Nem sokat mondott nekem a zenekar neve, találomra a borító és alapján valami country hatású southern rockot képzeltem mögé. Tévedtem. A nyitó APB c. nóta nyitó pár másodperce kellemes meglepetésként ért, de sajnos az ének beléptével el is szállt ez az érzés, mert totál leültette az amúgy U2 ízű riffelést.
37:09 perc borzalom, antizene, tömény zajmassza, csörömp, sikamika, értelmetlen károgás. Majd csak felnőnek egyszer ők is és megtanulnak zenélni, nem ilyen összefolyó "valamit" rögzíteni. Még az a kevés értékelhetőbb riff és ötlet is elveszik ebben a förtelmes káoszban.
Az első két hangig úgy kezdődik az album, mintha a Blaze Of Glory szólna Jon Bon Jovitól. De csak az első két hangig.
Basszus, iszonyú régen hallottam ennyire szarul megszólaló albumot! Ez kritikán aluli, death metal ide vagy oda! Mintha valami hangszigetelt dobozból szólna az egész. Brrrr... (bár hozzá lehet szokni).
Adva van két néger tar fickó, két rosszarcú fehér, meg egy Slash fazonú srác (biztos ő lehet a gitáros), ezt szemlélve rögtön sejtettem, hogy valami rap-es dolog lehet a háttérben. Nem is tévedtem.
Az angol Lionsheart harmadik albumánál még mindig kitartott a klasszikus metalnál, talán majd eljön az ő idejük is egyszer, feltéve, ha jobb lemezeket csinálnak majd a közeljövőben, mint amilyen ez. Hard rock a '90-es évekből.
Jesszasz! Akkora vehemenciával röffen meg a lemez, hogy azt hittem leszakad a fejem! Ultra-vastag brutál hangzás. Persze zsé-re hangolt gitárhúrok lobognak a hangszedők előtt. De állat módon szólal meg a bőgő és a dob is. Az első meglepetés akkor ért, mikor németül (!) szólalt meg - vagyis hörrent meg vokalista barátunk.
Az Agathodaimon egy német (!) black csapat, és a Blacken The Angel az utóbbi idők legigényesebb, legfelkavaróbb dallamos black anyaga. Ráadásul még a logójuk is olvasható!
Ettől az albumtól egy óriási kérdőjellé váltam. Az oka egyszerű; ez egy '93-ban rögzített koncertfelvétel, melyet '98-ban adtak ki újra, mert eddig csak az anyaországban és a skandináv országokban lehetett beszerezni.
Az ilyenekre mondják, hogy jó helyen és jókor landoltak. Ha valaki még nem tudná, a német techno metal (nagyon megy ez nekik!) új üdvöskéiről van szó, ráadásul ékes germán nyelven. Amit elsőre végigröhögsz, másodszorra megmosolyogsz, sokadik hallgatás után pedig már egész "normálisnak" tartasz (vagy nem).
Malmsteen bátyó magához tért és egy hatalmas albumot pengetett ki ujjaiból. Nem csak gitározni tud - még mindig nagyon "ott" van a szeren, hanem remek kis dalokat is írt, fogósak, modernek és hagyományosak egyszerre. Például a címadó dalt ha egyszer hallod, az arcodba mászik, és többet nem felejted el.
Nyolc dalt tartalmazó minialbummal örvendeztetett meg a Dimmu Borgir legénysége, melyből csak három az új tétel. A nyitó Moonchild Domain egy relatíve gyorsabb dal a szokásos dallamos riffeléssel, billentyű aláfestéssel és gonoszkodó károgással.
Filmzene. Már fut a mozikban a film, melyet Kevin Allen rendezett, fekete humor, Trainspotting és Monty Python stílusban. Legalábbis így reklámozzák.
Kicsit elvont, kicsit rock'n roll-os, kicsit ilyen, kicsit olyan. Gitár, bőgő, szaxi, dob meg egy rakat ütőhangszer és egyéb ínyencségek. Némelyik számnál a hajam égnek állt, hogy hogyan lehet ilyen zenét csinálni. Lehet.
