Mindig nagy gondban vagyok, ha az amcsi tehénpásztorok zenéjét kell jellemeznem valakinek, ui. teljesen egyedi muzsikát játszanak Wally Farkasék. Általában a Saigon Kicket szoktam párhuzamként felemlegetni, de hát őket sem ismerik túl sokan, ugyebár.
Dallamos doom/death/black keverék, tonnányi szívfacsaró dallammal, méghozzá az Egyesült Államokból. A borítón egy romos vár látható egy kis sziget magaslatán, néhány kopár ág nyújtózik oldalvást, és a komor fellegek közül félig előbukkan a telihold, mindez kékes-feketés színekben pompázva.
Ha valaki nem tudná, Fish barátunk a valaha szebb napokat is megért (értsd: a mostaninál nagyobb népszerűségnek örvendő) skót Marillion frontembere volt egykoron, úgy a '80-as évek közepén-végén. Aztán a fickó szólópályára lépett, a zenekar pedig az aranytorkú Steve Hogarth-ot vette be helyette. Ennyit az előzményekről.
A Moonspell után itt van még egy portugál zenekar, akiket lehet szeretni. Nem csodálnám, ha őket is megismernék a határaikon kívül, mert elég divatos muzsikát játszanak, amolyan gótikus, darkos, Paradise Lostos, Depeche Mode-os (Moonspelles) keveréket. És csak azt sem lehet rájuk sütni, hogy unalmas lenne, mert jó ez a lemez.
A borítón egy csajszi mutatja be a középső ujját egy jófajta chopperen csücsülve. Gondoltam, hogy valami mocskos kis motoros rockot rejt az album (jó-jó, a Rise Above nem erről szól). A nyitó Blue Stone első pár másodperce a néhai Sex Actiont idézte számomra, azonban itt mégsem erről van szó, hanem jófajta stoner rock gomolyog a hangfalakból.
Be kell vallanom, csak most ismertem meg a Picsa zenéjét, ill. az Utazó Punkcirkuszon, de egyes dalaik máris beírták magukat az agyamba. Szerintem nem egy átlagos punk rock zenekar a Hétköznapi Csalódások, zenéjükben többször is a lassabb, emészthetőbb részek dominálnak, legkeményebb számait is inkább középtempósak.
Zongoraszó, kórus-szerű ének, kellemes indítás. No persze jön utána a khrrrrrrr-dzssssss-grrrrrr. 4 számos bemutatkozás a spanyol The Heretictől. Hangzásilag demós, zeneileg nem olyan rossz.
Második albuma a kanadai kvartettnek. Stoner rockként aposztrofálják magukat, ami teljes mértékben helytálló rájuk nézve. Nehéz helyzetben vagyok mert cirka 16 éve szeretem a Black Sabbath-ot és eddig még nem találkoztam olyan zenekarral, akik ennyire lenyúlták volna a zenei világukat, sőt még Ozzy dallamait és hangját is (köszönjük ezt Steve Henes...
Göteborgból származó fém, gondolom, az értőknek nem kell ecsetelnem, hogy jófajta szívfájdító dallamos doom/death metalról van szó, hol tempósabb formában előadva, hol lassú folyamként hömpölyögve. Björn Gooßes torkát eléggé egysíkúnak találtam, az erőlködve kipréselt rekedt ordításon kívül nem sok színt tudott belevinni az előadásába.
Olyan ez az album, mint a szürke felhők mögül előtörő napsugár. Amikor e kis fény hatására az embert hirtelen megrohanja ezer érzés. Ilyen a Nemesis albuma is. Mert több tonnányi érzés lakozik ebben a 8 dalban. Ha kell, dallam-hegyekkel borítanak el vagy csodás hangszeres szólókkal lepnek meg, esetleg 'bangelés-re késztető riffeket ontanak magukból...
Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez a korábbi, avagy a később Negura Bunget album, évszám nincs rajta, de felteszem a korábbi, már csak a hangzásból ítélve is. Itt még hárman alkották a csapatot, a zene első körben lassabb, sokkal nyomasztóbb és borongósabb, mint a másik albumon.
Az amcsi Breath Of Night Records a romániai Bestial Recordstól licenszeli Románia egyik legismertebb black metal csapatának a Negura Bungetnek (hogy ez mit jelenthet?) 98-as albumát. A booklet egész jól néz ki, még a román szövegeket is tartalmazza. Az egy más kérdés, hogy érdemes lett volna egy angol fordítást beletenni, nem hiszem, hogy az anyaor...
Svéd death metalt rejt a Withered Beauty debüt korongja, mely az elmaradhatatlan lírai intro után olyan brutális darába kezdett, hogy szó szerint a frász jött rám! Azért egyértelműen nem lehet mégsem ráfogni nótákra a death jelzőt, már csak a producer - Peter Tägtren - és a hátborzongató blackes károgás miatt sem.
Gyorsan zajló, változó világunkban kell egy biztos pont, egy fogódzó, amihez bármikor menekülhetünk, ha a túlságosan felgyorsult események magukkal ragadni látszanak. Ilyen biztos pont a Running Wild. Az a Running Wild, ami a 80-as években is az a Running Wild volt, mint ma.
