Shock!

április 06.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Lillian Axe: XI: The Days Before Tomorrow

Bármibe lefogadom, hogy sokan már csak a zenekarnév és hajmetalos múlt miatt nem hajlandóak megismerni a Lillian Axe-t, pedig jóval több van bennük (is) a '80-as években uralkodó partyrockandroll kliséknél. Kiváltképp azért, mivel a zenekar agya, Steve Blaze soha nem ragadt le a szirupos melódiáknál, de ez valahol nem is csoda, hiszen a zenekar nem Los Angelesből (vagy környékéről), hanem New Orleansból származik, amely tény bizonyosan nem segítette őket az érvényesülésben. Talán ezért rejlik Steve Blaze játékában és minden általa megformált dallamban egy kicsit több érzelem, ráadásul a kevésbé vidám pillanatokat is úgy csípi nyakon, hogy mégsem érzed magad tőle gyötrelmesen. A Lillian Axe egyfajta pszichedelikus, kimondottan érzelemdús, borongós hangulattal játssza a dallamos rockot, amit akkor is rendkívül gyorsan meg tudsz szeretni, ha jóval fénykora után találtál rá a zenekarra.

megjelenés:
2012
kiadó:
AFM
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Ha hallottál életedben egy-két Lillian Axe albumot – de talán elég egy is, annyira felismerhető a zenei világuk –, tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy mi várható egy 2012-es LA lemeztől, még úgy is, hogy ismét új énekessel kell megbarátkoznunk. Tehát a zenei forradalmat ne tőlük várd. A zenekar hányattatott sorsáról korábbi kritikáinkban már megemlékeztünk, és az énekesváltás körüli mizériáról is beszámoltunk. Most úgyis az a lényeg, hogy miképp állja meg a helyét a tősgyökeres rajongóból lett frontember ebben a markáns és minden ízében jellegzetes zenei közegben.

Nos, Brian Jonesnak nincs oka szégyenkezésre, és minden bizonnyal nagy előny volt az is, hogy rajongóként vélhetően pontosan tudja és érzi, hogy milyen énekdallam illik a Lillian Axe-hez – noha arra nagy téteket mernék tenni, hogy itt is szinte mindent Blaze jegyzett. Brian orgánuma hasonlóan bársonyos, meleg tónusú és kicsit nazális, mint elődeié, de mondhatom úgy is, hogy kifogástalanul passzol a sorba. Az ugyanakkor tény, hogy hangja nem annyira erős és érzelemgazdag, mint Ron Tayloré. Derrick LeFevre hangszínénél azonban számomra egy árnyalattal rokonszenvesebb.

Ha valaki azt várta, hogy a XI: The Days Before Tomorrow visszahozza valamelyik korai lemez napfényesebb hangulatát, ki kell ábrándítsam: összességében inkább melankolikus az új anyag, és ilyenformán inkább az 1993-as Psychoschizophreniához áll közel. Természetesen másodpercek alatt be lehet azonosítani a jellegzetes Lillian Axe-es énekdallamokat – amelyek hallatán ugyan néha be-bevillan, hogy ennek a kistestvérét már mintha hallottuk volna korábban, ám mindez csak fél pillanatig tart, mert annyira fülbemászó, amit Brian Jonestól hallhatunk.

Pontosan emlékszem, hogy az első hallgatás alkalmával a nyitó Babylon hallatán még kétkedve vontam fel a szemöldököm, hogy ez a modernebb, zsigeribb vonal vajon mennyire lesz domináns a lemezen. Ennél hatásosabb koncertdallal nem is kezdhettek volna, de a refrénnél már meg lehetett nyugodni, hogy nem lett belőlük Alter Bridge. A második számnál minden ellenállásom megszűnt, noha furcsállom, hogy a lemez legerősebbjét – ami ráadásul lírai – rögtön az elején elsütötték: a Death Comes Tomorrow egyszerűen  gyönyörű, és megkockáztatom, hogy bizonyos pillanatai a káprázatos Ghost Of Winter klasszikusához is mérhetők. Egészen biztos, hogy az év végi listázáskor nálam ott lesz az Év Dalai között.