Nem, ez nem friss Deicide gyűjtemény, hanem az azóta kultikussá vált csapat 1990-es korongja remasterizálva, aranyszínű korongra préselve, feljavított borítóval, melyet akkoriban még nem értékeltek túl nagyra (nem a borítóra gondoltam).
A Decubitus egy német death metal csapat, '93-ban alakultak és 2 demó elkészülte után az olasz Seven Art Music adta ki első albumukat. 5 tagot számlál a csapat, a szokásos hangszerkiosztással.
Ezzel a lemezzel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. No nem azért, mert rossz, hanem annyira furcsa, nagyon nehezen befogadható, kategóriák nélküli, hogy hasonlót sem hallottam még. És képtelenség elsőre végighallgatni. Vagy előtte nyaralni kell két hétig minimum.
Harmadik albuma a csapatnak és saját bevallásuk szerint a legbrutálisabb black/death metalt öntik a nyakunkba, olyan példaképekkel, mint pl. a Venom, Mayhem, Iron Maiden, Sodom, stb. A brutalitás nem is hiányzik, tipikus ős-zúzással örvendeztetik meg a vaskalapos black/death híveket.
Fura egy cím egy fura zenekartól. A Therapy? maradt önmaga, továbbra is egy kicsit punkosak, meg zajosak, no meg kicsit furák. Olyan Therapy?-shock. Az új album olyan, mintha a két utolsó között készült volna, tulajdonképpen nagy megújulás nincs a korongon, csak finomabb ötletek, csemegéznivalók.
Második feldolgozáslemezét jelentette meg hazánk egyik legnagyobb gitárosa. Tony MacAlpine, Steve Lukather, David Garfield, Greg Howe, Vinnie Moore, Michael Schenker és Joe Satriani egy (ill. több) szerzeményét interpretálta Tamás, plusz egy saját dalt is rögzített, mely a Guitartales-en már szerepelt.
Tény, hogy hatottak a Sweet Noise-ra a modern zenék, de közel nem olyan szinten, hogy rájuk lehetne sütni bármilyen koppintást, pláne a Sepuét nem, ahogy azt máshol olvastam. Alapvetően mai metalt játszanak, agresszív üvöltéssel, plusz itt-ott szavalással körítve, kifogástalan hangzással és csomagolással, még a fazonjuk is O.K. (csak szegény Herman...
Miképp lehet minőségi lemezeket készíteni, szinte albumonként változó énekessel? ĺgy! A Clone című mű új vokalistáját Andrew McDermottnak hívják, aki megbízható egyenletes teljesítményt nyújt, talán kevésbé karcos a torka, de ez mit sem von le értékéből.
A Trail Of Tears azzal emelkedik ki a melankolikus doom/death zenekarok masszájából, hogy egy olyan gyönyörű hangú énekesnő is erősíti a soraikat (persze a szokásos hörgős mellett), akinek lefogadom, hogy komolyzenei előképzettsége van. Az operákat idéző szoprán hangja földöntúli magasságokba repteti a hallgatót.
A székesfehérvári S.L.A.N.G. (Sex, Love And New Generation) már 1993 óta színen van, első műsoros kazijuk azonban csak tavaly jelent meg a fenti címmel. A srácok a dallamos rockzenére esküsznek, fülbemászó melódiák és gitárriffek jellemzik nótáikat.
Chris Barnes és csapata egy nagylemez és egy EP után '97 tavaszán hadiösvényre lépett, és meg sem állt a floridai Morrisound stúdióig, ami ugye garancia arra nézve, hogy a hangzás bezúzza az ember koponyáját, főleg, ha figyelembe vesszük Brian Slagel producer, Metal Blade főnök érdemi közreműködését.
Sejtelmes intróval kezd a Sinister legújabb korongja. Rápillantok a CD játszóra, s már nem is csodálkozom, hogy fél óra brutalizálást kapunk az arcunkba a lehető legtipikusabb módon. Embertelen, torkot nem kímélő hörgés, vérpezsdítően gyors dobolás, megállíthatatlanul zizegő rifftenger, agressziótól csöpögő szövegek.
Facebook
Twitter