Shock!

november 12.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Life Of Agony: River Runs Red

1014loa011993-ban még nemhogy metalcore nem létezett, de jóformán még az is kifejezetten szokatlannak számított, ha egy hardcore zenekar metalos dolgokat vegyített a zenéjébe. A River Runs Rednek voltak persze előzményei – a Suicidal Tendencies, a Biohazard, a Prong és egy rakat más csapat is évek óta ismertnek számított már –, de olyan anyaggal, amely ilyen dallamos formában elegyítette volna a hardcore és a metal elemeket, nem nagyon lehetett még találkozni korábban. Nem véletlen, hogy a zenekar alapító hármas, azaz Keith Caputo énekes Joey „Z" Zampella gitáros éa Alan Robert basszer első nagylemeze ilyen szokatlan és egyéni muzsikát tartalmazott, hiszen a tagok kedvencei között épp úgy megtalálható volt a Pink Floyd és a Radiohead, mint a Metallica vagy a Social Distortion. Persze a három fiatal brooklyni suhanc nem úgy állt neki a dalok megírásának, hogy egy kifejezetten megkerülhetetlen, előremutató albumot akarnak készíteni, a végeredmény mégis az lett. Húsz éves a River Runs Red.

megjelenés:
1993. október 12.

kiadó:
Roadrunner
producer: Josh Silver

zenészek:
Keith Caputo - ének
Joey Z - gitár
Alan Robert - basszusgitár
Sal Abruscato - dobok

játékidő: 50:32

1. This Time
2. Underground
3. Monday
4. River Runs Red
5. Through And Through
6. Words And Music
7. Thursday
8. Bad Seed
9. My Eyes
10. Respect
11. Method Of Groove
12. The Stain Remains
13. Friday

Szerinted hány pont?
( 41 Szavazat )

Brooklyn 1993-ban kifejezetten kemény környéknek számított, ahol mindennaposak voltak a gyilkosságok, a bandák közötti balhék és az öngyilkosság. Alan, Joey és Keith itt kezdett el zajongani, mert jobb híján úgy gondolták, a zenélés legalább örömet okoz nekik amellett, hogy múlatják vele az időt. Mint a környéken oly sokan, ők is egyszerű, zúzós hardcore dalokkal kezdték, sokszínű zenei ízlésüknek köszönhetően azonban hamar megelégelték a rövid, üvöltözős, egydimenziós nótákat. Alan: „Kezdetben tipikus hardcore zenét játszottunk, mint az összes csapat a környékünkön. Nem tudtunk jobbat kitalálni, így hát zenéltünk. Aztán elkezdtük magunkat egyre komolyabban venni, és szép lassan kialakult bennünk, hogy ezt a zenekart profin is lehetne csinálni. Joey gitárórákra kezdett járni, Keith pedig elment egy énektanárhoz. Nem is akárkihez, hanem Don Lawrence-hez, aki Jon Bon Jovit és Sebastian Bachot is tanította. Ahogy egyre jobb zenét csináltunk, elkezdtünk egyre több dallamot belevinni a dalokba, és ehhez már nem volt elég a HC-s üvöltözés. Keith nagyon igényes önmagával szemben, mindig a maximumot próbálja kihozni a teljesítményéből. Az is közrejátszott, hogy egyre több bulit nyomtunk, és képzés nélkül nem tudott volna ennyit énekelni. Meg kellett tanulnia a helyes hangképzést, a levegővételi technikákat. Már kezdetben is egyedi hangja volt, de senki sem úgy születik, hogy tud bánni a hangszálaival. Az alapoktól kezdve kell tanulni mindent, ha az ember komolyan gondolja a dolgot."

