Shock!

december 14.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Ayreon: The Source

ayreon_cEgy cseppet sem lennék meglepődve, ha Arjen Anthony Lucassen Pataky Attillához hasonlóan egyszer csak bejelentené, hogy bizony ő is valamiféle kapcsolatban áll a mienknél fejlettebb civilizációk küldötteivel, akiktől folyamatosan kapja a segítő információkat földi küldetésének beteljesítéséhez. A hórihorgas holland zseni nemcsak két és fél méteres magassága miatt nevezhető a fejlődésre való törekvést elősegítő, magas fehérek rokonának, hanem egyedülálló, a magasabbrendű tudatosság megvalósításában erősen szerepet játszó művészetének köszönhetően is. Igaz, hogy ez csak egy kevesek által favorizált, szűk réteghez jut el, mégis, az Ayreon-lemezeken hallható zenei és szellemi hagyaték még öncélúsága ellenére is formálja az emberiség kultúráját valamilyen szinten.

Még mielőtt azonban túlságosan elkezdenék itt okoskodni, úgy érzem: már most kijelenthető, hogy a legújabb mestermű – igen, már most kőbe merem vésni – is a korábban megismert vonalon halad tovább, tengernyi metafizikai bölcsességgel nyakon öntve, amihez ugyanúgy nem elég néhány felületes végighallgatás háttérzeneként, mint ahogyan az eddigiekhez sem. Magyarul: a lehető legmélyebbre kell ismét lemerülni a koncepcionális sztoriba – ami nem mellékesen a 01011001 előzménye – meg a hozzá komponált muzsikába, s ha lehetséges, kizárni minden zavaró világi tényezőt. Amikor először végigpörgettem a nyolcvanhét perces The Source-ot, nyilván nekem is az volt az első gondolatom, hogy ez így egyszerre rettenetesen sok és befogadhatatlan, aztán három-négy hallgatás után félre is raktam „pihentetni" az anyagot. Aztán, mint ahogyan az történni szokott Lucassen háza tájékán, végül a sokadik ismerkedéssel egész egyszerűen magába szippantott ez az anyag is, letisztult minden egyes pillanat, előkerültek a hátborzongató dallamok és sarokpontok, pontosan ugyanúgy, mint mondjuk a négy évvel ezelőtti The Theory Of Everythingen is.

megjelenés:
2017
kiadó:
Mascot
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 31 Szavazat )

Pedig radikális változások, meglepetések ezúttal sem hallhatók a lemezen, hisz tudni lehetett, hogy Arjen most is ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, mint régen, viszont a korai anyagokon megismert súly is visszaérkezett, s ennek köszönhetően végül mégis egy új Ayreon-albumról beszélhetünk. Első körben ugyanis ez egy újabb szólólemeznek indult, aztán a következő Star One legfrissebb fejezetének a lehetősége is megfordult a szerző fejében, s végül a folkos elemek, a négy éve újra megkezdett, folytatódó sci-fi vonal és az illusztris vendéghadsereg miatt mégis átfordult a történet Arjen legfontosabb vállalkozásába. A vokalisták és a vendégmuzsikusok névsora pedig ezúttal is önmagáért beszél: ennyi nagyágyút talán tényleg csak az amerikai hadsereg volt képes felvonultatni, ha Irak megtámadásáról van szó, s a vendégek ráadásul még rendesen oda is teszik magukat úgy, mint ahogyan az tisztességgel el is várható tőlük. A műsort például mindjárt James LaBrie indítja, akit a teljes szereposztás követ a több mint tizenkét perces The Day That The World Breaks Downban. A régi ismerősök közül pedig már ki tudja, hányadik alkalommal, de ismét csak Russell Allent kell kiemelnem, akinek a hangja egyszerűen minden közegben tökéletesen érvényesül, viszont a legtöbb érzelmet közvetítő kinyilatkoztatásokat ez alkalommal mégis inkább a Circus Maximus roppant tehetséges frontemberéhez, Michael Eriksenhez köthetjük.

Ami a hölgyeket illet, természetesen Floor Jansen és Simone Simons is hozza a színvonalat. Simonét itteni stílusa és hangszíne alapján akár nevezhetnénk Anneke-kópiának is – elég csak az All That Wasban hallható teljesítményét fülügyre venni –, de én azért mégiscsak jobban örültem volna, ha ezúttal is az „eredeti" csodás hangját hallhatnám ezen az anyagon. De ne legyünk telhetetlenek, hisz bármikor elővehetjük a The Gentle Storm projeckt gyönyörűséges dalait, ugye. (És ha már itt tartunk: nekem még Damian Wilson is hiányzik egy picit.) Tobias „minden lében kanál" Sammet jelenlétén pedig szinte már meg sem lepődtem, s annak ellenére, hogy nem én vagyok a pali első számú rajongója, itt egész tűrhető teljesítményt nyújt. Az album egyik leggyorsabban ható, pozitív töltetű nótája (Journey To Forever) például megtévesztésig olyan, mintha Arjen direkt az Avantasia – vagyis Tobias – stílusában komponálta volna.

