Shock!

november 25.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Paradise Lost: Tragic Idol

Nagy névnél mindig fokozottabb az elvárás, s vaskosabb a vélemény is, ha nem egészen úgy alakul az ismerkedés, ahogyan terveztük. Nehezen indult barátkozásom a Tragic Idollal: meghökkentettem magam, amiért elmaradt az azonnali térdre rogyás és hálás sóhaj. Pedig olyan sok panaszunk nem lehet: korrekt munkát kaptunk, meglepetés nélküli folytatást a Faith Divides Us - Death Unites Us után. A gond talán csak annyi, hogy a 2009-es munka egy átgondolt, jó érzékkel megszerkesztett, üdítő anyag volt, a Tragic Idol azonban valamiféle méla másolatot tükröz, több-kevesebb sikerrel.

Míg az előző album As Horizons Endje mellbevágóan tökéletes a keserves, vijjogó, zseniális gitártémával, itt a Solitary One próbálkozik ugyanezzel, de az előzetes katarzis elmarad. A kísérteties hangulat mereven erőltetett, a téma sem különösen izgalmas. Doomolgatjuk persze a halál dalát, de csak amolyan dünnyögés-féle ez, nem világba kiáltott izgalom. A Crucify kárpótol a különös kezdés okozta hiányérzetért. Erős, minden kellékkel megpakolt, súlyos nóta, jellegzetes Paradise Lost refrénnel, amit jó együtt üvölteni az énekkel érdekes viszonyban álló Nick Holmesszal. (Őszintesége és energiája nem kérdőjelezhető meg, mint ahogyan maximalista hozzáállása sem.) A Fear Of Impending Hell a klasszikus szólón és a lebegős, dallamos verzén túl sok érdekeset nem nyújt - s itt kezdett el motoszkálni a későbbiekben erős érzéssé acélosodott gondolat: nem sikerült a nagy lépés a 2009-es (igen jó) állapotokhoz képest.

megjelenés:
2012
kiadó:
Century Media
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 50 Szavazat )

Pedig az előzetesként ránk zúdított Honesty In Death depressziós atmoszférája még erre jogosította volna reményeinket: a dal mintha Faith Divides Us-ról ugrott volna át az új albumra. Izgalmas, odazúzós, tökéletes gitárzokogással felturbózott anyag, amelynek hallatán a legjobbakra készültünk. A Theories From Another World csak fokozza a hangulatot, az album talán legjobb számaként elkanyarodik a monoton, lassú zakatolástól, és a vastagon kent riffekkel, a „gyors" dobtémával, Greg Mackintosh és Aaron Aedy cinkos összekacsintásával, Holmes karcos odakiabálásával valami olyan hangulatot teremt, amelyről tényleg a boldog '90-esek jutnak eszünkbe, ha nem is teljes zenei lefedettségétől, de hangulatától és az általa keltett érzelem-darabkáktól biztosan. Ezt a vonalat folytatja az In This We Dwell bucira hizlalt dallamvilága és töménysége is, de a To The Darkness egyhangúsága le is hűti forró lelkesedésünk.

És eljön az a pont az albumon, ahonnan menthetetlen monotóniába fullad az anyag. Mintha ugyanazt az egy számot hallanánk különböző verziókban, Holmes ráadásul időnként idegesítően eltévedt hangon erőlködik azon, hogy közöljön velünk valamit, amiben talán maga sem biztos. Minden beleszürkül a hömpölygő folyamba, az ötlettelenségnél talán csak a fáradt önismétlés érthetetlenebb. A címadó Tragic Idol mentes minden újtól: gyakorlatilag belezsúfoltak az összes olyan panelt, amely lostos, és az évek folyamán felbukkant a kiváló és gyengébbre sikeredett albumokon. Erő nélküli, önnön búsongásába beásító nóta, amely inkább megfáradt összhatást kelt, mintsem egy még ereje teljében lévő csapat produktumát. Nincs másképpen a Worth Fighting Fornál sem: a nagy akarás megöli azt a zenei szárnyalást, amelytől a Paradise Lost a műfaj királya. Zárásként a The Glorious Endet kapjuk, amely messze nem annyira glorious, mint mondjuk a Faith album zseniális In Thruth-ja. Bár a gitár vijjogása, a döcögősre lassított tempó és a gót dagonya ismét a dicső múltba tekint, egy dolgot szem elől téveszt: múltidézést csak új ötletekkel érdemes ötvözni, különben halvány másolat lehet a vége – amit szóvá is tesznek azok, akik egykor a sziporkázó zenei gondolatok miatt szerelmesedtek bele a mesterek muzsikájába. Kárpótlást talán a zseniális szóló ad, amely mint a higany, úgy tölti ki az addig üres teret.

