Shock!

július 23.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Place Vendome: Close To The Sun

placevendome_cMichael Kiske ismét a porondon, a főmunkatárs izgatott, jobban, mint én ettől a lemeztől. Hétről hétre ugrom át az autó lejátszójában, persze nem az alacsony színvonal miatt, sokkal inkább a vonzerő csökkenése okán, na meg a napi taposómalom is megakasztja a folyamatos műélvezetet, ez a zene mégiscsak összetettebb attól, minthogy felületesen átpörgessük, mondván, oké, dallamos, oké, Kiske... De igazságtalanok lennénk, ha ezt az egész lemezt a német énekes nyakába varrnánk, hiszen a zene nem tőle származik, mert itt is Alessandro Del Vecchiót kell keresnünk a háttérben, na meg Magnus Karlsson, Jani Liimatainen, Fabio Lione és még más ismertebb/kevésbé ismert figura is neve is felbukkan közreműködőként. Hogy egy albumot igazi fesztiválkarámmá gyúrhassunk, szerepeltetnünk kell még egy tonna külsőst is, úgy mint Uwe Reitenauer, Gus G., Mandy Meyer, Kai Hansen, Alfred Koffler és még sokan mások. És persze ki más is producelte volna ezt az anyagot, mint Dennis Ward, aki legalább olyan csapágya a német-olasz zenei tengelynek, mint amilyen központi figurája Del Vecchio a Frontiers Recordsnak.

megjelenés:
2017
kiadó:
Frontiers
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Lendületből nincs hiány ebben a lemezben sem, kellően pörgős tempójúak a számok, sőt, meglehetősen masszív a hangvétel, már ami a műfaj kereteibe belefér, úgy értendő ez. Tekerős riffek viszik a prímet műsor elején, és hát emlékezzünk vissza úgy tizenévvel ezelőttre, mennyire idegenkedett ettől Michael, manapság meg már a nagy összeborulás is megtörtént eredeti csapatával, örüljünk tehát ennek a fordulatnak. A címadó, egyben kezdő tételben lényegében benne van minden, amit a legfrissebb Place Vendome szellemiségéről tudnunk kell, kicsivel még több is. Amire itt gondolok, az az a fejlemény, hogy ebben a dalban ereszti el kezét Reitenauer művész úr, aki talán a német rockgitározás egyik legkevésbé elismert tagja, publicitását és foglalkoztatottságát tekintve mindenképpen. A srácról talán nem is tudnánk, ha nem szerepelt volna a Pink Cream 69 soraiban (talán ez még jelenidő), viszont minden egyes dallama aranyat ér. Nagyon szépen ötvözi a virtuóz futamokat a követhető melódiákkal, mondhatnám, sportosan csinosak a szólói, és hát nagyon nagy kár, hogy ezt a bekezdést nem lehet kiterjeszteni más dalokra, hiszen Uwe csakis ebben a számban szerepel.

Hogy folytassuk a Pink Cream-vonalat, a Welcome To The Edge dalban már Koffl hallható a valóban PC69-jellegű alaptémában és a szólóban is. A refrén eléggé furcsa, valahogy olyan ragadósan-kántálósan himnikus, nem találok rá jobb jellemzőt, de mindenki döntse el maga, mi jut róla eszébe. Hol máshol fognák vissza a tempót, mint a negyedik számnál? Ez a kötelező lassú dal, avagy lírai, kinek hogy tetszik, de a lényeg, hogy itt van idő elmélyülni az érzelmekben, persze sablonos módon: Kiske bejárja hangterjedelmének számos sávját, lebegtet, operázik, érzelmeskedik, picurka giccset is beletesz énekébe, de bőven megmarad a viselhető mennyiségnél. Ha már az éneknél tartunk, nem tudom szó nélkül hagyni, hogy Micha az utóbbi években eléggé elment egy némileg modoros, negédes irányba, a mondatai végét olyan nyögdécseléssel nyújtja meg, mintha egyenesen a szíve szakadna bele, és ez a hallgatással töltött percekkel egyre zavaróbb. Nekem az legalábbis. Ettől viszont még mindig megkérdőjelezhetetlen, hogy a műfaj egyik legbiztosabb dallamteremtője, hangja most is erős, a terjedelme se nagyon kopott meg – ki tudja, mennyire szól bele ebbe a stúdiótechnika –, és egyedi hangszínét messziről ki lehet szúrni.

A lemez erősségei közé kell sorolni a dalok finom zenei színezettségét, sok a főbb motívumok között megbúvó apró díszítés. Ezek gitárszólamokban, billentyűs melódiákban öltenek testet, az emberi vokálokat nem dúsították túl. Sokkal jellemzőbb, hogy a refréneket is szimfonikus hangszínekkel támasztják meg, semmint Michael vagy haverjainak kórusával. A lemez talán legmasszívabb dala a harmadik, Hereafter című darab, amely úgy indul, mintha a Vanden Plas egyik műve lenne, és némi törést is beletettek a verze ütemébe, hogy kicsit megbolondítsák. A gitár-szinti szóló is arra mutat, hogy izgalmasabb legyen egy átlagos rockdalnál, de azért persze a refrén slágeressé lágyul így is. A Riding The Ghost a Helloween legpoposabb vonalát idézi számomra, ami aligha lehet véletlen, itt ugyanis Kai Hansen teszi tiszteletét a gitárosi sarokban, és óvatosan megfogalmaz egy rainbow-s riffet a hecc kedvéért, a szólót viszont nem viszi túlzásba. Nem úgy, mint Gus G., mármint itt nem a túlzásra gondolok, hanem a pörkölésre, a Light Beyond The Dark neoklasszikus hangulatába belefűzött szóló nagyon hangulatos, csak annyira idézi Malmsteent, amennyire kell, biztosan nem sértődik meg a görög srácra érte.

Összességében véve összeszedett, némileg progresszívebb hangulatú munka lett az új Place Vendome, amely talán a vége felé veszít az izgalmából. Több összetevője is van ennek. Az egyik a túláriázott ének. Ha Kiske megmaradna a mélyebb, markánsabb fekvésben, sokkal kevésbé lenne fárasztó negyven perc elteltével. A másik a túl biztonságira vett dallamgyártás, nagy meglepetés nem éri a hallgatót sehol. A záró darab, a Strong (mű)szimfonikus, japán piacos változata sajnos egy merő giccs, szerencsére ki lehet kapcsolni időben – vagy nem kell rámásolni a kazettára... A hangzásra nem lehet sok panasz, Dennis Ward egyszerűen hibátlanul dolgozik, minden hangszer, minden zörej és frekvencia a helyén van, semelyik sem dominál a másik rovására. Ha a Frontiersnek valamit kimondottan az erényeként kell feltüntetni, az a PC69 basszer rendszeres foglalkoztatása.

Végső benyomásom, hogy a Place Vendome-ot olyan formában kellene éltetni, amelyben megszületett 2004-ben. Az a felállás tökéletes volt minden poszton, úgymond volt gazdája. Most mintha túl erős lenne a vállalkozás/termékgyártás jelleg, amely az érdekességből von el. Viszont még így is minőséginek lehet mondani a végeredményt, amelytől – finoman adagolva – nem is csömörlik meg a hallgató.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.