Shock!

október 15.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Job For A Cowboy: Demonocracy

Harmadik teljes albumával vértehénné hízott a beefdeath fiúk egykori agresszív bocija. Vagy inkább brutál bikává, mert itt aztán súlyosan csüng minden ötlet, vastag az akarat, elég kemény, aminek keménynek kell lennie, és állat módon duzzad a tesztoszteronos energia. Az üstökösként berobbant Doom EP-től a Genesisen és a Ruinationön át vezetett a kanyarokkal tarkított, de halálosan tudatos csapás erre a fekete tisztásra, ahol a cowboyok végre megpihentek, s most „Nesztek, zabáljatok!" kiáltással marhahúst szórnak közénk két marokkal. Mi pedig hálásan csámcsogunk, visszaöklendezés nélkül, simán megemésztve. A hét esztendős terelés során a deathből gyorsan kikopott a core-por, s ahogy az egyre dúsabb legelők felé haladt a csorda, a paták kezdeti, ötletszerű dobbanása okosan komponált, egységes dübörgéssé állt össze, hogy az út mostani fázisában Demonocracy címmel bődüljön fülünkbe az élő húsrengeteg robaja.

megjelenés:
2012
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 8 Szavazat )

Az egyik legmarkánsabb vonást a basszus statisztából főszereplővé válása adja. Az előtérbe keveréssel Nick Schendzielos hangszere (és tudása) messze túlmutat holmi háttérbőgőzésen. A nem olyan régen szerződtetett mélyember lasszóként használja hangszerét: pörgeti a húrt, hurkot fon, elhajít egy futamot, néha megragad valamit, majd elegánsan visszarántja a főtémához, s közben egy pillanatra sem hagy kétséget: az alájátszó szerep nem neki való. Egyenlő részt követel magának a munkából, meg is kapja – témái olyan erővel emelkednek ki az anyagból, ahogyan death metalnál csak igen kevés helyen hallani.

A másik szaftos gyönyört a szólók okozzák. A Genesis idején a pengefülű kolléga teljes joggal tette szóvá a gitárjátékok hiányát: „Nem bontják ki, nem merülnek bele, csak felizgatnak, aztán ott hagynak éhesen, korgó gyomorral". A Demonocracy esetében már egy szavunk sem lehet. Gyomrunk korgását óriási adag hússal csendesítették el. A két gitáros már-már úgy virgonckodik, mintha könnyed heavy metal buliban lennének, nem pedig első osztályú pusztító-mesterkurzuson. Al Glassman és Tony Sannicandro jól hallhatóan lubickolnak szerepkörükben. Ötletes, szellemes, kellően súlyos szólók pattannak elő egymás után, minden erőlködés vagy öncélú magamutogatás nélkül. Példásan szerkesztett, pontosan kidolgozott dallamokkal operáló cifrázások bukkannak fel, hogy aztán mindent elnyomjon újra a kegyetlen, dübörgő alázás.

Az imént említettek kiegészülnek egy harmadik elemmel, amellyel bezárul a kör, s tálalva is 2012 eddigi egyik legjobb death albuma. Ez pedig a sziporkázó ötletesség, amely minden nótában tetten érhető. Elmúltak már a „csapjunk a húrok és a tehenyek közé, oszt bőgjön, ahogy csak tud"- idők. Műfajon belül meghökkentően sokszínű, váltásokkal tarkított témák, éles kontrasztok, ötlethegyek gyűrődnek az albumon, kellően feszes tempóban és minőségben. Jonny Davy (akinek skizofrén hörgő-pörgője pompásan simul a könnyednek tűnő, valójában tonnás nyeregalap alá) és csapata biztosra ment. Véletlenről szó sincs, itt mindennek megtervezett helye és ideje van – s ezt a gondos szerkesztést csapták pofán egy jókora adag felszabadult játékossággal, amely miatt talán nem túlzás kiemelkedően jó végeredményt emlegetni.

Túlzott kompromisszumokat persze ne keressünk. Az album negyven perces, kilenc nótányi tömény agresszióval. A tempó időnként belassul (olyankor nagyon érdemes figyelni), de a brutalitásból akkor sem enged. Jon "The Charn" Rice dob mögötti őrjöngése precíz fegyelmezettséggel párosul, melója neki is túlmutat már a csorda egyben tartásán: kreatív, közös lélegzést követel.

Nem érdemes külön szétcincálni a Demonocracy tételeit. Egységes egész, nem is túl hosszú, s azáltal, hogy óvatosan feszegetni kezdte a műfaj határait, alaposabb ismerkedés után kiválóan emészthető. Ha ki kellene emelnem egyet a kilenc tehénből, akkor a több mint hatperces Tarnished Gluttony lenne az. A zárótétellé kinevezett példány az új hangzáson belül is valami teljesen frisset produkál. Lassú, ötlettel és gondoskodással bőven megpakolt, földöntúli hangulatúvá kevert dal, Davy taknyot köpő hangjával, hálás gitártémával, okosan kitalált szólóval, és olyan lebegős lezárással, amely mindent nyitva hagy. Lehet rajta tűnődni a következő albumig.

Míg a Genesis még mutatott némi tanácstalanságot az irányt illetően, a Ruination pedig a pontos betájolásról szólt, itt már nem beszélhetünk keresgélésről. A távolságot és az utat precízen feltérképezték, a JFAC pedig mesterien végre is hajtotta a menetet.

A csorda célba ért. Nice Job.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2005. február 16.