Az utolsó hangfoszlányok utáni kongó csend a zavart sóhajé, ahogyan az újrahallgatás gondolatával kacérkodunk, ám mégis úgy döntünk, szóljon előbb egy kicsit a Faith Divides Us, hogy megteremtsük azt az illúziót, amellyel a Tragic Idol elfelejtett bennünket megajándékozni.

A Paradise Lost érezhetően visszakanyarodni kíván valami felé, amit dicső aranykornak nevezhetünk, valahol a legendák ködébe vesző kilencvenesekben, s ha tartják az irányt, csoda is kisülhet a próbálkozásból. Ez eredeti ötletek hiányában egyelőre elmaradt, de semmi tragic, az értetlenség pusztán a nagy név miatt erősebb, mint egyébként. Ha a Draconian Times – méltán - tízből tíz pontot érdemel, az általam agyonfavorizált Faith Divides Us pedig kilencet, nekem nyolc. Az album erősen ajánlott. Mégis azok készítették, akik. Magam is sokat fogom még hallgatni. Hátha eljutok a rejtett kincsekig, amelyek eddig rejtve maradtak, felfedezésre várva.

A Paradicsom nem veszett el, de keresi magát.

 

Hozzászólások 

 
#7 GTJV82 2020-11-02 10:00
Valóban, remek album, de az előző 2 után kevésbé hat újszerűen, meggyőzően, pedig ez sem gyenge, sőt.... 9/10.
Idézet
 
 
+8 #6 adamskij 2012-05-08 00:02
ó, pedig ez nem fércmű, sőt. nagyon szépen illeszkednek végre a számok, csakúgy, mint régen. nekem a shades of god és olykor gothic többször ugrik be, mint az icon/draconian. kísérletezőbb is, mint az előző két lemez, bár egysíkúbb. viszont pont az én ízlésemnek megfelelően, így az árnyalatnyi hibák nem érdekelnek.

amúgy az ismertető nem túl acélos, de ez legyen az én bajom - ennél a paradise lost többet érdemel.
Idézet
 
 
+4 #5 Chris92 2012-04-28 12:59
Stílusában tényleg nagyon jó lemez, jóval melodikusabb de kevésbé szikárabb és gyengébb mint a Faith. Egy minimális csalódás, viszont annak örülök hogy az Icon-Draconian éra hangulatára emlékeztető zenét nyomnak mert az megy igazán nekik
Idézet
 
 
+7 #4 björn 2012-04-23 10:14
szerintem is a Faith Divides Us jobb mint ez, azon voltak újabb dolgok is (pl.gyors kétlábdobos dal), ez az új meg olyan mintha egy Shadedes/Icon/Draconian vegyület lenne. nekem egyébként még a nyitó dal ad újat azzal a dohos hangulattal. nem rossz lemez egyébként, párszor le fog pörögni még. a pontszámmal és a viszonyítási alapokkal egyetértek.
Idézet
 
 
+8 #3 Danny 2012-04-22 21:18
Nekem a Faith album cimadó dala volt a legjobb,arról az albumról. Viszont ez tényleg év lemeze eddig a stílusában. De még idén lesz egy Katatonia és My Dying Bride album is.
Idézet
 
 
+7 #2 Korpa Zoltán 2012-04-22 14:18
Az előzetes dicsérő kritikák után számomra is eléggé csalódás a lemez. Unalmas és önismétlő, szinte minden hangját megtalálhatjuk valamelyik korábbi albumon.
Idézet
 
 
+5 #1 Kutis 2012-04-22 13:00
Érdekes,mert nekem meg a Faith Divides Us album nem jön be,az egyik leggyengébb munkájuknak tartom,hiába próbálkoztam vele többször is.Ez az új viszont azonnal letaglózott,év lemeze gyanús eddig.Az Icon/Draconian világot ez hozza vissza a leginkább.De nincs mese,teszek még egy kört az előzővel is...:)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.