Shock!

október 29.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Arjen Anthony Lucassen: Lost In The New Real

Jópofa ember ez az Arjen Anthony Lucassen. Követni is nehéz a munkásságát, a pillanatnyilag jegelt Ayreon melletti megszámlálhatatlan mellékprojektjét, erre bejelenti, hogy ezúttal „szólólemezt" készít. Az egyszeri Lucassen-rajongó joggal kérdezheti, hogy akkor az eddigi művek vajon mégis mik voltak, hiszen ez kis túlzással körülbelül olyan, mintha Andrew Lloyd Webber akarna szólólemezzel jelentkezni. Értem én, hogy ezúttal nincs egy hadseregnyi vendégénekes, és Arjen egyszemélyes bigbandje mellé ezúttal még az átlagnál is kevesebb vendégmuzsikust hívott (nem is értem, hogy lehet az, hogy se cimbalmon, se fuvolán nem játszik a faszi, kicsit csalódott vagyok), de azért az eddigi anyagok legfőbb jellemzője sem éppen a zenekari csapatmunka volt.

megjelenés:
2012
kiadó:
InsideOut
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 24 Szavazat )

Röviden: aki ismeri a holland zseni munkásságát, az pontosan be tudja lőni, mire számíthat, legfeljebb az lehet a kérdés, hogy ezúttal épp mihez szottyant kedve főhősünknek. Nos, a gyönyörű retro-futurisztikus borítóval ellátott duplalemezen a lazább, elszállósabb, „scifisebb" oldal domborodik ki, nem pedig a metalos, monumentális vonal. Tehát inkább Lucassen olyan korábbi műveivel mutat rokonságot a Lost In The New Real, mint például a The Dream Sequencer. Talán ez a holland polihisztor eddigi legeklektikusabb alkotása, ahol a Pink Floyd, Beatles, Led Zeppelin gyökerektől kezdve a progresszív rock/metal vonalon és a filmzenén, musicalen keresztül a folkzenéig nagyon sok stílus keveredik, s emiatt viszonylag sok türelem és számos hallgatás szükségeltetik ahhoz, hogy ez a másfél órányi zenei mozaik összeálljon egységes egésszé. Nem tagadom, hogy hozzám a Star One / Ayreon-féle metalosabb, direktebb anyagok közelebb állnak, de az biztos, hogy Lucassen összes eddigi munkájából árad a zsenialitás, és ez most sincs másképp.

Akadnak persze karcosabb, súlyos riffek is (például a Yellowstone Memorial Dayben), de itt a merengősebb tételek dominálnak, nem függetlenül Lucassen viszonylag jellegtelen énekhangjától. Bevallom, nekem azért hiányoznak azok az énekes-zsenik, akik a többi korongon az egyes szerepeket eléneklik, hiszen – amellett, hogy önmagában is élmény Sir Russell Allen vagy Dan Swanö orgánumát hallgatni – a sztorik igazán a különféle hangszínektől kelnek életre. És hát valljuk be, bármennyire is tisztán énekel a Mester, és bármilyen emlékezetes harmóniákat írt ezúttal is, tagadhatatlan, hogy ének terén az igazi élményt a „mellékszereplő" Wilmer Waarbroek teljesítménye szolgáltatja. Ez azért sokat elárul...

Mondanom sem kell, ismét konceptlemezzel állunk szemben: a Maestro beszámolója szerint az Ayreon-sztorihoz lazán kapcsolódó, de attól mégis független történet a távoli jövőben játszódik, amikor Mr. L-t, a 21. században gyógyíthatatlan betegsége miatt hibernált főhőst újraélesztik. A Lucassen kedvenc holland filmszínésze, Rutger Hauer által alakított „keményfejű agyturkász", Dr. Voight Kampff narrációi által felvezetett dalok számos ma és ezek szerint a jövő évszázadokban is aktuális társadalmi és morális témát boncolgatnak a cenzúrától kezdve a valláson, a népességszám korlátozásán keresztül az eutanáziáig). Kicsit több időre volna szükségem ahhoz, hogy jobban elmélyedjek a szövegekben, az viszont már elsőre is látszott, hogy a komoly témákhoz képest a szövegek – és a hozzájuk tartozó zene – olykor kifejezetten könnyedek és humorosak. Elég csak a Luca Turilli és John Lennon kreatív nászából született Where Pigs Fly-t vagy a When I'm A Hundred And Sixty-Fourt (szintén egyértelmű Beatles-utalás) meghallgatni. De ugyanez igaz a nem kevés (ön)iróniát tartalmazó, már önmagában is szokatlan című Pink Beatles In A Purple Zeppelinre is. Ezek a szövegek nem kifejezetten a Cannibal Corpse világát idézik, s konkrétan vigyorgásra késztetik a meglepett hallgatót. Biztosan okoznak majd néhány szemöldökfelhúzást is, de kiakadni azért nem érdemes, mert ezek a nóták egyértelműen paródiaként születtek.

