hogyan képesek ezek az arcok ilyen életművek után is még ekkora nótákat írni, mint az Infinite Fire vagy a Blue Ocean??? Döbbenet...:)))

A mai világban rogyásig ömlenek ránk mindenféle zenekarok és stílusok... fürdünk a jobbnál jobb produkciókban, de én mégis azt mondom, hogy ilyen élettel teli, tartalmas, valódi muzsikát még mindig nagyítóval kell keresni, mert ilyesmire kevesen képesek!:)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wisdom - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 14.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.