Itt a friss M.D.B. korong mínusz hegedű, plusz samplerek. 7 dal sorjázik a korongon, melyek egy MÁS világba (másvilágba?...) repítenek. Tapintható, hogy nem tisztán írták meg a dalokat. Igazi súllyal, mély tartalommal borítanak be, amiből nem könnyű szabadulni - de miért is kellene?
Ismét egy rém gyenge borítóval ellátott albumot tartok a kezemben. A zene lendületes, koszos hangzású punk, ordítva előadott vokalizációval. Sajnos túlzásba viszik a srácok a koszos hangzást, olyan érzésem támadt a zene hallgatása során, hogy azonnal kivágja a magasnyomót a gitárzizegés, ha nem minimál hangerőn hallgatom. Úgy meg azért elvész a zen...
Zzzssss, csrrrr, hörgh, brrr, zzss, zzssfggsg, ghhh.... Talán lehet sejteni, hogy a Morta Skuld is egy fantasztikus death brigád. Jó-jó félreteszem az ironikus felhangot, mert a Surface képében egy igenis igényes és élvezetes anyaggal rukkoltak elő az amerikai brutáliabarát fickók.
Igazán illusztris tagsággal büszkélkedhet a talányos nevű Platypus formáció. Kik ők? A gitárt és a saját hangszálait Ty Tabor használja a King's X-ből, a négyhúrost John Myung pengeti a Dream Theaterből. Szintén innen nyomkodja a fekete-fehér billentyűket Derek Sherinian, a bőröket és cineket pedig maga Mr. Rod Morgenstein csépeli, akit megcsodálha...
A brit Mindfeed az ex-Threshold énekes Glynn Morgan zenekara, ez már a második albumuk, és ismét Andy Sneap volt a producer, aki a Machine Headet is istápolta hangzásilag és szólózik egyet az Innocent című nótában, melyet Glynn pár éve a Threshold számára írt vala.
A borítón igazi glam külsejű fazonok virítanak, méghozzá németek. A csapatból ketten is úgy néznek ki, mintha a Poisonból léptek volna elő. Jajj! A nyitó Wrong Side még el is megy egy tucat típusú fejrázós nótának, viszont a hangzás annyira trágya, hogy elment a maradék kedvem is a további hallgatástól.
Szerintem a Szandál című dalukat már mindenki kívülről ismeri, mely nem éppen a legerősebb nóta az albumról. A gitárok kicsit gyengén és keveset szólnak metallista füleknek, a basszusgitár viszont gyönyörűen, ami nem is árt az ilyen funk alapú nótákhoz, a női vokáltémák viszont túlságosan is az előtérbe kerültek.
Az első hangoknál az állam a földön csattant, akkora súllyal és zs-re hangolt gitárral szakította le a fejemet a nyitó King In Crimson. Mi jön ezek után? Dickinson hörögni fog? De nem, szerencsére maradt a saját copyright dallamainál - ha már ilyen nem mindennapi hangszálakkal áldotta meg őt a sors. Azért a hangzás egy kicsit túl koszos, ami illik ...
Ők azok, akik nem hajolnak meg semmiféle divat előtt, a végsőkig kitartanak a power/thrash mellett és ezt nagyon jól is teszik! Süt végig a zenei profizmus a felvételből, ami nem is csoda ennyi év és a jól sikerült demók után. A felvétel a pécsi Teve-Sound stúdióban készült. Nem mondom, hogy leszakította a fejemet, de nem is erőtlen. A színes borít...
Huhh! Az utóbbi idők egyik legjobb korongja pörög a lejátszóban. Ez igen! Komplex, technikás, agresszív és egy kicsit őrült. Olyan Meshuggah. Nem könnyű befogadni, de ezt már megszokhattuk tőlük. Sőt!
24 perces minialbum, Barry Levinson filmje, ilyen nevekkel, mint Dustin Hoffman és Robert De Niro. Ha jól tudom valami amerikai elnöksztori a film témája. A színészek azért már valamiféle garanciát adnak a minőségre, mert ha a történet nem is lesz nagy pukkanás, a játékuk feldobhatja a filmet. Majd meglátjuk.
Hopp-hopp! Litván csapat a láthatáron. Lássuk, mit tudnak. A riffelés amolyan régebbi Paradise Lostos, MDB-s, gótikus metal. Az ének lehetne jobb is, inkább szaval vokalista barátunk a zenére, ha néhol énekelni próbál, az nem igazán jön össze.
Nem vagyok teljességgel otthon az angol progresszív csapat korongjainak ismeretének témájában, de azért jó néhány régebbi és újabb albumukat hallottam már. Ennek fényében leszögezhető, hogy a brigád jóval dalcentrikusabb, és talán puhább is, mint a régi, Fish-sel készült lemezek idejében; mindazonáltal a minőség semmivel sem gyengébb, mint régen.
Facebook
Twitter