Shock!

április 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Mark Lanegan Band: Gargoyle

marklaneganband_cNagyon csúnyát fogok mondani: vannak olyan előadók, akiknek a kreativitás szempontjából egyszerűen nem tesz jót, ha leállnak a különféle tudatmódosító szerek használatával. Cinikus dolog persze ilyet állítani, de gondoljunk csak például a Red Hot Chili Peppers vagy a Jane's Addiction sokat próbált tagságára, de hazai példáknál maradva sem Pajor Tamás, sem pedig Kowalsky művészetének nem tett túl jót, hogy megtisztultak és megtalálták saját istenüket. Éles elméjű olvasóink már nyilván pontosan kitalálták, miért éppen Mark Lanegan legújabb lemeze kapcsán írom le mindezt.

A jó Marknál valamikor 2005 és 2010 között indult meg egy erőteljes tisztulási folyamat, ami persze nem is volt baj, hiszen a Screaming Trees egykori dalnoka akkoriban már annyira kezelhetetlenné vált, hogy még a legendásan nehéz fazonokból álló Queens Of The Stone Age aktuális turnéjáról is kipenderítették, mondván, rendezze végre a dolgait. És Mark valóban megrázta magát: sutba hajította addig vég nélkül sorjázó kollaborációit, hogy minden energiájával szólópályájára koncentrálhasson, aminek következtében az történt, hogy míg a 2012-es, egyébként egészen remek Blues Funeralt megelőzően nyolc éven keresztül nem örvendhettünk Mark Lanegan Band-nagylemeznek, azóta – 2016 kivételével – minden egyes évben érkezett valami ezen a néven. És most itt van a Gargoyle is, immáron a tizedik stúdiólemezként a sorban, aminek sajnos ismét nem tudok felhőtlenül örülni, de ehhez bizony már bőven hozzá kellett szoknom.

megjelenés:
2017
kiadó:
Heavenly Recordings
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 12 Szavazat )

Talán furán hat, amit mondok, de az MLB legutóbbi lemezein igazából egyetlen dolog van, ami nem igazán tetszik: a zene. Hiszen Mark barátunk azon ritka állatfajba tartozik, ahol a hang csak egyre jobbá, kifejezőbbé, lélekfacsaróbá válik, ahogy tulajdonosa öregszik (bár helyenként énekstílusa is egyre modorosabb), így őt tényleg bármikor öröm hallgatni. A hangzás mindig szép és lélegző (igaz, most talán egy fokkal pont haloványabb, mint legutóbb), Lanegan szövegei pedig már-már Nick Cave-i metaforákat tartalmaznak. Zenésztársai miatt szintén soha nem érhette panasz, mint ahogy most is jelen van Mark poszt-Screaming Trees karrierjének valamennyi fontos alakja: Jack Ironstól és Greg Dullitól elkezdve Josh Homme-n át egészen Alain Johannesig, talán csak a csábos Isobel Campbell hiányzik a tornasorból. Csak hát ott van még az a fránya muzsika!

Mert egyszerűen nem értem, hogy valaki, aki világ életében bevallottan rajongott a bluesért, mára miért gondolkodik kizárólag elektronikus megoldásokban. Ha olyan barátai vannak, mint Jack Irons, miért használ majd' minden dalában rendkívül primitív témákra programozott, iszonyatosan művi tompasággal puffogó dobgépet? Ha valaki ennyire érzi a grunge-ot, a blues rockot és a füstös balladákat, miért elégszik meg '80-as évek dark wave/goth hangulatainak renyhe felmelegítésével? És ha valaki, aki korábban kimondva-kimondatlanul Leonard Cohen meg Tom Waits akart lenne, milyen kétségbeejtő módon válhat Morissey-vá meg Bonóvá? Pedig ugyanúgy megpróbáltam szeretni ezt a lemezt is, mint mondjuk a legutóbi Phantom Radiót, és még ha annál tényleg sokkal jobban is tetszik (ami azért nem volt túl nehéz feladat), most már sajnos végérvényesen úgy érzem, hogy Mark Lanegan soha nem fog többé olyan korszakos mesterműveket készíteni, mint amire a hangja jogosítaná.

Pedig a lemez még egészen jól is kezd: mind a visszafojtott energiájú, némileg a Gravedigger's Songra hajazó Death Head's Tattoo, mind pedig a Lanegan egyre karcolóbban bugyborékoló hangját maximálisan kihasználó, éjsötét Nocturne megteremti a szokásos, hagymázas alaphangulatot. A régi számítógépes játékok zenéinek bonyolultságát felidéző szintifutamokkal támadó Blue Blue Sea viszont hiába vidámabb, az én kedvemen inkább csak ront, mint ahogy a klipesített Beehive sem talált el igazából. Ráadásul pont az ilyen tempósabb szerzemények azok, amiket mindvégig gyengébbnek találok: a Drunk On Destruction céltalansága, pláne kifejezetten diszkós ritmusa például kimondottan szemétre való. A Josh Homme által felrántott Emperor Iggy Pop The Passengerjét idézően vidám témája mondjuk még egészen okés lenne, csak hát ezt meg betették az anyag két legmelankoliusabb dala, a lélekkínzóan szenvelgős Sister és a már-már giccsbe hajlóan pop-balladisztikus Goodbye To Beauty közé, így iszonyatosan megtöri a hangulati egységet.

Az anyag a végére érve aztán meglepően magára talál, mind a cohenes First Day Of Winter, mind pedig a pozitív üzenettel záró, mégis erőteljesen az elmúlás felé kacsingató, valahol mélyen a The Cure/Joy Division-féle szomorúrockot felidéző Old Swan kimondottan szép dalok, ha csupa ilyenből állna az anyag, egy rossz szavam nem lenne. Csak hát nem csupa ilyenből áll. Így aztán nem is akarózik magasabb pontszámot idekanyarítanom, pláne, ha arra gondolok, hogy Mr. Lanegan hangja még mindig mennyire borzongatóan katartikus élményt jelenthetne, ha nem tékozolná el ilyen, legjobb esetben is középszerű dalokra.

Mark Lanegan és zenekara június 6-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. További részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
+2 #2 mondatoló 2017-07-11 14:49
Most olvastam el a cikket, így a koncert után. Szó szerint, de komolyan szó szerint ugyanezt érzem én is Lanegan-nel kapcsolatban. Még a "katarzis" szó is eszembe jutott, mint amit sohasem éreztem a zenéje miatt (na jó, leszámítva a Mad Season-t). Lehetne sokkal jobb ez az amúgy nagyon szimpatikus figura zenéje, nem is kéne hozzá túl sok...
Idézet
 
 
+3 #1 Bólogató Kutya 2017-05-05 11:40
Nahát! Azért meghallgatom, lesz, ami lesz.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.