Shock!

Sokszor felmerült már a kérdés, hogy sokadvonalbeli bandákról miért nem pörögnek sűrűbben a cikkek ezen a médiafelületen, ezért most hallgassuk is meg, hogy ezeknek a csapatoknak például hogyan sikerült megbirkózni egy olyan korszakalkotó zenekar örök érvényű dalaival, mint amilyen a Black Sabbath. Persze a feldolgozásokkal manapság már tényleg Amazonasokat meg Nílusokat lehetne rekeszteni, de ettől függetlenül én még a mai napig is tudok lelkesedni értük, főleg, ha az egyik legnagyobb kedvenceim tételeit hallhatom különböző verziókban. Ráadásul ezen a válogatáson szinte mindegyik korszak nótái terítékre kerültek, az ős-Sabbath-tól kezdődően egészen a Tony Martin-éráig, ami nyilván még vonzóbbá tette az anyagot. Még abban az esetben is, hogy ezeket most kivétel nélkül görög metalbandák tolmácsolják.

Sajnos a lelkesedésem nem tartott ki túl sokáig, ugyanis az itt hallható feldolgozások nagy része tökéletesen szemlélteti, hogy miképpen lehet meggyalázni és elcseszerinteni a mindenki által ismert és favorizált klasszikusokat. Arról nincs infóm, hogy mikor készültek a felvételek, de a megszólalás alapján tuti, hogy nem mostanában rögzítették őket, vagy pedig tényleg ennyire nincs már pénz rendes stúdióra sem az ezen a szinten működő zenekaroknak, sem pedig a döglődő kiadóknak. Volt idő, amikor még tökéletesen sikerült egy-egy ilyesfajta megemlékezés (Nativity In Black I és II), és persze azért még manapság is akad néhány felettébb érdekes formáció, akik nem lebutítják, hanem inkább gazdagítják az örökérvényű szerzeményeket (Brownout Presents – Brown Sabbath). Azonban ahogyan például a Nightstalker Sweet Leafjével elindul ez a korong, az semmi jót nem vetít előre. Ennél még a legdurvábban betépett/seggrészeg Ozzy is jobban elnyomta volna annak idején a dalt, és ezzel azt hiszem, el is mondtam mindent.

A gyönyörű dallamokat rejtő Changesszel hallhatóan valami nagyon különlegeset akart alkotni a Hail Spirit Noir is, de hát ezzel a kritikán aluli, hörgésnek sem nevezhető okádással inkább csak hányingert idéznek elő. Ezzel szemben a Rock 'n' Roll Children (azta, micsoda zenekarnév!) Falling Off The Edge Of the Worldje eleinte Diót is megidézően indul, aztán a fos pergő, a mixelés nélküli, demós hangzás és a túláriázott ének ezt is rendre tönkrebassza. A Naya, zongorára átírt Laguna Sunrise-a sem tesz hozzá semmit az eredetihez, ahogyan az Illusory vinnyogós The Mob Rules-a sem, ettől még szegény Dio hologramja is vibrálni kezdene. A Black Juju Who Are You-ját is a gyilkosan hömpölygő, minimalista, elronthatatlan riff menti meg, viszont egy olyan nótát, mint amilyen a The Sign Of The Southern Cross, egyszerűen tilos ennyi slájmmal a mikrofonba köpködni. A Zemial „énekese" alighanem egy doboz Marlborót is elfogyaszt a reggelije előtt, ami ugye ezek után csakis mustárba tunkolható virslit helyettesítő kubai szivar lehet, Paul Di'Anno társaságában. Az Endomain lélektelen Die Youngja említést sem érdemel, és a Kerry King-gyilkoló névvel megáldott The Slayerking War Pigséből is elszáll minden erő fél perc után, hiába van benne erőltetett hörgés, meg mondóka. Aztán jön a Naxatras fölöttébb gány Planet Caravanja, amit Phil Anselmo a maga legpocsékabb formájában is különben előad. Amit pedig a görög Metal Hammer szerkesztők a hidden trackként feltüntetett N.I.B.-ban művelnek, az pontosan olyan, mintha csak a kilences asztal részeg vendégeit hívták volna fel a színpadra dajdarászni. Egyszóval, gyalázatos.

Amiért viszont mégis érdemes egy próbát tenni ezzel az egésszel, az elsősorban a Wardrum Headless Crossa, ami ugye nem csak a Martinos időszak, de talán a teljes Sabbath-életmű egyik legbriliánsabb tétele. Nem biztos, hogy egy teljes lemezen keresztül el tudnám hallgatni a csapat énekesét, azonban itt meglepően jól hozza Martin védjegyszerű frazírjait, torokból kipréselt magasait, és az is hallatszik, hogy sokat dolgozhattak az ének- és gitártémákon. Cozy Powell húzása persze azért nagyon hiányzik. A Mother Of Millions Children of the Grave-je is korrekt, valamint a Rotting Christ izzó lávaként fortyogó Black Sabbathja sem sikerült rosszul, de hát ez a dal még Enrique Iglesias szájából is vérfagyasztó, éjfekete masszaként görögne (keresve sem találni ennél jobb szót ide) elő, ugye...

Jóhiszeműségemben általában úgy vagyok vele, hogy ezeket a félelmetes dalcsodákat egyszerűen lehetetlen elrontani, annyira jók, azonban a görög metal valóság erre most azért elég drasztikusan rácáfolt. Az említett kivételektől eltekintve gyakorlatilag senkinek sem ajánlom ezeket az át/feldolgozásokat, hiszen aki hozzám hasonlóan nagy Sabbath-fan, alighanem velem fog egyetérteni, aki pedig most akar ismerkedni, annak meg úgy is a negyvenhét éves múltba ásás a házi feladata. Sajnos azt kell mondanom, hogy noname jútyúb koverek reggelire zabálják meg ezeket a produkciókat, s a kiadók szűrőjén is úgy tűnik, hogy egyre tágabbak azok a fránya lyukak. No, de ne aggódjunk annyit, mert hát végtére is Cakk Wájld barátunk nemsoká' megmutassa nekünk, hogyan is köll eztet...