Kicsit elvont, kicsit rock'n roll-os, kicsit ilyen, kicsit olyan. Gitár, bőgő, szaxi, dob meg egy rakat ütőhangszer és egyéb ínyencségek. Némelyik számnál a hajam égnek állt, hogy hogyan lehet ilyen zenét csinálni. Lehet.
Második feldolgozáslemezét jelentette meg hazánk egyik legnagyobb gitárosa. Tony MacAlpine, Steve Lukather, David Garfield, Greg Howe, Vinnie Moore, Michael Schenker és Joe Satriani egy (ill. több) szerzeményét interpretálta Tamás, plusz egy saját dalt is rögzített, mely a Guitartales-en már szerepelt.
Tény, hogy hatottak a Sweet Noise-ra a modern zenék, de közel nem olyan szinten, hogy rájuk lehetne sütni bármilyen koppintást, pláne a Sepuét nem, ahogy azt máshol olvastam. Alapvetően mai metalt játszanak, agresszív üvöltéssel, plusz itt-ott szavalással körítve, kifogástalan hangzással és csomagolással, még a fazonjuk is O.K. (csak szegény Herman...
A Trail Of Tears azzal emelkedik ki a melankolikus doom/death zenekarok masszájából, hogy egy olyan gyönyörű hangú énekesnő is erősíti a soraikat (persze a szokásos hörgős mellett), akinek lefogadom, hogy komolyzenei előképzettsége van. Az operákat idéző szoprán hangja földöntúli magasságokba repteti a hallgatót.
Chris Barnes és csapata egy nagylemez és egy EP után '97 tavaszán hadiösvényre lépett, és meg sem állt a floridai Morrisound stúdióig, ami ugye garancia arra nézve, hogy a hangzás bezúzza az ember koponyáját, főleg, ha figyelembe vesszük Brian Slagel producer, Metal Blade főnök érdemi közreműködését.
Sejtelmes intróval kezd a Sinister legújabb korongja. Rápillantok a CD játszóra, s már nem is csodálkozom, hogy fél óra brutalizálást kapunk az arcunkba a lehető legtipikusabb módon. Embertelen, torkot nem kímélő hörgés, vérpezsdítően gyors dobolás, megállíthatatlanul zizegő rifftenger, agressziótól csöpögő szövegek.
Érdekes, hogy aki nem ismerte a srácok eddigi munkáit, azokat elsőre lenyűgözte a Haunting. Viszont akik az előző anyagokra esküsznek, azoknak nem, vagy csak lassabban jön be ez az új Sear Bliss. Általában. Én az első csoportba tartozom, rögtön belopta magát a szívembe a zene. Hogy milyen jelzőket találtam elsőre? Monumentális, atmoszférikus, érzel...
Ilyen zenéket hallva álmodozom, hogy milyen csodás lenne, ha csúcsminőségben rögzíthette volna a zenekar! De azért ez sem kutya... Ha azt mondom, hogy hetekig hallgattam, miután megkaptam, az jelez valamit. Minőséget. Profizmust. Eredetiséget. Hihetetlen, hogy ezek a dalok 10 éve készültek! Teljesen frissek, minden porcikájukban kiválóak még mindig...
Négy év szünet után jelentették meg Bolt Throwerék a lassan gyilkoló death metalt tartalmazó Mercenary címet viselő albumukat a kitartó rajongóknak. Piszok módon brutkó a lemez annak ellenére, hogy a nóták nem ultragyorsak még mindig, viszont a riffek hömpölygő özöne ellenállhatatlanul magával sodorja a hallgatót. A mélyen dohogó dallamok, a kíméle...
Sorra jelentetik meg "bondzsoviék" a szólólemezeket. Most épp Richie Sambora adta ki második önálló albumát, melyen a stílus nem túl sokat változott az első óta, olyan rádióbarát "ámerikás" dalok sorjáznak rajta, pont 12 db. Egy ilyen lemez arra jó, ha az ember egy kietlen országúton autózik, a pusztán és néhány fán kívül nem sokat lát, valami szól...
Atyaég! Hogy ez az album milyen piszok jó, azt nehéz szavakba foglalni! Földbe döngölően brutális, mellette csodálatosan dallamos, és még komplex is. Ha valaki nem tudná, az Arch Enemy az ex-Carcass/Carnage gityós Mike Amott és öccse Christopher zenekara, hol a szintén ex-Carnage vokalista Johan Liiva ereszti ki reszelős hangszálait és egy olyan fa...