A húzószám, a Take The Bullet így sokadszorra már kopott a fényéből, de az ilyen pillanatokat mindig megmenti egy Bow Your Head-féle líra, noha ez is inkább refrénben erős. A lendületesebb Caged In és a Lava On My Tongue viszont nem hozza vissza az igazi hajmetalos korszak hangulatát, és bizony itt sokadszorra húztam el a szám, hogy a hangzás mennyit vesz el ebből a zenéből. Nem minden szám váltott ki belőlem merő lelkesedést, a Soul Disease és a My Apologies kettősével hosszú távon már kevésbé ment a barátkozás. Az európai bónusz egy instrumentális – minden bizonnyal házi demóról átmentett – felvétel, rettenetes dobgéppel. Sajnos ennek ebben a formában sok értelme nincs. Bármeddig elhallgatnám Steve Blaze témáit, de ez így fájdalmasan kidolgozatlan, nem lemezre való, noha annak a minimális flamenco témának nagyon örültem.

A már említett hangzásról sajnos most sem lehet sok pozitívumot elmondani, noha fél fokkal valóban jobb, mint korábban, de a zene színvonalához egyszerűen ez nem méltó – viszont az már díjazandó is lehetne, hogy mennyire tökélyre fejlesztették a Lillian Axe-féle doboz-soundot az évek folyamán. Fel nem foghatom, hogy miért akkora képtelenség 2012-ben elfogadhatóbban megkeverni egy lemezt. A pontszám mindezek tükrében pedig nem is lehet más, mint egy erős nyolcas.

 

Hozzászólások 

 
+1 #3 Valentin Szilvia 2012-04-04 11:40
Idézet - Joel Simoni:
Mint régi Lillian Axe fan, nem voltam túl boldog, mikor Ron Taylor bejelentette 2004-ben, hogy kiszáll a bandából. Éppen hogy csak visszatértek egy király koncertlemezzel , azt remélve, hogy végre jön egy új lemez, erre jött a megdöbbentő hír, hogy Taylor befejezte. Azóta is "kocsmazenészkén t tengeti" az életét odaát. Szerencsére sikerült látnom az uccsó bulit vele a Bang Your Head fesztiválon, óriási élmény volt az biztos.

Sajnos egyik utóda sem volt képes betölteni az általa hagyott űrt. Derrick-el már kezdtem megbarátkozni, mikor ő is ment.

Ez az album így csak egy kellemes hallgatni való, de még így is az átlag felett.

Ha jól emlékszem, korábban ígértetek egy Steve Blaze interjút, nagyon várandós már.


Lesz, húsvét után. A koncert miatt meg irigylünk. :)
Idézet
 
 
+1 #2 csekeferi 2012-04-04 11:31
A Death Comes Tomorrow valóban jól sikerült dal, de muszáj leírnom az észrevételemet:
Az 1.23-tól hallható verze, egy az egyben a To Tame A Land (3.11-től) az Iron Maiden-től:)))
Ez a tény persze semmit nem von le a dal értékéből és biztos nem is tudatos lépés
volt a zenekar részéről, de annyira nyílvánvaló, hogy az már érdekes...:)))
Emellett persze minden tisztelet és rajongás megjár ennek a bandának, akik olyan
döbbenetes albumokat szabadítottak ránk, mint a Love & War vagy a Psychoschizophr enia!

Ilyesmire már rengeteg példa volt és egy páran rádobálták már az én zenéimre is:)
...szóval nem okoskodás, csak kíváncsi lennék rá, hogy ki vette még észre?

Remélem nem voltam illúzióromboló: )))
Idézet
 
 
+3 #1 Joel Simoni 2012-04-03 16:48
Mint régi Lillian Axe fan, nem voltam túl boldog, mikor Ron Taylor bejelentette 2004-ben, hogy kiszáll a bandából. Éppen hogy csak visszatértek egy király koncertlemezzel , azt remélve, hogy végre jön egy új lemez, erre jött a megdöbbentő hír, hogy Taylor befejezte. Azóta is "kocsmazenészkén t tengeti" az életét odaát. Szerencsére sikerült látnom az uccsó bulit vele a Bang Your Head fesztiválon, óriási élmény volt az biztos.

Sajnos egyik utóda sem volt képes betölteni az általa hagyott űrt. Derrick-el már kezdtem megbarátkozni, mikor ő is ment.

Ez az album így csak egy kellemes hallgatni való, de még így is az átlag felett.

Ha jól emlékszem, korábban ígértetek egy Steve Blaze interjút, nagyon várandós már.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

After All - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.