Maguk a dalok tulajdonképpen nem rejtenek túl sok újdonságot a korábbi lemezekhez képest. A könnyedebb nóták mellett kifejezetten komplex, nehezebben emészthető tételek is előfordulnak, mindenekelőtt a címadó dal, ami jelenleg a favoritom. Arjen Lucassen összekeverhetetlen dallamvilága mindegyik tételben felismerhető, nem is látom igazán értelmét, hogy az egyes dalok szövevényes felépítését részletekbe menően elemezzem. Két dolgot azonban feltétlenül érdemesnek tartok kiemelni. Az egyik, hogy érdekes módon a lemez legemlékezetesebb momentumai a feldolgozásokhoz kötődnek: nem kevesebb, mint öt feldolgozás kapott helyet a második CD-n, amelyek közül (számomra legalábbis) a – cimbalom(!)kísérettel előadott – klasszikus The Battle Of Evermore messze a legismertebb a Led Zeppellin IV-ről. Tökéletesen passzol a lemez egységes hangulatához, ahogy a Pink Floyd, Frank Zappa, Blue Öyster Cult és Alan Parsons Project szerzemények is, ráadásul feldolgozásként is a minőségi kategóriába tartozik mindegyik. A Pink Floyd Welcome To The Machine-je például jóval metalosabb, mint az eredeti, és Lucassen úgy formálta saját képére, hogy annak minden értékét megtartva egy súlyos, 21. századi dalt alkotott. A másik, amire érdemes felfigyelni, az a vendégek teljesítménye: Wilmer Walbroek produkcióját már méltattam, de a hangszeresek (hegedű, cselló, fuvola) is kiemelkedőt nyújtanak, különösen a folkos részeknél, amik egyértelműen a lemez erősségei közé tartoznak.

Nem állítom, hogy helyenként nem lehetett volna rövidebben fogalmazni, és a másfél órányi két lemez megvágásával, valamint néhány vendégénekes meghívásával egy nagyon ütős 70-75 percet összerakni, de azért ne fanyalogjunk. Néhány hallgatás és némi türelem árán ezúttal is megnyílnak előttünk a lemez értékei, és azon kapjuk magunkat, hogy újra és újra elővesszük. Az eddigi művekre is igaz volt, de erre talán hatványozottan: ha nincs másfél órád, hogy nyugiban, csak a zenére koncentrálva ráhangolódj az élményre, akkor elő se vedd a lemezt, mert sem háttérzeneként, sem tételekre bontva nem érdemes hallgatni. Minden bizonnyal nekem sem ez lesz a kedvenc lemezem Arjen mestertől, és ahogy a Flying Colors kapcsán is éreztem, itt is azt gondolom, hogy a magas elvárások és az eklektikus összkép finoman szólva meg fogja osztani a rajongótábort. Ennek ellenére nem tudom nem szeretni a Lost In The New Realt, és képtelen vagyok rá nyolc pontnál kevesebbet adni. Nyugodtan lehet velem vitatkozni – van, aki már meg is tette.

 

Hozzászólások 

 
+2 #6 csekeferi 2012-05-05 16:37
Idézet - Valentin Szilvia:
Nekem pl. nem jött be sajnos.


Hááát elsőre nem dobtam el azért magam én sem, de ez eddig is így volt az Ayreon-okkal:)
Azoknál általában az 5-ik 6-ik hallgatás után előjöttek a zseniális ötletek, hangulatok és dalok,
amitől szem nem maradt szárazon...:)))
Adok még egy pár esélyt ennek a lemeznek is... hátha...

Abban viszont biztos vagyok, hogy Swanö, Allen, Wilson, Jansen, stb. jelenléte
továbbra is hiányozni fog:)
Idézet
 
 
+3 #5 Equinox 2012-05-04 17:46
Sajátos humorú fazon, szeretem nagyon az ilyet. The intergalactic laxative-et nem veri semmi. Izgat ez a lemez, levadászom
Idézet
 
 
+2 #4 Valentin Szilvia 2012-05-04 16:13
Nekem pl. nem jött be sajnos.
Idézet
 
 
+2 #3 Polgár Tamás 2012-05-04 15:03
Jogos, bár én már találkoztam olyan AAL-rajongóval, akinek ez nem jött be. És azért több hallgatás kell hozzá, mint általában az Ayreonokhoz, hogy rendesen odacsapjon. Mindegy, a lényeg, hogy Lucassen rosszat nem tud csinálni, legfeljebb kevésbé fogósat.
Idézet
 
 
#2 2012-05-04 14:43
Szerintem ez a lemez pontosan a rajongótábort NEM fogja megosztani. Akiket majd megoszt, azok az egyszeri hallgatók, illetve koca Lucassenesek. Nem egy újabb The Human Equation, de a rajongói csalódás kizárt. Reális a 8 pont, de csak is a saját életművén belül!
Idézet
 
 
+3 #1 csekeferi 2012-05-04 09:26
Még nem hallottam, de annyit legalább már tudhatok előre a borítóról, hogy sztereóban fogom hallani:)))))))
Vicces ember ez a Lucassen... A dalcímeket olvasva eszembe jutott, hogy volt olyan is, hogy "Shitting In Space" ... :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Royal Hunt - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.