Az eltökéltség tehát megvolt, esetükben azonban mindez remek dalszerzési képességekkel is párosult. Bár a csapatot legtöbben Caputoval és Joeyval azonosítják, zenei szempontból a fő agy a bőgős volt, akinek a szövegek mellett a zene és az énekdallamok nagy része is köszönhető. Ettől függetlenül a CD bookletje szerint music and arrangements by Life Of Agony, azaz a háttérben igazi csapatmunka folyt. Mivel régi haverokról volt szó, akik egyazon környéken is nőttek fel, a közös gyökerek és így a problémák is adottak voltak. Sokat tehát a dalok témáján sem kellett agyalniuk: egyszerűen leírták, amit addigi életükben tapasztaltak. Alan: „Vannak, aki szerint túl pesszimisták vagyunk, de mi csak arról énekelünk, amit átéltünk, amit magunk körül láttunk, amit személyesen tapasztaltunk eddigi életünk során. Egyáltalán nem támogatjuk az öngyilkosságot, ezzel a lemezzel csak arra akartuk felhívni a figyelmet, hogy sokan nem tudnak honnan erőt meríteni ahhoz, hogy átjussanak a nehéz időszakokon, ezért a halált választják. Felettük sem akarunk azonban ítélkezni, mert ez sem feladatunk. Mindenkinek találnia kell valami kapaszkodót, támaszt az életben, és mi ezt ebben a zenekarban találtuk meg. Mindenkinek magának kell azonban rájönnie, miért érdemes élnie."

1014loa04És hogy mennyire valóságos volt az, amiről a River Runs Red dalai szóltak, arról egy másik brooklyni csapat, az Urban Discipline-t egy évvel korábban kihozó Biohazard is tudott volna mesélni: Billy Graziadei: „Mindenhol kemény az élet, nem csak a városokban, a srácok ezért mindenhol értik, miről szólnak a dalok. Mindegyikben csak arról van szó, amit a saját szemünkkel láttunk. Minden sor azokról a szarságokról szól, amiket átéltünk az évek során. Minden egyes turnén legalább két telefont kapunk otthonról azért, mert valamelyik barátunk meghalt. Autóbaleset, gyilkosság, öngyilkosság. Ettől is marhára besokall az ember. A szarságoknak sosincs vége."

Az 1993. október 12-én a Roadrunner által megjelentetett River Runs Red kifejezetten pesszimista, nyomasztó hangulatú kvázi-konceptalbum, mely egy srác tragikus történetén keresztül mutatja be, milyen nehézségekkel kell szembenézniük a rossz családi háttérrel induló fiataloknak. A lemezen három nem kiegészítő, szöveges tétel – a Monday, a Thursday és a záró Friday – szerepel, amelyek közül az utolsóban az hallható, ahogy főhősünk a River Runs Red hangjaira felvágja az ereit. A dalok azonban nem egy konkrét sztorit mesélnek el, azokban az hallható, hogy milyen szarságokon kellett a tagoknak – legfőképp Keith-nek – vagy a haverjaiknak átmenniük. Széthullott családok, öngyilkosság, lelki nyomorúság – csupa vidám téma bukkan fel a dalokban.

