Nem tagadom, hogy a Testament az szívem egyik csücske, annak idején a thrash zenék hatottak rám leginkább, és ez a szerelem máig nem múlt el. Végigkövettem a csapat fenomenális és kevésbé sikerült albumait, és már a hírtől borsódzott a hátam, mikor kiderült, hogy az új anyagot Dave Lombardo fogja feldobolni és James Murphy játszik majd szólógitáron (azért meg kell jegyeznem, kicsit elsikkadnak a szólók, többet vártam).
A legcsupaszabb promo cd-k egyike, ami csak létezik. Átlátszó műanyag tok, cd-n épphogy a számcímek rányomva meg a kiadó, semmi haszontalan információ, amivel terhelhetnénk a szürkeállományt. Szerencse, hogy a neten rá lehet bukkanni a csapat honlapjára, mely szintén csak a leglényegesebb infókat tartalmazza, vagy azt sem...
Szerény egy lemezcím... Chris Barnes legújabb death remeke a műfaj híveinél méltán számíthat elismerésre. Ami változott az előző - Warpath - albumhoz képest: jelen korongon nyoma sincs a füves hangulatú elszállásnak, ami talán megrettentette azon a rajongókat, itt a gyors, illetve lassabb death témák váltakozása az egyeduralkodó.
Számítógépes grafikával készült borító, és amerikai country/southern rock. Ssssz, ez szerintem totál nem illik össze. Ja-ja, haladni kell a korral, de azért bizonyos normákat, határokat nem ártana figyelembe venni. Elég a papolásból, lássuk a muzsikát.
Elő a berozsdállt rekeszizmokat, mert Mirigyék idén is megtornáztatják alaposan. A médiák által agyonsztárolt (ám tehetséges voltukat megkérdőjelezendő) eredeti előadókat ismét telitalálattal figurázzák ki, sőt, még Mirigy himnuszt is rögzítettek. Hogy kerül a Fekete Vonatba Pink Floyd? Hehe.. hallgasd meg...
A Freedom Call A Gamma Ray-es Dan Zimmermann dobos projektje, és ebből azt hiszem, mindenki sejti, hogy a műfaj a heavy metal. Himnikus dalok, szárnyaló dallamok, hősies szövegek, profi zenészek, minden együtt van a sikerhez. Az anyabanda hatását kár tagadni, és nem is akarják.
Hú, de nagyon lerí már az első nótánál, hogy mely zenekar hatott leginkább a Spin Doctors-ra az utóbbi időben: a Jamiroquai. Ami nem is lenne baj, mert jó zene hatása szülhet pofás végeredményt, csak sajna itt elég szürke lett a termés.
Van pár csapat, aki töretlenül készíti újabb és újabb lemezeit, fikarcnyit sem törődve az éppen aktuális trendekkel. Az death metalban utazó Immolation is ilyen. Idei korongjukkal sem vettek vissza a tempóból, hihetetlen intenzitással nyomják a brutalitást az arcunkba.
Őszintén szólva a csapat egyik gitárosának (Tim Kelly) halála után nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan talpra állnak, ráadásul egy ennyire életerős lemezzel. A promo tasakon nem volt semmi felirat, hogy ismét multimédiás anyagot készítettek a srácok, így kellemes meglepetésként ért a menü bejelentkezése.
A Martin Walkyer vezette brit folk-metalosoknak ez már a sokadik albuma, de még mindig izgalmas tud lenni, amit csinálnak. Az előző két korongon a srácok (plusz az egyszem lány) minden eddiginél folkistább hangzást produkáltak, de most újra viszanyúltak a jó öreg metal gyökerekhez.
A tavalyi bemutatkozó album - a zeneileg kiváló, de hangzásilag pocsék - Modern Cathedral után itt az újabb progresszív hatású vérbeli power metal korong, az Architect Of The Mind. Reménykedtem, hogy észbe kap a kiadó, és többet áldoz a csapat stúdiómunkálataira, de sajnos csalódnom kellett.
Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a progresszív hajlamokkal bíró dallamos zenék kedvelői a szívükben hordják a német Heavens Gate nevet. Az emberi érzéseket, míves gondolatokat előtérbe helyező csapat Menergy című korongja erősen gépellenes szövegei nem hagynak kétséget afelől, hogy számukra a mostanában elharapódzó egymástól való elhidegülés ellen ...
Nézzük, mi szól a Harlot legfrissebb anyaga mellett! Természetesen a rendületlen hard rock, dallamos zene iránti imádat. Képesek úgy átvészelni a nagy divathullámokat, hogy szinte semmi, de semmi nem ragadt rá zenei koncepciójukra. Megállt az idő a Harlot felett, néha már-már a '90-es év Sex Action korszakába képzelem magam, annyira egybevágnak egy...