Egy Ayreon-lemezről természetesen a hegedűk által is játszott folkos, kelta vezérdallamok sem hiányozhatnak, s ezek a védjegyszerű motívumok most is gyakran feltűnnek (Sea Of Machines), mint ahogyan az elmaradhatatlan Hammond orgona is kiemelt szerepet kap (Everybody Dies). De a váratlan zenei gegekről sem feledkezett meg Arjen mester, mint amilyen a progos, pörgős, a figyelmet folyamatosan fenntartó Run! Apocalypse! Run!-ban hallható főriff Hammonddal és zongorahangszínnel történő rövid beszúrása, vagy a LaBrie és Simons ismételt tündöklésével előadott The Source Will Flow billentyűs melódiái, amelyeket konkrétan a Led Zep No Quarterének hangszínein prüntyögtek el. Aztán akadnak még Jethro Tull-nótaként induló, többfajta kultúrát egybeolvasztó tételek a Myrath-frontember Zaher Zorgati és Floor Jansen közreműködésével (Deathcry Of A Race), illetve masszív, headbangelős, hard rockos pillanatok Allen félelmetesen ragadós rekesztéseivel (Into The Ocean). Meg persze kalapálós zúzdára helyezett óriási refrének (Planet Y Is Alive) és többnyire sokadszorra ható, odabaszós dallamok (Aquatic Race, Star Of Sirrah, Condemned To Live).

Kiemelném még a Pagan's Mind egyedi hangszínű vokalistáját, Nils K. Rue-t és Hansi Kürscht is, aki sokkal jobb itt, mint „mondjuk" a jelenlegi Blind Guardianben, s persze a zenészeket, vendéggitárosokat is (Paul Gilbert, Guthrie Govan, Marcel Coenen), akik nyílván semmit nem rontottak az összképen, sőt, talán még inspirálták is Arjent arra, hogy kibővítse hangszergyűjteményét egy Fenderrel, aminek köszönhetően az egész anyag megszólalása is némileg kontúrosabb, természetesebb lett. És ha már vendégek, ne feledkezzünk meg a magukat The Ship Crew-nak nevező, emberfeletti magasakat jegyző háttérvokálosokról sem, azon belül is egy Will Shaw nevezetű amerikai fickóról, aki jelenleg a kultikus, Seattle-ből származó powermetalos Heir Apparent énekese, és akivel e sorok írójának is volt szerencséje együtt dolgozni egy Rainbow-projecten (ez volt a „muszáj megemlíteni" rovat).

Arjen ismét megérdemel egy baráti és tiszteletteljes vállveregetést ezért a tízpontos anyagért, bár ahhoz, hogy az egyszeri rajongó egyáltalán felérjen abba a magasságba, nem árt, ha egy hokedli is kéznél van. Év lemeze illatot érzek sci-fi vonalon.

 

Hozzászólások 

 
+4 #6 Final Command 2017-05-09 10:50
Már nem is feltétlenül csak egy szűk réteghez jut el, a nyitószám klipjének a nézettsége közeleg a félmillióhoz, a Spotify-on pedig 270ezren hallgatták meg.

Én speciel egy hete csak ezt hallgatom.
Idézet
 
 
#5 Turin 2017-05-09 08:00
2 és fél méter? Ezt azért erősen megkérdőjelezné m. Rövid netes kereséssel 2 méter 1 centit írnak, azért nem ugyanaz.
Idézet
 
 
-4 #4 Gest apó 2017-05-06 14:24
Idézet - Náci bácsi:
Nem év lemeze illat lesz az, Ferikém, hanem fingszag!


Ennek a trollfingnak meg még szaga sincs
Idézet
 
 
+7 #3 Thor 2017-05-05 06:05
Nem fikázás, nem trollkodás, csak egy vélemény...

Amellett, hogy minden tiszteletem a mester iránt, úgy érzem, őt is túlságosan magával ragadta a modern kor szelleme, és ez a hangzásnak nem tesz jót. Az újabb lemezei túl vannak szerkesztve, túl steril a hangzás. Az Electric Castleban is ott vannak a különféle szintik, de mégis megmaradt a dalokban az akusztikus jelleg, az énekekben a nyers erő. Itt ezt hiányolom. Pedig leszakítják a fejemet, annyira fel vannak tekerve, mégsem ütnek akkorát.

A Human E. albumát is úgy meghallgatnám normális énekekkel, ahol nem használja azt a baromi idegesítő kórus effektet. Nem is értem, miért kell ennyire jó énekeseket megeffektezni.

Ahogy a Dream Theater esetén sokan mondják, szerintem Ayreon mesternek is kellene egy producer, egy külső fül, aki véleményt mond, esetleg óvatosan, de terelgeti az alkotó kezét, ahol szükséges.

Ezzel együtt persze tényleg meghajolhatunk a mester képességei előtt.
Idézet
 
 
-17 #2 Náci bácsi 2017-05-04 23:22
Nem év lemeze illat lesz az, Ferikém, hanem fingszag!
Idézet
 
 
+7 #1 Tama1975 2017-05-04 11:38
Kicsit az volt az érzésem, hogy a Dream Theater is ilyen jellegű és szintű anyagot akart írni az Astonishing-nál, csak ott ez nem sikerült, itt viszont igen.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Eric Martin - Budapest, PeCsa Music Café, 2013. március 9.

 

Overkill - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Kultiplex, 2007. január 12.

 

Wendigo - Gödöllő, Trafó, 2004. október 8.