1014loa05Alan: „A This Time egy elvált családban felnövő gyerekről szól, aki nagyon igényelné az apai szeretetet, de az apjától semmit sem kap. Teljesen egyedül marad, és úgy érzi, becsapták. Mindez azután csúcsosodik ki, hogy az apa új életet kezd egy másik feleséggel, és teljesen megfeledkezik a fiáról. Az Underground rólunk, és a körülöttünk lévő, hasonló gondolkodású csapatokról szól. Arról, hogy nem kötünk kompromisszumot, nem adjuk fel az elveinket azért, hogy több lemezt adjunk el. Egyfajta egység alakult ki ezek között a csapatok között, erre utal a nóta címe is. A címadó egy olyan emberről mesél, aki nem képes megbirkózni az élet nehézségeivel, és inkább az öngyilkosságot választja. A Through And Through azt az érzést írja le, mikor valami borzasztó belső ürességet érzel, és otthon, a családdal is problémáid támadnak. Hazaérsz, és bolondokházát találsz otthon, ahol mindenki csak üvöltözik a másikkal, és az emberekből hiányzik a szeretet és a megértés. Egyszerűen el kell menekülnöd valahová. A Words And Musicban leírjuk, mennyire kötődünk a zenénkhez, és mennyire hiszünk a dalaink mondanivalójában. Ez az, ami erőt ad nekünk a folytatáshoz, az embernek ugyanis szüksége van arra, hogy valahonnan időről-időre erőt meríthessen, és kiheverhesse az élet csapásait. Számunkra semmi más nem maradt, csak a zene, és ez segíthet át minket a nehéz időszakokon. A Bad Seed a család fekete bárányáról szól. Arról, hogy mindenért te vagy a hibás, hogy mindig téged találnak meg, és tehetsz bármit, ezen nem tudsz változtatni. Keith fiatalon elvesztette a mamáját és elég problémás családi környezetben nőtt fel, a Bad Seed nóta erre vezethető vissza. A My Eyes alapvetően arra a sorra épül, hogy ,enough blood in these eyes.' Még a lehető legpozitívabb szituáció sem lehet tökéletes, mindig van valami, ami nem stimmel; egy jó kis pesszimista dal. A Respect arról szól, mennyi barátot elveszít az ember élete során. Mi is eljutottunk oda egy csomó csalódás után, hogy csak egymásban bízunk igazán, senki másban. Sokszor közeledtünk nyíltan olyan arcokhoz, akikhez nem kellett volna, és hamar megtanultuk, hogy ne legyünk ennyire naivak. A Method Of Groove arról szól, hogy sok srácot csak a kemény riffek, a ritmusok fognak meg a koncertünkön, de mikor hazamennek, nem olvassák át a szövegeket, nem gondolnak bele a jelentésükbe. Számukra a Life of Agony csak a zenéről szól, nem gondolnak bele abba, mit akarunk elmondani a dalainkkal. Ezzel akarjuk felhívni a figyelmet arra, hogy nem csak a jó zene a fontos, hanem a szövegek is. Figyeljenek oda arra is, ha már a zene megfogta őket. Ne üljenek süketen és vakon. Az embernek mindig emlékeznie kell arra, honnan jött, és érdemes a szülőkre, idősebb barátokra is odafigyelni, mert ők sok esetben már átmentek azon, ami a fiatalabbak számára új szituáció lehet. Nagyon szeretem a dalban azt a részt, amikor az apa beszél a fiához, ugyanis nekem kimondottan jó kapcsolatom volt az apámmal, nagyon tisztelem őt. A nóta lényege úgy foglalható össze, hogy érdemes odafigyelni másokra, mert lehet, hogy ők okosabbak, tapasztaltabbak nálad. A Stain Remains pedig azt írja le, az ember hogyan veszíti el az ártatlanságát, ahogy felnő. Folyamatos csalódások érik, és a végén még odáig is eljuthat, hogy senkiben nem bízik, csak önmagában. Ez a gondolat zárja a lemezt."

1014loa06Alan összefoglalóját végigolvasva az ember egy kimondottan nyomasztó, nehéz, depressziós albumot vár, a River Runs Red azonban a sötét gondolatok, és a hozzájuk néha szintén kapcsolódó komor muzsika ellenére sem az. A dalok többsége ugyanis a ritmusok, a feszülő energiák segítségével ugyanis sokkal inkább felszabadít és feltölt, mintsem mély depresszióba taszítana. Keith remek dallamai, a húzós riffek és a pörgős ritmusok mellett ebben nagy szerepe van Sal Abruscato fantáziadús, egyedi és roppant feszes játékának is. Pedig rengeteg jelölt eredménytelen kipróbálása után Sal gyakorlatilag véletlenül került a csapatba. Alan: „Josh Silver, a Type O Negative billentyűse volt a producerünk, és mivel nem volt állandó dobosunk, ragaszkodott hozzá, hogy Sal Abruscato dobolja fel a lemezt. Sal még vendégként játszott a River Runs Reden, majd visszament a Type O-ba. Aztán úgy alakult, hogy Peter Steele bizonyos nyilatkozatai miatt a Type O-nak sorban kellett lemondania a turnékat, hónapokon át nem csináltak semmit. Sal nem bírta ezt, ő egy komolyan dolgozó csapatot akart, ezért átjött hozzánk. Úgy érezte, hogy a karrierje szempontjából is jobban jár velünk, a Type O körül ugyanis annyi a pletyka, a botrány, hogy nem tudnak normális keretek között dolgozni."