A göteborgi hullám vezető csapata, az In Flames idei lemezével sem okozott csalódást. Dallamokban gazdag, rifforientált, és mégis brutális muzsikájukat hallgatva megint meg kellett állapítanom, hogy igazán jó nótát írni nehéz, de nem lehetetlen. Példa erre ez a 11 szerzemény is.
A tavalyi Wacken fesztiválon rögzítette ezt a 11 számos felvételt A Hypocrisy, amely a szó szoros értelmében átgyalogol az ember agyán. Nemhogy koncertfelvételnek, még stúdióanyagnak is megfelel ez az erőteljes, minőségi hangzás.
Minden igazi Motörhead fan joggal várta ezt a dupla koncertalbumot, melyen összesen 25 nóta szerepel. A lemez hangzása meglepően jó - vagy csak én vagyok egy kicsit szkeptikus a Judas Meltdownja után, mely hangzásilag nem az élő albumok gyöngye? -, és szinte érezni lehet, amint forr az ember körül a levegő, a jobbnál-jobb Motörhead klasszikusokat h...
Hát, lehet, hogy néhányan lesznek, akiknek nem tetszik majd a véleményem, de szerintem - patinás névsor ide vagy oda - a Beware The Heavens egy meglehetősen felejthető produkció. Pedig a mikrofonnál Kimberly Goss énekesnő tevékenykedik, továbbá itt van gitáron Alexi Laiho is a Childen Of Bodomból meg Jesper Strömblad az In Flamesből, a basszust ped...
Vannak még csodák, ezt mutatja a magyar Evensong példája is, mert a csapatnak a holland Displeased Records jelentette meg bemutatkozó albumát. Az erősen érzelmi töltésű dalokat a természet ihlette. Szabó Mihály hörgős énektémái mellett a csilingelő hangú Tóth Ágnes dallamai nyújtják a felüdülést (azért néha bátrabban is kiengedhetné a hangját Ágnes...
Nagyon nehezen fogtam hozzá az új C.A.F.B. album meghallgatásába, hiszen az a tudat, hogy Szakácsi Greg távozott a zenekarból, sőt az országból, rossz érzéssel töltött el. Greggel egy olyan alkotó, zeneszerző, szövegíró tűnt el, akinek a helyét nehéz lesz pótolni.
Rá kell hangolódni erre a 10 számra, plusz Jimi Hendrix Hey Joe átiratára, ezért nekem mindjárt az elején több nekifutásra sikerült csak végighallgatnom.
Stoner rock a lendületesebb fajtából. A hetvenes évek feeling megvan, minden a recept szerint készült, a zene, a hangszerelés, a hangzás, az énekdallam és a hang is, hozza is a hangulatot magával.
Nem hinném, hogy van olyan metalzenét szerető ember, aki ne jegyezte volna meg a GWAR nevet. Ha a zene ismeretlen is, a meghökkentő jelmezekbe burkolózó társaság biztos, hogy mindenkinek beugrik lelki szemei elé. Most sincs ez másként, a furábbnál furább öltözéket viselő arcok '99-ben is önmagukat adják.
Az amerikai Dog Eat Dog eddig sem a komor, agresszív hangulatú muzsikáról volt híres, hanem a vidám, bulizásra ingerlő, életigenlő mentalitásról, amit zenéjükben is kiválóan prezentálnak. Legfrissebb albumuk is erről szól, csak sokkal színesebben, mint eddig bármikor.
Bár a kiadó az InsideOut, és kiadványaikban ritkán csalódtam, most úgy érzem sikerült melléfogniuk. Lana Lane egy hölgy - kinek ez már a 4. stúdióalbuma -, aki amolyan szimfonikus hatású metalban utazik. Lana férje - Erik Norlander - volt a korong producere, ill. a billentyűs hangszereken ő játszik.
Rég elmúltak azok az idők, mikor még hinni tudtam a rockzene lineáris, pláne exponenciális fejlődésében. Ismét divatba jött a hard rock, a stoner rock, a punk, majd sorban az összes többi, na, asszem ez lehetett a fordulópont, ennyi, mondtam, mostantól csak a legrosszabb bekövetkeztére vagyok hajlandó fogadni. Be kell azonban vallanom, erre azért é...
Ennél lehetetlenebb címet keresve sem találhatott volna Fish. Esőistenek öngyújtóval... Érdekes... Finom, művészi rockzene, érezhetően szövegcentrikus előadással. Aprólékosan kidolgozott, puritán és mégis remekbe szabott hangzással.
Az amcsi hard rock vonalról nekem mindig is sokkal szimpatikusabbak voltak az olyan bandák, mint plö a Dokken, az Extreme, vagy a Sammy Hagar-es Van Halen, szemben a jóval ismertebb Poison, Mötley Crüe-féle iránnyal. A puszta rock'n'roll alapokon és a csajos, piás szövegeken túl ezeknél a bandáknál valami másról, többről is szó volt, illetve van.
Facebook
Twitter