Az Abruscatóval kiegészült négyes tehát a brooklyni System Two stúdióban vette fel első lemezét Josh Silver irányításával. Bár a szövegkönyv szerint a billentyűs részeket Caputo játszotta fel, Josh Silver és a Type O Negative hatása ezekben például egyértelműen tetten érhető, még akkor is, ha a dalok többségében nem bukkantak fel billentyűs hangszerek, és a pár kivételben is csak színező, hangulaterősítő szerep jutott nekik. Jelzem, hardcore körökben ez is újdonságnak számított.

1014loa03A lemezt nyitó This Time tökéletes összefoglalója annak, ami a lemezen később hallható lesz: zúzós riffek, óriási groove-ok, de mindez roppant fogósan, himnikussá gyúrva. Keith Caputo hipnotikus, szomorkás dallamaival és a hamar beköszönő hömpölygő riffel megadja az egész River Runs Red fojtott, frusztrált alaphangulatát. Robbanásra kész, élesített bomba a dal, a refrénnél pedig el is sül a töltet, elszabadul az energia, minek köszönhetően önkéntelenül emelkednek el a lábak a padlótól, és lendülnek a levegőbe az öklök. A Joey Z által elővezetett, klasszikus metal szóló pedig szintén olyasmi, ami ekkoriban még közel sem volt megszokott egy HC brigádtól.

„If you don't walk with me I will walk alone" – nyit a kettes Underground, amely a csapat hitvallását fogalmazza meg egyértelműen, egyszerű, súlyosan dohogó riffekkel, a refrén pedig tökéletes arra, hogy koncerten az egész terem egyként dörögje. Ha voltál valaha Life Of Agony bulin, tudod, miről beszélek: az Underground tipikusan az a nóta, amely közben érzed, ahogy a közönség mozgatja alattad az A38 Hajó testét. Ha azt mondtam a This Time-ról, hogy tele van elfojtott energiákkal, akkor az Undergroundra mindez hatványozottan igaz. „They keep on kicking me down, tryin' to get me underground" - a sorok egyértelműek: himnusz mindazoknak, aki nem hagyják, hogy mások baszakodjanak velük.

A Monday az első átkötő, amelyben a sztori központi alakja megérkezik haza, ahol az anyja üvöltve fogadja, amiért késett a vacsoráról, ráadásul azért is ki van akadva, mert hívták a suliból, hogy baj van a kölyökkel. A háttérben egy csecsemő sír, majd főhősünk becsukja szobájának ajtaját, miközben anyja tovább üvölt vele. Lehallgatva a rögzítőt, aztán kiderül, hogy a csaja is dobta. Tökéletesen indul a hét. Ezt követően robban az energiabomba, a címadó kétperces dühkitörése, Keith pörgő soraival és egy klasszikus breakdownnal. A Through And Through energikusságát a klipje is tökéletesen visszaadja: szinte kizárólag a színpad előtt fortyogó moshpit látható benne. Maga a dal egyébként ugyanúgy Keith visszafogott, suttogó dallamaival indul, mint az Underground, de aztán egy fasza duplázós témával és a rá érkező sika riffekkel hamar felpörgetik. Keith egyértelműen a legjobb énekes volt a színtéren, aki nem csak a refrénekben, de a verzék alatt is képes volt fogós, kiváló énektémákat elővezetni, melynek eklatáns példája ez a dal. Nem véletlen, hogy a This Time mellett ezt is megfilmesítették. A Words And Music talán a legsúlyosabb dal a lemezen, annak ellenére, hogy még árnyalatnyi, finom billentyűs (!!!) aláfestés is megbújik benne. Joey Z bika riffjeiben azonban semmi könnyedség sincs, ahogy a klasszikus értelemben vett HC-s csordavokálokban sem. A végeredménytől garantáltan leszakad a fejed.

1014loa02

Csütörtökön (Thursday) főhősünk élete tovább bonyolódik: amellett, hogy anyja ismét baszogatja, még telefonon is rossz híreket kap, főnöke egy nem éppen visszafogott üzenetben rúgja ki, majd arról kap tájékoztatást, hogy idén az érettségit is elfelejtheti. Ezt követően a Bad Seed ott folytatja, ahol a Thursday átkötője előtt a srácok abbahagyták: zorkó, súlyos riffeléssel. A dal középrészénél azonban egy kifejezetten elszállt, floydos Caputo-dallam érkezik, amelyet ráadásul hangsúlyos szintiszőnyeggel emelnek ki. Utána a visszatérő riff csak még súlyosabbnak, a dal csak még dühösebbnek tűnik. Mestermunka. A My Eyes ismét csak csordavokálokkal, valamint Abruscato kétlábgépes témáival aprít, Caputo itt hallható magas dallamairól pedig Glenn Danzig ugrik be. Végül egy elég minimalista szóló vezeti át a klasszikus LOA-darab Respectbe. Bár utóbbi elején Silver és a Type O hatása is egyértelműen érezhető, a hamar érkező Joey Z riff annak ellenére is tökéletesen illeszti be a River Runs Red kötelékébe, hogy a háttérben továbbra is megmaradnak az alig hallható, Type O-ízű billentyűtémák. A Method Of Groove aztán igazi HC bomba, amelyben Joey és Alan torzított éneke nyit. Minden ízében roppant energikus, egyértelmű koncertfavorit dal, amiben épp az a fricska, hogy azokról szól, akik csak zúzni akarnak egyet a bulikon, a dalok mondanivalója azonban nem érdekli őket.

1014loa07Az utolsó igazi dal a The Stain Remains, amelynek indítása a Black Sabbath Planet Caravan-jának hangulatát idézi. Később igazi varacskos, döngölős súlyosság válik belőle, de egy király, tekerős szólót is megeresztenek benne, majd a záró Fridayben bekövetkezik az a tragédia, amelyet az egész lemez előrevetített: a családi botrány elöl a szobájába menekülő srác végül a River Runs Red hangjaira felvágja az ereit. A happy end tehát elmarad, de kötve hiszem, hogy a lemezt hallgatva bárki is számított volna rá. Bár a lemez felépítése meglehetős tudatosságot feltételez, Alan szerint nem agyaltak rajta: „Egészen addig, amíg az összes nóta el nem készült, fel sem tűnt, hogy van köztük egyfajta laza kapcsolat. Egyáltalán nem volt célunk egy koncept album készítése, mint ahogy a végeredmény nem is lett az. Minden részlet magától állt így össze, és jó ötletnek tűnt, hogy tegyünk be közéjük néhány átkötőt is. Az összes dal olyan élményeken alapszik, melyeket valamelyikünk átélt, és így a dalok kacsolódnak egymáshoz. És valahogy mindegyik kapcsolódik az öngyilkossághoz, amely az album fő gondolata. De ennek ellenére nem nevezném a River Runs Redet konceptalbumnak, inkább úgy mondanám, hogy ez egy nyitott napló. A fickó, akiről a lemez szól, végül gyengének bizonyul, és összeroppan az élet súlya alatt. Problémák a barátnőjével, otthon, a suliban, a munkában, ezért végül a halált választja. Mi persze nem akarjuk senkinek sem megmondani, hogy mit tegyen; az embernek magának kell döntenie. Én is gondoltam már az öngyilkosságra, hiszen Brooklynban felnőve elég keserű tapasztalatot szereztem már, de nem hiszem, hogy valaha is eljutnék odáig, hogy meg is tegyem."

Annak ellenére, hogy zenei oldalról is kifejezetten figyelemreméltó, a River Runs Red abszolút mentes az egyéni villantásoktól. A hangszereket egyértelműen a daloknak rendelték alá: mindenki csak ott és annyit játszik, amennyit az adott nóta hangulata megkövetel. A lemez sikere talán pont ennek köszönhető. Annak, hogy a dalok önálló egészként működnek, és messze többek, mint néhány kiváló muzsikus egyéni mutatványának összeillesztése. Zsigeri, őszinte és ösztönös muzsika, mely egyfajta gyógyírt, menekülést jelentett nem csak a tagok, de a rajongók számára is. Ha a szövegeket olvassuk, elmélyedünk a mögöttük meghúzódó mondanivalóban, talán jobban érthető az is, már váltottak komolyat már a kettes lemezzel is, ahogy az is, Keith Caputo miért döntött úgy néhány éve, hogy inkább Mina név alatt, nőként szeretne tovább élni. Nélküle biztos, hogy nem lesz többet Life Of Agony, de ha a csapat egyetlen hangot sem írt volna a River Runs Red után, már akkor is bérelt helye lenne a legfontosabbak között.

 

Hozzászólások 

 
+6 #9 vmiso 2014-11-01 19:54
Hatalmas album, igazi remekmű.
This Time, Underground, Through And Through, The Stain Remains,Bad Seed
Mekkora dalok jesszusom, bármikor hallgatható, tökös HC.
Idézet
 
 
+1 #8 spanom_gyurma 2013-12-04 23:48
ha kerestek LOA hatású mai zenét csekkoljátok ezt a kvázi fiatal bandát:
http://www.youtube.com/watch?v=JJZKlYzrWnI
Idézet
 
 
+12 #7 Davidian 2013-10-14 21:01
Teljesen egyetértek a cikk utolsó mondatával: hívhatják már Minának, meg növeszthet akár csöcsöket is, Caputo simán a Halford/Danzig/Steele ligában játszik.
Idézet
 
 
+9 #6 Norbi 2013-10-14 18:46
Hát emberek,ez bizony ALAP.
Idézet
 
 
+9 #5 Equinox 2013-10-14 16:44
Betettem most a lemezt, micsoda húzása van!
Idézet
 
 
+8 #4 Equinox 2013-10-14 15:56
Nagyon jó lett, de kicsit track-by-track szerűség, ami nem rossz, csak eddig a klasszikushock nem igazán volt ilyen. Nagyon örülök, hogy megemlékeztetek róla, alapmű.
Idézet
 
 
+10 #3 Necrofaust 2013-10-14 15:04
Folyamatos vendége a lejátszómnak! Tökéletes lemez!
Idézet
 
 
+12 #2 ave 2013-10-14 14:06
Legjobb és a HC ne riasszon el senkit itt tiszta ének van, ez a töpörtyű csávó olyan vehemenciával énekel mint szegény megboldogult Pete Steele. Hatalmas zene, aki nem ismeri mindenképp hallgassa meg, le fog padlózni az garantált :)
Idézet
 
 
+13 #1 sbxslade 2013-10-14 12:17
mekkora alapmű ez az album. egyébként két hónapja várom ezt a cikket és nagyon jó lett, szóval kösz.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Iron Maiden - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Deep Purple - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. február 17.

 

Perfect Symmetry - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Portnoy, Sheehan, MacAlpine, Sherinian - Budapest, PeCsa Music Hall, 2012. október 19.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

ZZ Top - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2009. október 15.